A láthatatlan ember

Csak feküdt az aluljáró egyik mocskos falának tövében, akár egy kivert kutya. Figyelte az elhaladó lábak erdejét. A legtöbb láb sietősen trappolt valahová, mások kissé ráérőssebben cipelték gazdatesteiket. A tél korán jött ebben az évben, hideg fogát mindenbe belevájta, még az aluljáró falaiba is. A férfi fázósan húzta összébb magát rongyos vackában, ami két darab egérrágta, huzat nélküli paplanból állt. A takarók rikító narancssága színe csak még szánalmasabbá tette az összképet. Őszbe forduló szakálla fürtökben lógott le arcáról, ahogy kétségbeesetten próbálta eltakarni megfáradt vonásait. Mintha csak azért lett volna növesztve, hogy elbújhasson mögötte. Hogy ne kelljen többé szégyellnie magát azért, ami. A számtalan utcán töltött tél azonban már rajtahagyta kézjegyét.
A férfi vacka előtt egy kinyúlt, zöld sapka kéregtett roggyantan, sután. Hirtelen egy kar nyúlt felé és valamit beleejtett. A fekvő férfi csak a szeme sarkából látta a sapkába hulló valamit. Sietve tápászkodott fel, hogy megnézze, elég lesz-e az apró egy kis ételre. Az elsőre, már napok óta. Betegen görnyedt előre, a gyomrát mostanra olyan erővel húzta össze az üresség, hogy a legnagyobb akaraterővel sem tudott harcba szállni vele. Mielőtt azonban elérhette volna, valaki belerúgott a zöld sapkába. Az rozzant hajóként siklott az aluljáró fagyos csempéinek tengerén. „Piás vénember! Mit koldulsz?! Dolgozzá’!” – visszhangzott egy hang a tömegből, de a férfi nem látta, kié. Nem is akarta látni. Némán, négykézláb a sapka után mászott és mohón kotorászni kezdett benne. Egy sörös kupak. Ennyi az adomány. „Ennyit érsz, te nyomorult!” – harsogott az előző hang és harsány röhögésben tört ki. Az öreg ügyetlenül a fejére húzta a sapkát és magához húzott egy piszkos reklámszatyrot. A szatyorból néhány rongy és egy vizes palack teteje kandikált ki. Ez volt minden vagyona. Ebben a szatyorban volt az élete.
A bal keze napokkal azelőtt kezdett el halványodni, mostanra már majdnem el is tűnt. Azzal kezdődött, hogy a bőre szürkés árnyalatúvá vált. Akkor azt gondolta, talán megfagyott ebben a nagy hidegben. Másnapra azonban már egészen áttetsző lett, mostanra pedig épp csak egy kis halvány derengés jelezte a kézfej eredeti helyét. De nem fájt. Nem érzett semmit. Mivel bal keze hasznavehetetlen volt, a jobbal markolta meg a szatyor fülét.
Lassan, fájdalmasan csoszogott az emberek nyomában. „Elnézést kérek a zavarásért, ha esetleg tudna nélkülözni egy kis aprót…” Nem tudott nélkülözni. Senki nem tudott. Az éhség elviselhetetlen volt. Nem is éhséget érzett már, hanem fájdalmat. Borzalmasan fájt a gyomra. Mintha belülről rágná valami. Mintha az a valami ki akarna törni, és lyukat akarna rágni a hasába. Kétségbeesett. Belevetette magát az emberek tömegébe. Szembe ment az áradattal, mint egy vakmerő halász a viharos tengeren. Mindenkitől megkérdezte. „…csak egy kis aprót…” „Csak egy tízest…bármennyit…” Néhányan szó nélkül elmentek mellette, a férfi nem is volt biztos benne, hogy meghallották, amit mondott, vagy egyáltalán észrevették őt. Mások egyszerű kézlegyintéssel intézték el a dolgot, ahogy egy alkalmatlankodó rovarral szokás. A fájdalom most már a férfi mellkasához is elért. Úgy érezte, mindjárt szétszakad belülről. Szeretett volna ordítani, de tudta, hogy semmit sem érne vele. A fájdalom nem múlna el, és az a kicsi esélye is elszállna arra, hogy valaki megszánja egy kis apróval vagy, netán étellel. Így hát belül ordított. Némán gyötrődött magában, magányosan a sok ember között.
