– Ha magadra öltöd ezt a csuhát, minden más lesz – mondta komoran az öreg. – Alkalmatos vagy fiam, de hogy készen állasz-é?
– Készen állok atyám! – szólt eltökélten a fiú.
Szürkéskék felhőgomolyok vándoroltak lustán az égbolt nyugati peremére. A három domb összeérintette lábait a sarjadó fűcsomók simogatásában, a szentély árnyéka ráheveredett a lanka oldalára.
– Készen állok atyám! – mondtam szívem minden eltökéltségével.
– Messzi az út a Pilisig. A lelked útjáról beszélek.
– Tudom.
– Ha beavatottá leszel – morogta a prior – minden hívságról le kell mondanod. Csak az Isten, meg a nemzet, amit… Holtodig szolgálnod kell!
Nem szóltam. Minek? Felkészültem, és még csak nem is az én döntésem volt. Elrendeltetett!
Csikókoromban – bármennyire is próbáltam titkolni – csak híre ment fölös csontomnak. Lidércfajzatnak kezdtek csúfolni a játszópajtásim, anyám háta megett összesúgtak a vénasszonyok, apámat maga elé citálta a pap. Apám sosem volt jóban az egyházzal. Az adót persze hiánytalanul megfizette, jeles ünnepeken megjelent a misén, de egyébiránt nem buzgólkodott a vallásban. Jószágait botra rótt jelekkel tartotta számon, ahogy nagyapám is, ahogy annak apja is. Mint minden felmenőnk. Ez is szúrta a nép szemét, pogányságnak tartották. De apa nem törődött a szóbeszéddel. Hej, és ha tudták volna, hogy mi mindent tud a Hagyatékról! Mindannyian kiátkozva végezzük!
Nem tudom mivel győzte meg a kövér, büdös papot, hogy ne törődjön csontjaim számával, lényeg, hogy az egyházfi nem firtatta létem. Így a falu is csak sustorgott magában, nyíltan nem gyaláztak. Csak a gyerekek. A gyerekek rettentő gonoszak tudnak lenni, ha valaki más. És én más voltam! De nem úgy, ahogy hitték…
Hetedik születésnapom előtt apám egy este magához intett, a térdére ültetett, nagy, kérges tenyerével megsimította hajam, és halkan, komolyan beszélni kezdett.
– Holtodig szolgálnod kell! – lebegett el három szó a háromhegyi monostort karéjozó völgyekbe. Az agg pálos tarkójába fájdalom nyilallt, látása elködösült. Miért ilyen nehéz a tudás? Miért ilyen emésztő a jövendő látomása? Miért ilyen kínzó viselni a múltat? Itt ez a legény, aki nem tudja míly súlyt vesz a vállára. Hogy innen fogva hordoznia kell e nép ősi titkainak szörnyűséges gyönyörűségét. Elveszti a jelenét, mert a világnak világossága, a magyarság szolgálatába áll, s rejteznie kell igaz lelkének a való nemzeti örökség ismeretének birtokában, míg a többi őriző földet nem dobál hűlt porhüvelyére. Hacsak… Hacsaknem ő lesz egyike a rend kiemelkedőinek, kinek testét egy barlangban elhelyezve azt az enyészet nem fogja majd. Volt már ilyen, lesz is még!
Ha felölti a táltosok fehér ruháját… Ó, miről is a gondolat, hisz keresztyén ország ez!
Ha felölti a pálosok fehér csuháját!
Mindhiába próbált felkészíteni apa arra, mi történni fog, az első elragadtatásom igen-igen megviselt. Ma már csak ködös emlékképek foszlányai derengenek erről az útról. A fáról.
A letekintés. Az alsóvilág fejedelmének, Ármánynak bűzhödt lehelete. A lobogók. A veres félholdas, a kétfejű sasos, a rőt csillagos, az égszínkéken karikába gyűlő tizenkét fehér csillagos. Az árulások sikolya. A hazugságok fekélyei. Káröröm. Gyalázat. Kétely. Métely.
Szavak martak fülembe, melyeket nem is értettem. Mohács… labanc… arad… trianon… komcsi…
Vér mindenütt.
Csonkítás. Egy halálosan szomorú óhaj; Adjátok vissza a hegyeimet!
A gyökerek közt csupa fájdalmat láttam.
S hogy mikor feltekintettem a koronára? Láttam a Koronát! A Szentet! A csillagösvényt, a Hadak Útját, a hazatérést! A Magot! A Magyart!
– Ha felöltöd a pálosok fehér csuháját – mondta a vén szerzetes – olyan titkokba nyersz betekintést, mit élted árán is őrizned kell!
– Tudom.
– Itt nem kaphatod meg a beavatást. Tőlem nem. El kell menned Dobogókőre, a szívhez. Berzence, kit a köz csak Tamás barát néven ismer, várni fog. Tőle okulhatsz eleget.
– Visszajöhetek?
– Vissza kell jönnöd! Itt van dolgod. Mit izent a Turul?
– Hát csak azt – mondtam lassan, fontoltan – hogy rejtsem mesékbe a tanításokat. Mesékbe és dalokba. Így megmaradhatnak, ez rejti majd az Egyház elől.
– Jó! Ezt már tesszük régtől.
– Tudom. Fehérlófia, Tündérszép Ilona, Az égig érő fa…
– Úgy!
Szüleim sokat meséltek nekem és a testvérimnek. Aznap is, a hetedik esztendőm előtt, mikor apám magához hítt, azt hittem mesél majd. De nem. Azt mondta el, hogy kiválasztott vagyok. A túlvilágiak által. Hogy nehéz sorsom lesz, sok-sok viszontagsággal. Hogy olyasmiket kell megtanulnom, melyért máglyára küldenének. Máglya… Mágia…
Számos esztendeje ennek. Azóta már sokszor gondolkodtam rajt', hogy miért pont velem állanak szóba állnak a nem evilágiak. Ha Berzence beavat, parancsolni is tudok majd nékik, s akkor majd megkérdem; miért én?
– A népünk tánca, zenéje, énekei, nyelve. Meg a rovás. Ezekkel lehet továbbvinni a Hagyatékot – mormolta az öreg Martony.
– Te nem hiszel bennem, atyám – szólottam keserűn.
– Elég, ha az Öregisten hisz benned, nekem nem kell. Kiválasztottak, ők tudják miért.
Feltekintettem az égre. Egy sólyom felfeküdvén a szél hátára lassú körözésbe kezdett a magosban.
2 hozzászólás
Elolvastam, és érdekesnek találtam. Tetszik a megfogalmazás, a nyelvezet, és a történet a maga rejtélyességével. Lesz folytatása?
Kásony, a pálos szerzetes szereplője A Háromhegyi táltostanonc, és a most feltöltött (holnap megjelenő) A dubicsányi boszorkány c. novellámnak is.