A Labda család költözik – 4. Egy hasznos délelőtt

Bea végre mehetett óvodába. Reggel mindent bedobott, de mindhiába. Először heves hasgörcsei voltak. Tudom, pánikbetegség jelenség, de az én kislányom, amint kimentem, hogy teát főzzek, máris Nyúl úrral kezdett el társalogni, és kutya baja nem volt, úgyhogy a tea helyett inkább kanalas orvosságot vittem neki. Bámulatos, hogy egy hasgörcs milyen gyorsan tud elmúlni.
– Már nem is fáj – mondta édes pici lányom, és elkezdett öltözni, vagyis ott ült az ágya szélén pucéran, és felhúzta a fél zokniját. Na, lelkesültem fel, talán beindult az üzlet. Elkészítettem hát a tízóraikat, felöltöztem, és bementem Beáért. Még mindig csak a fél pár zokni volt rajta. Elővettem minden anyai türelmemet, és vörös fejjel ráadogattam a ruhákat a kisasszonyra. Nagy nehezen elindultunk. Előtte még Fiacskámat felébresztettem, bár, hogy nem aludt-e el azonnal amint becsuktam az ajtót, nem voltam biztos. Elő fordult már, hogy mikor félkettőkor hazaértem, fiacskám még mindig az ágyban ült, kezében a kávéjával, és aludt. Igaz akkor egy meccssorozat volt a háta mögött.

Bea végigcsacsogta az oviba vezető utat. Éppen a kérdezős időszakában volt.
– Miért sétáltatja a néni a kutyáját? Elkésik a munkából.
– Biztosan későbbre megy.
– Miért, ő nem fodrász?
– Nem minden néni fodrász – mondtam, miközben a kutyás nő idegesen pillant az órájára, és el kezdi rángatni a kutyát.
– A többi óvó néni, ugye?
– Nem mindegyik. Van doktor néni, ügyvéd, meg még sok minden foglalkozás, amit nénik űznek.
– Mi az, hogy űznek?
– Kergetni.
– Akkor miért kell űzni az óvó nénit?
– Nem az óvó nénit kell űzni – nevetem el magamat – ez azt jelenti, hogy az a foglalkozása.
– Akkor meg miért nem azt mondod? – oktat ki Bea. Puff neki, ezt jól megkaptam.
Az oviban kinyitom Bea szekrényét. Már megint tele van egy másik gyerek holmijával. Hívom az óvónőt:
– Nézze meg Klári néni, már megint a Sárika dolgai vannak a szekrényünkben.
– Látom – néz Klári néni csodálkozva a szekrénybe – nem igaz, hogy nem lehet a katicabogarat a teknőstől megkülönböztetni – dohog, és segít átpakolni.
– Nem akarod Bea, hogy ezen túl, mondjuk cseresznye, legyen a jeled? – kérdi Klári néni önérzetes kislányomat. A válasz rövid, és velős:
– Nem – azzal már vonul is befelé. Puszi nincs. Azért még utána nyúlok, és pótolom. Klári néni, pedig szomorúan megy be utána. Nem értem miért lógatja az orrát. Sárika anyuka öt napból háromszor úgyis az enyémbe pakol.

A fodrászatban már három vendég is toporogva vár. Tárgyalás, munkaügy, énekvizsga. No legyél jó kislány, és döntsed el, hogy kivel indíts. Végül a munkaügyest intéztem el. Egész jól sikerült. Aztán jött az ügyvédnő. Ronda egy haja van, mint a drót. Mire két csavarót betekerek, a harmadik kibomlik. Mire végzek, és beül a búra alá, már ölni tudnék. Az énekesnőnek kezelhető a haja, de megkér, hogy engedjem meg, hogy beskálázzon. Borzalmas. Kétszer is a hajába vágok, úgyhogy lassan úgy jár a frizurája, mint a medve sajtja, elfogy. Végül befejezi a skálázást, én pedig a hajvágást. Eléggé extravagánsra sikerült a feje, de hál’ Istennek nem zavarja.

Végre kiürül az üzlet. Nyúlok a táskámba a szendvicsemért, nincs. Most ugrik be, ott felejtettem a hűtő tetején. Na, akkor fogyókúra. Majd délben eszem. Jön a következő vendég. Még sosem láttam. Magas, sovány asszony. Még mindig csinos. A haja pedig gyönyörű ősz. Ha most ő is be akarja festetni, hát nem fogom.
– Mosás, meg dauer lenne, aranyoskám, elvállal?
– Hát persze – mosolygok rá a legszebb arcommal, hátha el tudom csábítani az előző fodrászától.
– Tudja, az én régi fodrászom most állandó délutános lett, én meg nem szeretek beülni a sok munkából kijövő asszony közé, kinéznek – bingó, nyertem. Minden tudásomat beleadom. Neki bezzeg finom, puha haja van. Csak úgy simul a csavarókra.
– Maguk hol laknak, aranyoskám? – kérdezi a néni.
– Itt a lakótelepen – az asszony szeme felcsillan.
– Mekkora a lakásuk?
– Van egy szép nagy nappali, meg három félszoba.
– Nekem az út másik oldalán van egy szép nagy házam. Sajnos a gyerekek kiröpültek. Szeretném kisebbre cserélni.
– Már megint ez a ház – gondolom magamban, és felélénkül a kíváncsiságom.
– Mi is lakást akarunk cserélni, de biztosan drága nekünk – mondom, aztán csak ámulok. Pontosan annyi pénzünk van, mint amiért Ő rá akar kérni, a cserére. Felírom a címet, és megígérem, hogy legkésőbb a jövő hét végéig elmegyünk megnézni. Kerekes néni elmegy, és én azon gondolkodom, hogy hogyan adjam be ezt Ferinek. Ha ő egyszer valamire azt mondja, hogy nem, hát…