Újra megpróbálta. Nem adta fel. Ismét belevetette magát a tömegbe. Mielőtt, azonban szóra nyitotta volna a száját, valaki durván félrelökte. „Takarodj innen, koszos senkiházi!” – ordította, majd még egyet lökött rajta. Újabb, durvább, lökés következett, majd még egy és még egy. Az öreg végül háttal nekiesett az aluljáró falának. Sapkája nevetségesen félrecsúszott, majd a földre esett. Kezéből kiesett a féltve őrzött, rongyos szatyor is. A tömeg olyan undorral vette ki magából a férfit, ahogy az ember egy rágós, rosszízű húsdarabot köp ki.
Az öreg ügyetlenül négykézlábra ereszkedett, hogy összeszedje szétszóródott vagyonát. A látványra többen azok közül is gúnyos nevetésben törtek ki, akiket épp csak most sodort ide az ember-ár, és semmit sem tudtak a megelőző eseményekről. De az öreg nem szólt semmit. Nem szitkozódott, nem rázta az öklét dühében, még csak a tekintetét sem emelte fel, hogy megnézze magának, ki tette ezt vele. Egy csapat tinédzser hangosan vihogni kezdett, ahogy elhaladtak mellette. Az egyik valami megjegyzést is tett, de a férfi nem hallotta. Ketten közülük akkorát rúgtak a még földön heverő rongyokba, amekkorát csak tudtak. A férfi döbbenetében nevetséges pozícióba merevedett meg a földön, amire a fiatalok mégharsányabban kezdtek röhögni.
A férfi lassan feltápászkodott. A bal keze mostanra teljesen eltűnt, és már a karja is egészen elhalványodott. Arcára rémület ült ki. Most mi lesz? El fog tűnni? Félve nézett végig magán, a halványodás további jeleit keresve. A bal lába is áttetszővé vált. „Segítség!” Hallotta a saját hangját a fejében. Úgy érezte, megáll az idő. Saját szívének tompa szimfóniájára botorkált fel az aluljáró lépcsőjén, mint valami elcsépelt hős, egy rossz filmben. „Segítség!” – kiáltotta a belső hang. De senki nem hallotta. Az emberek lesütötték a szemüket, amint megpillantották. Szinte nem is látott arcokat, csak a földet bámuló, leszegett fejű embereket és libbenő hajat, ahogy az emberek hirtelen elkapják a fejüket.
Végre felért a lépcső tetejére. Az emberár harsogva hullámzott mellette. Az öreg feljebb lépett egy lépcsőfokot és úgy dugta ki fejét az aluljáró félhomályos üregéből, mint egy rémült kóbor kutya, aki tudja, bármelyik pillanatban belérúghat valaki. Nem is volt más a társadalom számára: egy állat. Egy koszos kutya, akit el kell zavarni, akibe bele kell rúgni, mert úgyis csak arra jó. Már maga sem érezte magát ennél többnek.
A felszínre érve a füstös félhomályhoz szokott szeme hunyorogni kezdett a természetes fényben. Pedig már délután volt, és az égen szürkén, feketén gomolyogtak a könnyeiket már alig-alig visszatartani tudó felhők. Majd megszakadtak súlyos terhük alatt; görnyedt hátuk szinte a földig húzta zömök testüket. De még bírták. Még nem szakadtak ki. Az öreg fellépett az utolsó lépcsőfokon és megállt. Fáradt volt. Nehéznek érezte a testét, mint azok a felhők odafent. Nekitámaszkodott a hideg korlátnak, zihálva vette a levegőt. A szatyor, amit a jobb kezében cipelt, egyre súlyosabb lett, mégis görcsösen markolta a fülét. Érezte, ahogy a teste lassan teljesen elhalványodik, áttetszővé válik. Arca megnyúlt a döbbent félelemtől, szemeiben rémület csillogott. „Segítség!” – ordította a hang a fejében. „Segítség!” – szakadt ki a tüdejéből. „Segítség!” Egyik járókelőtől a másikig botorkált, de azok tudomást sem vettek róla. A rémület egyre csak fokozódott. Már nem érzett éhséget, nem érezte a szaggató, belső fájdalmat sem. Csak a rémületet. Körbefogta, mint egy kígyó és nem eresztette. Befonta egész testét, beférkőzött a tudatába, lekúszott a torkán, hogy ott gombócot formázva, többé egy hangot se tudjon kipréselni magából. Kezéből kiszakadt a szatyor, kézfejének és ujjainak halvány foszlányait magával vitte a szél. Ekkor nekizuhant a korlátnak és eltűnt. Az eltűnését senki nem vette észre, ahogy azt sem, hogy valaha élt. A rongyos szatyor visszazuhant az aluljáró sötét bugyrába, ahonnan jött. Földet érve megvetőn hányta ki tartalmát és ott hevert üresen, amíg valaki be nem rúgta egy sarokba a többi szemét közé. Egy piszkos, szürke ing még kinyújtotta egyik karját gazdája után.