A kiválasztott

A szobában ült a tükör előtt. Mindig utált a tükörbe nézni, de most valahogy elengedhetetlennek érezte ezt. Úgy gondolta, ez is a ceremóniához tartozik. Végig akarta nézni a saját halálát.
Már hetek óta érlelgette magában az öngyilkosságot. Lassan bontakozott ki előtte ez a végső lehetőség, és Ő nem sürgette. Ízlelgette, kóstolgatta, milyen is lesz majd az az utolsó pár perc, amit a tükör előtt fog tölteni. Mert a tükör szükségességét már az első pillanatokban eldöntötte.
Nem félt a haláltól.
– Egy szerencsétlen élet szerencsés befejezése lesz – mondogatta magában.
Nem volt kiemelkedő egyéniség. Az iskolákban mindig közepes volt, s közepes maradt az életben is. Bár jöttek pillanatok, amikor hajlott az álmodozásra, s úgy érezte, egyszer még lesz valami belőle. Ám az álmok a valóság talaján hamar köddé váltak, s Ő visszacsöppenve a földre, tovább élte középszerű életét. Egyetlen esemény volt, amikor láthatóan különb volt másoknál.
Akkor erősnek, hatalmasnak gondolta magát. Bátor volt, hiszen szembe szállt apja akaratával, és feleségül vette azt a táncosnőt. Apja a házasság után levélben értesítette, hogy mindenéből kitagadja, és többé nem ismeri el fiának. Nem törődött vele. Ő szerelmes volt, és őrjöngésig imádta a világ legcsodálatosabb asszonyát, aki már az övé.
Gyönyörű időszak volt. Nem jártak sehová, nem érintkeztek senkivel. Magukra zárták az ajtót, és engedték, hogy a szerelem elhatalmasodjon a szobában. Három hónapig tartott. Aztán ahogy elfogyott a pénz, a felesége visszament táncolni, Ő meg egy irodában helyezkedett el. Időközben rájött, hogy minden ismerősét elvesztette. Csak egy gyerekkori barátja maradt, aki soha nem avatkozott bele a magánéletébe. Vele azért tartotta a kapcsolatot.
Ahogy az asszony újra táncolni kezdett, minden megváltozott. Rendszerint késő éjjel jött haza, fáradtan, kedvetlenül. Arcáról szinte mindig hiányzott a mosoly, nyoma sem volt a régi, varázsos bájának. Hazaért, és szó nélkül ágyba bújt.
A szerelem illatfelhője lassan – lassan szertefoszlott a kis szobában, és nem maradt utána más, csak valami furcsa, émelyítő szag.
Ő egy darabig védte magában az asszonyt, hiszen rengeteget dolgozik, és azért lehet ilyen fáradt, kedvetlen. De esténként, amikor mindig másik kocsi hozta haza, felülkerekedett benne a féltékenység. Véget nem érő éjszakai veszekedések, álmatlanság, rossz közérzet, és félelem. Ezek töltötték ki akkoriban a napjait.
Félt, hogy elveszíti a nőt, akit igazán talán soha nem kapott meg. A félelem, a tehetetlenség, haraggal párosult, és lassan úgy érezte, hogy képes ugyanúgy gyűlölni, mint szeretni a feleségét. Egy szép napon aztán elébe ment az eseményeknek. Miután megivott egy fél üveg konyakot, – egy fergeteges veszekedéssel egybekötve – elzavarta az asszonyt. Természetesen már másnap reggel megbánta, de nem akart gondolni rá. Még önmagának is szégyellte bevallani a vereségét.
Azóta egyedül élt, napról – napra rosszabbul. Az életkedve úgy olvadt szét, mint jégkocka a martini-s pohárban.
Többször gondolt rá, hogy felkeresi gyerekkori barátját, de félt a találkozástól, félt attól, hogy a barátság, szánakozássá fajul. A szánakozásból, pedig nem kért.
