8241.
A sötétség kezdetének éve, Krahlen zsibongó bolygóján.
Az itt élő értelmes faj mára felelőtlen és önös érdekek által vezérelté vált.
Az évszázadok alatt kiforrott tudomány, igaz megkönnyíti a bolygó istent játszó apró lényeinek az életét, de a precíz részletek nem mindig rejtik magukban az igazán fontos dolgokat. A fejlődő technológia teljesen elvakította a köztudatot, egy irányba terelve az erre alkalmasokat. Voltak ugyan köztük páran, akik megpróbáltak tisztán, valós tényeket közölve baljós jövendöléseiket kiáltani rájuk, csekély hangjuk azonban mit sem ért fel ahhoz, hogy áttörje magát a sűrű városok zsibongó moraján. Temérdek nemzet, oly sok, oly különböző kultúra, mégis mind egyazon sors felé közeledtek. Az energia fogytán, a szinte élhettelenné zsákmányolt, elhanyagolt felszín szó szerint haldoklott. Mindent elárasztó hulladék takarta a bolygó kihasználatlan területeit.
Túlontúl sok, már túl nehéz, túl sűrű volt ahhoz, hogy kezelni tudják. Az üreges hegységek gyomrai idővel megteltek, az óceánok mérgező vize elpusztított mindent, mit egykor önmagában nevelt. A megborult körforgás keserű következményeiben majd minden megmaradt élőlény kíméletlen haraggal küzdött a túlélésért. A falkákba tömörült lények idővel egymást kezdték iratni. Később, a leghatalmasabb faj, a végítélet igazi okozói, a hierarchia csúcsára törve vérengző fenevadként bitorolták el a hatalmat. A fennmaradó nyersanyagok, s később a maradék élelem tulajdonosai felsőbbrendű hatalmat gyakorolva magasodtak mások fölé. Az elmúlástól való félelemtől hajtva, rég elfeledett érzelmek születtek, s kitört a végső kegyetlen háború. A sebesen kovácsolt fegyvereik oly hatalommal bírtak, hogy azt még felfogni sem volt elég idő. Nem volt már mit óvni, hisz egyedül maradtak egy életre képtelen, haldokló világban.
Voltak, akik kétségbeesetten próbáltak menekülni, pedig jól tudták, már nincs hová. Hiába ismertek végtelen távolságban keringő galaxisokat, a Krahlenen kívül nem találtak egyetlen, életre alkalmas bolygót sem. Pedig oly sokáig bíztak. Évzázadokon, sőt évezredeken keresztül csak bízva kutatták a végeláthatatlan távolságot, hogy új otthont találjanak kihasznált, haldokló világuk helyett. Mégis mennyivel, ó mennyivel egyszerűbb lett volna megóvni mindazt, ami már a kezdetektől fogva adott volt? Pedig ők mindvégig tudták. Bőséges noma maradt az előttük itt élő fajoknak, e korábban élettől zsibongó környezetben. Tudtak a régmúltban élő gigászi lényekről, majd a sok ezer évvel később felbukkanó nagytermetű elődeik birodalmáról.
A letűnt korból maradt leleteik hatalmas sebességgel lendítette őket koruk hajnalán. A mintegy százezer éves feljegyzések megtanították őket, hogyan használják fel elődeik tudását. Többek és fejlettebbek lettek, mint elhalványult emlékű elődeik. Most azonban ők is ugyanott tartanak. Pontosan ugyanott. Csupán néhány lépésnyire járnak a vég kezdetétől. Nem volt már kiút. Megjósolhatatlan volt, hogy napok, órák, vagy csak percek vannak-e még hátra. Kínkeservesen harcoltak minden pillanatukban, amit még életben tölthettek e ráncos bolygó elhalt felszínén. Ekkor, mikor már csupán egy maréknyi élet pulzált beteges ritmusban, a bolygó döntött. Ily sokáig még sosem halasztotta, de a mérhetetlen idő múlásával egyre fáradtabbá, elkeseredettebbé vált. Megrázta magát harmadszor is, egy lendülettel vetvén véget minden kínnak és szenvedésnek.
Vérző szíve forrón lüktető folyamai elöntötték a felszínt, maga alá temetve égig érő hegyeit és mélységes völgyeit egyaránt. Az elképzelhetetlen mennyiségű láva a pillanat tört része alatt, sisteregve párologtatta el az összes felszíni vizet. Eztán áttörhetetlen paplanná szilárdulva temetett maga alá mindent, ami egykoron élettől virágzó felszín volt. A forró gőz a levegőbe emelkedett, és elzárta a bolygót a nap fénye elől. A takaró alatti elesett világ, oly erővel nézett szembe, melynek kénytelen volt behódolni. Sisteregve, semmivé olvadva vált eggyé, a mélyben forrongó áradattal. A magányos, szomorú dühében kavargó bolygóra újra beköszöntött a gyász időszaka…
Több! Lényegesen több helyük és jóval több idejük volt. Mégis pontosan oda, ugyan arra a sorsra jutottak, mint óriásoknak képzelt elődeik. Az emberek.