SZEPTEMBER 4. HÉTFŐ
Tudtam! Tudtam, hogy itt végre rám talál az igaz szerelem!
Ákos. Horváth Ákos. Most írom le legalább négyszázadszorra a nevét. Gyönyörű barna haja van, tüzes barna szeme, magas, izmos és csodálatosan jóképű. A bajusza ellenére. Eddig nem hittem volna, hogy egy bajuszos fickó ilyen jól nézhet ki.
Hát igen, sajnos egy kicsit idősebb nálam, és valószínűleg nem vette még észre, hogy létezek. Neki csak egy név vagyok a naplóban. Ja, persze, azt még nem írtam, hogy ő a földrajztanár. Amióta megláttam, csak rá tudok gondolni.
Becsöngettek, aztán bejött a naplóval a kezében. Egy kék zakó volt rajta, meg farmer. Másokon idétlenül néz ki a farmer zakóval, de neki annyira jól állt! Odament a tanári asztalhoz, letette a naplót, ránk nézett, köszönt, és én tudtam, hogy elvesztem örökre. Csak bámultam rá. Remélem, nem hagytam tátva a számat. Egy tátott szájú kamaszlány nem tetszik senkinek.
Amikor sorban felolvasta a neveket, mindenkinek egyesével fel kellett állni. A szívem a torkomban dobogott. Lehet, hogy amikor én kerülök sorra, csak rám néz, először közönyösen, aztán ahogy összefonódik a tekintetünk, valami megmozdul a lelkében, és TUDNI fogja, pont olyan biztosan, mint én, hogy én vagyok neki az igazi. És majd csak nézzük egymást, az osztály pusmog, de mi nem törődünk velük, mert ketten leszünk az egész világon…
Jaj, ahogy most leírtam, megint olyan szép volt, mint ott, akkor. Sajnos annyira elmerültem az ábrándozásban, hogy nem hallottam meg, amikor az én nevemet mondta. A Hajni bökött meg, hogy engem szólít. És persze zavarba jöttem, és beleakadtam a székbe, ahogy felálltam. Mindenki vigyorgott, ahogy zörögtem. Rém kínos volt, de ő nem nevetett ki, csak mondta, hogy köszönöm. Ez is mutatja, mennyivel felette áll a taknyos kis sihedereknek az osztályban. Ezek sose fognak felérni az Ő szellemi és lelki nagyságához.
Persze most biztos csak egy csetlő-botló gyereket lát bennem, de egyszer eljön a nap, amikor lehull a hályog a szeméről. Talán a szalagavatón majd. Felveszek egy gyönyörű ruhát, szépségesen kifestem magam (remélem, akkor már megengedik, végül is majdnem felnőtt leszek), és ahogy belépek, meglát, egy pillanatra megáll a szíve, és attól kezdve már csak értem fog dobogni…
Talán jobb is, ha addig nem szeret belém. Olyan kínos lenne évekig titkolni a szerelmünket. Így, hogy ő még nem tudja, sokkal könnyebb.
Csak csütörtökön lesz megint óránk. Kész örökkévalóság.
De addig még ezerszer leírom a nevét: Horváth Ákos…
8 hozzászólás
Hajjaj, a kamaszkori szerelem!!! Én is szerelmes voltam az egyik tanáromba, persze ő nem tudott róla. Kíváncsi vagyok, a te történetedben hogyan alakul.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Azt hiszem, ez elég jellegzetes kamaszkori érzés, és szerencsére az esetek többségében mulandó… 🙂
Szia!
Ez igen! Ez most TELJESEN Inesitás lett! Gratulálok, nagyon tetszett! :))
Vipera
Kedves Vipera!
Köszönöm!
Jaj de jó, egyre jobban élvezem az olvasást, mint egy film, annyira jól adod át, remek kis sorozat lesz Inesita…Gratulálok!:)
Kedves sleepwell!
Örülök, hogy tetszik! Próbálom jól írni, remélem, sikerül… 🙂
Kedves Inesita!
Te nem próbálod jól írni, hanem egyszerűen jól írod. Már készülődnöm kéne, de azt hiszem, ideragadtam. És szerintem el is fogok késni 🙂 De nagy ritkán én is megengedhetek magamnak egy kis rosszalkodást 🙂
Kedves Jessie!
Remélem, a főnököd is egyetért veled, nem lenne jó, ha bajba kerülnél a kis kaparmányom miatt! 🙂