A labda család költözik – 1. Kupaktanács

Felkapcsoltam a villanyt a nappaliban. Egy és három félszobás lakótelepi lakásunknak ez volt az egyetlen helyisége, ahol össze tudtunk gyűlni. Kis családom, Labdáék, ott sorakoztak utánam. Először nagylány, akit Melindának kereszteltünk, de ezt a nevet senki sem használja, hanem Indinek nevezi mindenki. Utána az éppen plafonig érő fiam, Péter, a karjai viszont a földet söprik, mert hiába szólok rá, igen csak görnyedten jár. Majd picilány, Bea következik, kezében Nyúl úr fülével, utána közvetlenül Nyúl úr is, a másfél méteres rózsaszínű plüssállat, bár látom, hogy a fül ismét némi reparálásra fog szorulni. A sort életem párja, és bár anyósom nem biztos benne, gyermekeim apja zárja, terelgetve maga előtt a lustán imbolygó kis csapatot. A népvándorlást észlelve kutyánk, Latyi, és macskánk, Ariel, neve Isten macskáját, nem pedig mosópor márkát jelent, is bejönnek a nappaliba, és lefekszenek, lehetőleg minél messzebb egymástól.

– Mi van? – húzza a száját, kamaszszokás, Indi.
– Kupaktanács – közli a tényt Feri, a férjem. Családom ifjabb nemzedéke felszisszen, és mogorván dobják le tagjaikat a nappali különböző ülőalkalmatosságaiba, persze Nyúl úrnak külön szék kell.
– Na mi a pálya? – kérdezi kicsi fiacskám, aki erősen mutál, így a mondat felénél, legalább két oktávot csúszik a hangja, fölfelé.
– Apátok szép jutalmat kapott, így összegyűlt a pénz – mondom lelkesen, mire porontyaink így:
– Mire? – Évek óta gyűjtjük a pénzt egy kertes házra. Tavaly meghalt a nagymamám, és hagyott ránk egy szép summát, de az örökösödési adó elvitt belőle egy csomót, úgyhogy kellett egy év, mire összegyűlt a pénz egy, az igényünket kielégítő házra.
– A házra – néz férjem csökkentagyú utódaira.
– Na végre, nem kell egy pisissel, meg egy nagyobb plüssállat sereglettel együtt aludnom -lelkesedik Indi, csinos, hál istennek pattanásmentes, arca felderül. Persze tizenhat éves létére, még ő is Muffival, a plüsskutyával alszik. Ja, persze, az más.
– Hová akartok költözni? – néz gyanakodva Péter.
– Hát, valahova a főváros közelébe – néz rá gyanakodva az apja, a gyanú beigazolódik. Péter már rúgja is ki maga alól a fotelt, és kamasz hévvel ordít.
– Mi lesz a csapattal, a haverokkal. Hagyjam ott a gimit, mert nektek mehetnéketek van?
– Te nem alszol egy pisissel – dohog az orra alatt Indi – Beácskám végre rá jön, hogy őt bántják, és keserves sírásra fakad. Könnyei bőségesen hullanak, aztán mikor meg tud szólalni, kijelenti:
– Dilis tyúk! – erre még Péter is elhallgat.
-Bámulatos, hogy miket tanulnak az óvodában – jelenti ki csodálkozva, és visszaül a helyére.
– Ezt Te mondtad múltkor az egyik barátnődre – világosítja fel durcás képpel Indi.
– Nem mennénk olyan messzire. Arra gondoltunk, hogy úgy mennénk el, hogy egy óra alatt be lehetne érni. Nem kéne semmit ott hagyni – világosítja fel a kis csapatot a ház ura. Péter villogó szemekkel néz az apjára. Látom Indi is elbizonytalanodott.
– El akartok menni a kerületből? – néz nagy bánatos szemeivel az apjára. Tudja jól, hogy ezzel a nézéssel sok mindent elérhet hímnemű szülőjénél.
– Hát, annyi pénzünk nincs, hogy Pesten vegyünk házat.
– Az egyik osztálytársam itt lakik az út túloldalán, két utcával lejjebb. Két hónap múlva odébb költöznek, és a régi házban ott marad a nagymama egyedül. Örülnének mind, ha ide tudna költözni a telepre, mert egymagának túl nagy a ház. Beszéljünk velük.
– Édes lányom, gondolod, ők lopták a pénzt? Nem kívánhatjuk el, hogy bagóért elcseréljék a házukat – dörren rá az elszomorodott kisasszonyra párom. Pedig az ötlet szerintem sem rossz, megérne egy misét. Na, majd este az ágyban megbeszéljük. Nekem sem lenne kedvem itt hagyni a szépségszalont, ahol délelőttönként dolgozom. Délutánonként átvedlek festőművésszé. Azt mondják, hogy jó kezem van, már, mint kozmetikusként, a festményeimet már kevésbé veszik. Így a délelőttből tartom el a délutánt, de napi kétórai utazásnál ez nem menne.
– Jövő héttől elindulunk házat nézni! – jelentette ki a családfő általános vállrángások közepette.
– Nekem délutánonként edzésem van. Gábor bá úgysem enged el.
– Én már beszéltem vele, az öt edzésből kettőről elenged a nemes ügy érdekében – fiacskám szeme elkerekedett, és már vette is a levegőt, hogy kifejezze jogos felháborodását, az orvtámadás miatt, amikor a kutya végül elérte a macskát, lapos kúszásban, és csupa játékból, húzni kezdte a farkát. A macska pofonvágta, már megint kezelgethetem a karmok helyét, és az asztalon landolt, fölborítva, poharat, vázát, és a társalgás menetét. Latyi ugatott, Ariel háta ívbe görbült, szeme szikráthányt, mi ordítottunk, hogy csend legyen, szóval teljes volt a káosz. A nappali falát ütni kezdte a szomszéd, nem hallotta a tévéhíradót, aztán pár perc múlva csöngettek. Ekkorra a kutyát sikerült a konyhába zárni, családom tagjait pedig a szobáikba. A férjem nyitott ajtót. A szomszéd volt. Vészjóslóan kedves arccal állt az ajtóban. Hangja csöpögött a jóindulattól!
– Jó estét szomszéd! Lementem a patikába, és vettem a kutyának nyugtatót. Jót fog tenni. Esetenkén maguk is bevehetnek belőle. Remélem, a lakáscsere hamar létrejön, na nem azért mintha nem szeretném magukat, csak sosem hallom a tévét maguktól. Viszlát, és nem viszhall! – mondta, és ott hagyta a tátott szájú férjemet.