Mélabúsan sütött a Nap a kisváros felet. Október vége, a halottak napja már szinte a küszöbön volt, az időjárás viszont ezt mintha már előre jelezte volna, kissé hűvösödött már. Egy idős bácsi szerényen, amúgy a sor végén álldogált a koszorúival a piacon. A felesége, meg néhány asszony csinálta azokat amúgy, kisvállalkozásban. Volt közöttük kisebb koszorú, meg nagyobb is. A néhány kisebb hamar elfogyott, a nagyobbak maradtak meg csak a standon.
– Mennyi az ára? – volt általában a vevők érdeklődése.
– Nyócszáz forint, tessen már vinni! – csalogatta a vevőket ingerelve a koszorúvásárlásra az öreg. Nem volt valami nagy sikeres. Az árat meghallva mindenki rögvest visszatette a koszorúkat az állványra. Telt-múlt az idő és a koszorúk közül a megmaradt drágábbak csak nem akartak fogyni. ,,Az boldogító, hogy senki sem akar az ilyen drágább koszorúk miatt meghalni – morfondírozott az öreg magában – az még rendjén való lenne, de mindjárt itt van a dél! Kihűl az ebéd! Egész nap itt ,,szárad" az ember és még csak egy korsó sört, de legalább egy-két pohár bort ha meg tudnék inni! Valamit itt tenni kell, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta sem fogyjon el!"" morfondírozott magában az öregember, amikor elé lépett a jó Isten tudja hogy hány századik érdeklődő, és feltette a szokványos kérdést a gyönyörű koszorúk felé bökve a mutatóujjával:
– Osztán, pap, mennyiért adja a darabját?
– Hááát – nyújtotta a szót az öregember – nyócszázért, de tudja mit? – nézett az egyszerű, gyászruhás vásárlóra – Mennyi kéne, ha vóna rá píze?
– Hááát vagy öt, hat! – felete lemondóan a vásárló.
Az árus lelki szemei előtt már ott illatozott az asztalon egy jó tányér marhapörkölt meg hozzá a jóféle szentesi kenyér és egy korsó sör még ráadásul. Hiszen csak hat koszorú maradt még a ,,placcon" azt meg Ő csak nem fogja itt őrizni!
– Nézze- mennyi píze van? – érdeklődött a vevő bukszája ,,bélése" iránt. Az meg belesandított a kasszájába, aztán azt mondta lemondóan:
– Sajnos csak ezerkétszázam van.
– Sebaj! – vidámodott neki az öreg. – Az koszorúnként kétszáz, annyiért meg viheti az egészet. Áll az üzlet?
A vevő boldogan a jó vásár miatt vitte a koszorúkat, a papa meg elballagott hazafelé. Várta a pörkölt, a kenyér, meg a sör! Otthon az elképedt asszonynak így magyarázta el az üzleti ,,tranzakciót":
-Tudod anyjuk, a szegény ember szegényen él, szegényen hal, itt meg sok a szegénye ember. Az ócsó koszorúk hamar fogytak, de a drága csak nem akart fogyni, én meg úntam kinn állni hiába! Tudod, engedtem az árból! Nyócszázat kettüre! Így mindenki jójárt. A vevő ócsón kapta, én meg nem fagytam meg kinn a hidegben. Te meg ameddig dünnyögsz, addig sem esző és így több marad nekem a pörköltből! A szaftot se sajnáld ám! – pirított rá az asszonyra tálalás közben. Az meg nem tudott haragudni az urára, mert az ilyen gazdasági ,,stratégia" hatására elöntötte a szemét a könny. Ha nem tudják, hogy mitől könnyezett, akkor én megmondom: a nevetéstől és hallván a magyarázatot, arra gondolt:
nem ártana az ilyen gazdasági szemléletet egy kicsit ,,feljebb, a magasabb gazdaságban" sem bevezetni!