A kivethetetlen

Elszánt léptekkel közeledett a kórház felé. Könnyű nyári ruhát viselt. A vékony színes anyag minden mozdulatra hozzátapadt hosszú combjához és kirajzolta lányosan karcsú alakját.
Nagy hőség volt. A levegő mozdulatlansága, mint egy láthatatlan burok ráfeszült a városra, és nem hagyta lélegezni.
Az utat szegélyező fák mélabúsan lehajtották fejüket, mintha azt kémlelték volna, merre nyújthatnák gyökereiket, honnan is szívhatnának néhány cseppet az éltető folyadékból.
A hangok összemosódtak. Tompa morajlásukkal körbefonták a belvárost és hálójukat olykor szokatlan nyögések rezegtették…
Az asszony érzéketlen maradt a hőségre, csak a testére figyelt.
Kezét pillanatokra megpihentette szíve alatt, hasa finom domborulatán és ilyenkor mozdulatai megteltek lágysággal, de amint járása szigorúra váltott szemébe ismét borús felhők gyűltek.
Szép szabályos arca volt. Sötét szeme alatt alig szántott némi barázdát az idő, s ha nevetett az apró ráncok huncutul széjjelfutottak, akár a nap sugarai. De most valami belső árnyék áttört bőre selymes fényén, és akár egy gyászkeret mély szomorúságot sejtetett.
Egyre csak a magzatra gondolt. – Jó lenne így egy testként örökre összeforrni veled, hogy senki és semmi ki ne téphessen belőlem. Csak a mi titkunk lenne, ami közös titkunk – dédelgette nemes vágyát.
Negyvenéves elmúlt, az orvosok a nő többszöri vetélése után túl nagy kockázatot láttak a terhességében, és egy borús, de fülledt meleg délelőttön közölték, hogy az abortusz lenne számára a leghelyesebb döntés
Az asszony percekig csak ült a vizsgálóban, merev, üveges tekintettel. Abortusz,abortusz,abortusz…. – még sokáig a fülébe csengett a szó, a megváltoztathatatlanságával. Abortusz….abortusz…. – egy pillanatra azt hitte elveszíti tiszta tudatát, és kígyók ezreit látta a szobában siklani, miközben a gyűlöletes szót sziszegik.
És most, csak néhány perc választotta el a megmásíthatatlantól…
Hirtelen zokogás rázta meg, mellkasában vad tűz pattogott. Meg kellett pihennie. Egy lombos gesztenyefa hűs árnyékában megfürdette arcát, mintha a bőre alatt feszülő idegeket akarta volna megszelídíteni.
Hosszú percekig csak állt a fa gyógyító árnyékában,s már nem törődött sem térrel sem idővel, félelemmel, fájdalommal… Csak a testében fészkelő, kicsiny életre figyelt. Érzékeinek csápjaival körbeakarta tapogatni a pici, rejtőzködőt, hogy még inkább megbizonyosodhasson csodálatos létezéséről. – Vajon te is érzed ezt a vágyat, hogy ez a titkos kötelék örökre egymáshoz forrasszon minket? – merengett.
Most az volt a legfontosabb, hogy a jelen varázsát minél mohóbban magába szívja, hogy erőt merítsen.
Az utcán már alig lehetett látni valakit, az emberek a néhány hete tartó kánikula óta átrendezték életüket, és nappal pihentek, este és éjjel dolgoztak. Csak az merészkedett ki, akinek halaszthatatlan dolga volt. Az otthon, a lakás volt most a menedék…
Az én kicsikémnek a testem az egyetlen menedéke, és vessem ki onnan? – tépelődött. Nem azt nem tehetem, az Úr küldte és csak ő veheti el tőlem – suttogta elszántan.
Az elhatározás úgy tört ki a sok kusza gondolat közül, mintha sohasem lett volna kérdés mit is kell tennie. Egyszerűen csak utat tört magának, mint a csírától kipattanó mag.
Az elhatározás talán már régóta létezett, ott volt a sziszegő kígyók, a rémálmoktól terhes sötét éjszakák, és az oltalmat adó gesztenyefa árnyékában…
Ilyen mennyei békét még sohasem érzett. Az amit eddig élt, elvesztette fontosságát, lezárult, csak az számított, megtartani, és adni, adni,folyamatosan adni… Hiszen ő már kapott, most már adnia kell, akár az élete árán is.
Még egy percig állt a fa hűvös törzséhez támaszkodva, majd elindult az otthona felé. És a szemébe beköltözött az a különös fény, ami csak azok szemében lángol akik mindennél többet ajándékoznak…