Üres óráiban előszeretettel álmodozott a saját haláláról. Tudta, ez az utolsó kártyája, amit még becsületesen kijátszhat. Csak az időpontot volt nehéz megválasztani. Ám ma reggel, amikor egy összeszólalkozás után lehülyézte a főnökét, és az szemrebbenés nélkül kirúgta, rájött, hogy eljött az idő.
Most ott ült a tükör előtt. Még egyszer átolvassa azt a tárgyilagos búcsúlevelet, amit a barátjának írt. Jónak találta, és ezen kicsit elmosolyodott.
Felemelte a pisztolyt, és a halántékához szorította. A mosoly még mindig ott bujkált a szája szegletén, de Ő már nem törődött vele.
Meghúzta a ravaszt.
A fegyver csettent egyet, és Ő ettől ideges lett.
– Na, még egyszer – dünnyögte magában.
Újra a fejéhez nyomta a revolver csövét. Másik kezével megigazította a nyakkendőjét, és lőtt.
A pisztoly megint csettent egyet, és szembe röhögött vele.
– A francba – kiáltotta – hát nem igaz, hogy nekem még ez sem sikerül!
Elővett egy megkezdett üveg konyakot, és csendben inni kezdett.
– Rohadt dolog ez – gondolta magában – ha nem okoskodik ez a fránya pisztoly, már rég kész lennék. De rajtam aztán nem fog ki, csak azért is megpróbálom még egyszer!
Újra a halántékához illesztette a fegyvert. Belenézett a tükörbe. Egy neon – fehér arc nézett vissza rá. A homlokán százezer apró izzadtsággyöngy táncolt. A keze egy kissé remegett, amikor újra meghúzta a ravaszt.
Ugyanaz a félelmetes csettenés.
– Hát ez már sok! – kiáltotta, és a földhöz csapta a pisztolyt. Egy durranás hallatszott, és a golyó apró lyukat ütött a falban.
– Na nézd, most meg működik! – morogta és a revolver után nyúlt – Gyere kis barátom, teljesítsd a kötelességed – szólt a pisztolyhoz, miközben felemelte. Leült a tükör elé, és megint meghúzta a konyakos üveget.
– Mit bámulsz? – förmedt rá a tükörre – Akkor is végig csinálom! Másoknak elsőre szokott menni, úgy könnyebb, de azért én is megteszem!
Újra a fejéhez emelte a revolvert.
– Édes istenem, ne hagyj cserben – mormolta, és meghúzta a ravaszt.
Megint a megszokott csettenés, és utána a döbbenetes csend.
Letörten nyúlt a konyakosüvegért. Valami motoszkált a fejében, és amire elfogyott a konyak, már szentül meg volt győződve az igazáról.
– Tehát – mondta hangosan – ez nem lehet egy sorozatos véletlen. Isten nem akarja, hogy meghaljak, bizonyára azért, mert valami küldetésem van itt a földön. A sok-millió ember közül én vagyok az egyetlen, én vagyok a kiválasztott, akinek rendet kell tenni ebben a zűrzavarban. Nos jó, ha nem halhatok meg, akkor megtanítom élni az embereket. Elűzöm a félelmet, a gyűlölséget, a kapzsiságot, az irigységet, és helyette békét, szeretetet, és boldogságot varázsolok a szívekbe. Én, a kiválasztott, képes vagyok rá.

Valami jóleső, nyugalmas érzés kerítette hatalmába. Hónapok óta először pislákolt benne az élni – akarás. Úgy érezte, teste megtelt lendülettel, energiával, cselekvéssel. Valami hatalmas erő áramlott szét benne, és menni akart, hogy bebizonyítsa a világnak, hogy Őrá nagy szükség van.
– Először is a barátomhoz megyek – gondolta magában.
Fütyörészve csukta be maga mögött az ajtót, és a lépcsőházban kettesével ugrálva vette a lépcsőfokokat.
A negyedik lépcsőn megbotlott, beütötte a fejét, és amire legurult a fordulóig, már halott volt.