A költészet zöldellő mezején

Óh, te költő, ki vagy vágyaidnak rejlő otthona, honán annak az ígért valóságnak, annak a szívbéli rejlő akaratnak, hozzád szól dalom!
Te vagy indíttatása minden mozdulatnak, minden betű érted indul útnak, kit mozdít a vágy írni verset, írni szép szavak reményeit lapok fehérére.
Ki költő akar lenni, rabja lesz minden gondolatnak, mit űznek a sejtek világai ott belül, ahol rejlések között támad fel képlete a betűk szövettetésének, hol harmóniát kell öltsön a szív és az ész. Mert anélkül nincs szépség, és nincs út mások érzéséhez, hogy örömüket leljék abban, amit leírtál, ki próbálod magad az érzések és a szavak játékában.
Leld meg érzéseid benső fogantatását, hogy örömed teljék benne, örömed a leírt betűben, miben megnyílik előtted világa a költészet útjának!
Te ne gyártsd a verseket, ne légy az, aki önnön törvényének él, műveidben másnak is teljék kedve, remélj mindenkor, ne csupán kétkedve!
Értsd a szívek világát megérinteni, taníts, ha vágyaidban ott az akarat, ha értelemért kiáltsz, s felemeled az elhitt reményeket, mint kinek leleményül szól hangja az írott szó gyanánt! Szépségül óvd a szavakat, óvd szívedet, hogy legyen mit mondanod érzékeny valód valóságaként!
Szemeid ragyogjanak, ha verset írsz, és szíved is, mert kevés öröm van hozzá fogható! Gyönyörködj abban, ha eléred másoknak szívét, mert a költészet oly dolog, mi nem adatik meg könnyedén, az téged is nevel, ha hagyod, légy mestere annak, ahogy írsz!
Légy türelmes, vágyaidban őrizve a tüzet, mikor más költők feladják, te ösztönözd őket szép szavakkal, együtt örülve annak, miben él a szeretet, él a vágy tenni azokért, kik járnak egy úton veled!
Érezd át a csendek ritmusát – nevelve szívedet arra, hogy ne legyen irigy, ha a másik verse szebb! Örülj vele együtt, érezve azt, amit ő érez, ha verset ír, s ha költővé válik előtted, dicsérd meg, bár tehetsége nem önmagától van, de arra használja, ami másnak is örömet ad!
Szépségül kaptad vágyaid, legyen ünnepül minden napod, találd meg értelmét az életnek, s írd le, hogy mások is megtalálják azt! S ha szabaddá tesz az élet igazsága, ne élj vissza vele, te csak építsd mások hitét abban, miben reményül találtad meg célját a létnek, így mindenkor lesz miről írnod, ki szépségül kaptad a költészet vágyait!
Ne felejtsd el, hogy elesnek azok, kik törtetnek, kik csak úgy önnön érdekből írnak!
Légy türelmes, igazodjon szíved a szavakhoz, értsd meg a betűk értelmét, láss logikát minden kényszer nélkül! Hagyd utadul vitetni örvények között is lépteid, járva kéz a kézben akkor is, ha ront az idő, ha ráncaid mélyülnek arcodon!
Maradj kedves, ne csupán heves, mert nem illik ott a láz, ha porig aláz jellemed!
Nevelj és neveltess szerényen, maradj gyengéd, maradj szívbéli ember kellő alázattal, tekintve arra, ki felemel, s ha előre állít a sorban az, kinek joga van ahhoz, ne légy fennhéjázó azért, mert költővé lehettél! Mert nem csupán te tetted magad azzá, hanem a Teremtő, kitől tehetséged kaptad és a szavak, amiket leírtál, mert hagyták magukat versekké formálni ujjaid alatt, míg haladt tollad a hajnal pírján, zörrenéseknek papírján.
Ezért becsüld a szavakat, bánj velük úgy, mint kinek érték az, ha írhat, ha adhat, ha rendezheti őket, mint pásztor a nyáját terelve, telve örömmel, s lépdelve a költészet zöldellő mezején!