(Magyarázatul csak annyit, hogy ez egy régi, félkész fantasy apró részlete. Az érthetőséghez hozzá tartozik, hogy a főhős egy tizenéves éves lány, aki alaposan belekeveredik a tündérek forradalmába, a királynőjük ellen, aki nem egészen az, akinek kiadja magát. Ariana, a főszereplő fogságba kerül…)
Minden félelmem ellenére mégiscsak elbóbiskoltam. Lidércek ráztak fel, valamikor hajnaltájt. A cellában még sötét volt. Fellobbanó fáklyák fénye vakított el, és kemény kezek rántottak fel a padlóról.
…Mit akartok tőlem…? – motyogtam félálomban, kezemmel takargatva hunyorgó szemeimet.
A lidérc-katonák nem válaszoltak. Karon ragadtak, és magukkal hurcoltak; bágyadtan tűrtem, valahol az eszmélés határán.
Nem vittek messzire, csak a szomszéd szobáig. Odabenn fáklyák imbolygó tüze törte meg a hajnal szürkeségévé olvadó sötétet. Egyetlen nagy, nehéz szék állt az üres cella közepén. A széknek szokatlanul keskeny, magas háta volt, és hosszú lábai.
…Mit akartok… – suttogtam újra, összeszoruló szívvel és torokkal.
Egy pillantás elégnek bizonyult, hogy rájöjjek, ez nem közönséges szék: minden szónál világosabban beszéltek a márványpadlóba ivódott rozsdaszín foltok, s a különös támlát felhasogató mély vágások, úgy nyaktájon…
„Ki akarnak végezni, az biztos! – jeges verejték öntött el, s a félelem forró hulláma. – Mégis, mire számítottál?! Anyád már aligha élhet; most rajtad a sor.”
– A királynő nevében! – reccsent rám a lidércek parancsnoka, és lenyomott a székre.
Tiltakozó sikoltásra nyílott a szám, de nem jött ki hang a torkomon. Mielőtt megmozdulhattam volna, a székhez szíjazták remegő kezemet-lábamat. Rémülettől elerőtlenedve dőltem a sebzett támlához, és fejem lecsüggedt. Eszembe sem jutott, hogy ellenálljak: tagjaimat hideg zsibbadás béklyózta. Halványan éreztem, amint valami hűvös, nehéz dolgot támasztanak a csípőmhöz, aztán hallottam a távozó lábak dobogását.
– Nyisd ki a szemed, hadd nézzelek! – mély, komor hang zendült felettem.
Határozott ujjak nyúltak az állam alá, és felemelték elhalványult arcomat. Reszketve néztem fel. Pillantásom súrolta a testemnek támasztott pallos simára koptatott, fekete markolatát, aztán elmerült egy ősz-öreg démon pupilla nélküli, sötét szemében, melyből saját, halálra vált arcom nézett vissza rám. Karmos kéz nehezedett a vállamra.
– …Szerencsétlen kölyök!
Érintésétől dideregni kezdtem. Többször kinyitottam, aztán becsuktam a számat, mire meg mertem szólani:
– …Te… a hóhér vagy, uram…
Az öreg bólintott:
– Az vagyok.
Feljajdultam, és fullasztóan forró kézzel tenyerelt mellkasomra az iszonyat.
A mély, fekete szemek a szemembe fúródtak.
– Nem kell félned. – szólt a hóhér nyomatékosan. – Nem foglak megkínozni: könnyű és gyors halálos lesz.
Csitítóvá tompított hangja és jóindulatú szavai megleptek. Esztelen, kétségbeesett remény támadt bennem:
– Uram, te nem tűnsz kegyetlennek! …Mindenképpen végezned kell velem?
A hóhér így felelt:
– Nem szívesen ölök gyerekeket, mégsem engedhetlek el! Át kell adnom a fejedet a királynőnek, még napkelte előtt.
Nyugodt szavai fájdalmasan hatoltak át önuralmam páncélján: lélegzetem elakadt, és amint tekintetem végigsiklott a fáklyafényben szikrázó pengén, könnyeim esőként kezdtek hullani.
A démon komor részvéttel figyelt.
– Bekössem a szemedet?
Nem válaszoltam: tudtam, ha most szólni próbálnék, emberi hang helyett csak üvöltés törne fel a torkomból. Tehetetlen harag feszített érző szívű gyilkosom ellen: sokkal könnyebb lenne összeszorított szájjal, emelt fővel menni a halálba, úgy, mint Daniel, hogyha gyűlölni tudnám a hóhéromat. De így…
A karmos szörny-kéz óvatosan emelte fel lehorgasztott fejemet, és nyitott szememre sötét kendő borult, könyörületesen elfedve mindazt, ami rám vár. Azonban ez a szelíd kéz arra is ügyelt, hogy a kendővel szorosan rögzítse vonakodó fejemet a szék támlájához. Ingem zsinórját is megoldotta, és vállig lemeztelenített.
Súlyos könnyek áztatták a sötét selymet, aztán lassan végiggördültek arcomon és fedetlen nyakamon.
– Akarsz imádkozni? – hallottam újra a démon hangját.
Imádkozni… igen, kellene… hiszen ezek az utolsó percek. Mégsem vagyok képes felemelni magam Őhozzá; mintha nem is létezne. Most már csak félelem van, semmi más…
Rekedt, fájdalmas sóhajjal a hóhérok és bírák utolsó mondata tört fel torkomból:
– …Istennél a… kegyelem…
– Istennél a kegyelem! – ismételte a komor hang, s a pallos halk, fémes súrlódással elemelkedett a csípőmtől.
Megremegtem. A hűvös penge könnyedén érintette a nyakamat, kevéssel a torkom alatt.
– …Istenem… – formálták dadogva és hideglelősen száraz ajkaim, és testem várakozón megfeszült.
A pallos suhanása mindent elnyelő süvítéssé erősödött fülemben, aztán nagyot csörrent, mintha kőhöz csapódott volna.
– …Meghaltam, ugye? – hebegtem, amikor valaki letépte szememről a kötést.
– Nem esett bajod, Ariana? – hajolt fölém Holdvári Myra aggódó arca.
Acélsisak alól előkígyózó, búzaszín hajfonata a keblemre hullott. Ostobán, eltátott szájjal meredtem rá: még nem fogtam fel, hogy életben maradtam, s hóhérom sötét vértócsában hever előttem a márványpadlón. Hátában ott remegett a tündér-íjász nyílvesszője, és kihűlő keze még mindig szorította a pallos kopott markolatát.
4 hozzászólás
Örülök a happy end-nek, tetszik a stílusod.
Érdekelne az egész történet is.
Nagyon tetszett ez a kis részlet, nagyon jól és gördülékenyen írsz. Élvezet volt olvasni és várom a folytatást! Üdv.: Anna
Fantasyban válogatós vagyok, és nem is olvasok sok ilyen műfajú alkotást, de ez nagyon tetszett. Könnyű volt olvasni, és a történet is jó. Kár, hogy csak részlet…