A vonat, zihálva futott az erdősávokkal szórt lankás hegyek alján. A peron ablakaiból látni lehetett a hosszan elnyúló vastag füstcsóvát, amit a mozdony húzott maga után. A lehúzott ablakokon időnként be – besodort belőle a menetszél, és sajátos kellemetlen szaggal árasztotta el a peront.
Kevesen, tartózkodtak itt, az utasok inkább a fülkékben ültek. Tehették, mert a vasárnap esti gyorson nem sokan utaztak. Bőven jutott hely mindenkinek. A szerelvény Budapest déli pályaudvarról, Szombathelyre tartott.
Egyik, lehúzott ablakánál két fiatal fiú, Kapos Zoltán és Csető András cigarettázott. Pár, perce jöttek ki a fülkéből, ahol igen kellemetlen információ birtokába jutottak. Megtudták, hogy Szombathelyre, ami az ő úti céljuk, csak határsáv igazolvánnyal lehet bejutni, és ezt a Celldömölkön felszálló határőrök szigorúan ellenőrzik. Akinek ilyen igazolványa nincs, az nem utazhat tovább. Sőt, leszállítják, és ha nem tudja úti célját kellő alapossággal bizonyítani, le is tartóztatják.
Bizonyításról, az ő esetükben szó sem lehetett, hisz valójában azért tartottak Szombathelyre, hogy onnan átszökjenek Ausztriába. Erre, a határsávosdira viszont nem számítottak. Sose hallottak róla. Még jó, hogy az utasok valamilyen apropóból erről beszélgettek.
Elmondásaikból kiderült, hogy szinte valamennyien szemtanúi voltak már olyan esetnek, hogy a határőrök, nem épp udvariasan leszállítottak olyan utasokat, akik nem rendelkeztek határsáv igazolvánnyal.
Ilyen igazolványa csak annak lehetett, aki a határsávban lakott, vagy ott dolgozott. Tilos volt tehát erre a területre engedély nélkül belépni, és ezt közúton, vasúton, szigorúan ellenőrizték is.
Most, hogy ezzel a nem várt akadállyal szembesültek be kellett látniuk, mennyire felületes és átgondolatlan a disszidálási tervük. Andrisnak, Ausztriában voltak rokonai, és úgy tudta odakint sokkal szabadabb, jobb, és könnyebb az élet. Nagyobbak a lehetőségek.
Az emberek körében egyébként is gyakori volt az ilyen és ehhez hasonló téma, viszont az is közszájon forgott, hogy a kijutás kicsit sem egyszerű.
A határt, főleg a nyugatit, szigorúan őrzik, és akit rajtakapnak a szökésen, vagy az előkészületeken, azt börtönbe csukják.
A két fiú, indulás előtt, ezzel nem sokat törődött, úgy gondolták ők, belevágnak. Tervük, egyszerű volt. Térképen, kinézték, hogy Szombathely közel fekszik a határhoz. Elhatározták, hogy odautaznak, éjszaka átszöknek, megkeresik Andris rokonait, és már írhatnak is szüleiknek, barátaiknak, hogy ezután nyugaton fognak élni. Nem sokat problémáztak az ügyön mindketten úgy gondolták, elegük van jelenlegi helyzetükből, és mielőbb szerettek volna rajta változtatni.
Zoltán, pár hónapja még, hatórás munkaidőben dolgozott egy vágóhídon. Tulajdonképpen jól érezte ott magát, szerette az ott dolgozó embereket érdekes, változatos volt a munkája is. Jóban volt mindenkivel, és őt is kedvelték. Csakhogy nagynénjének volt egy igen csinos, amolyan kikapós barátnője, akivel szerelmi viszonyba keveredett.
Jutkának hívták, és a nagynénje melletti lakásban lakott. Zoltán szándékosan olyankor látogatta nagynénjét, mikor tudta, hogy az nincs otthon. Amikor zárt ajtót talált, átment a barátnőhöz megkérdezni nem tudja e, hol van a nagynénje. A barátnő ilyenkor behívta és leültette a fiút. Így kezdődött.
Ugyan a szerelmi viszony kissé túlzás, csak Zoltán nevezte így, valójában csak annyi történt, hogy többször csókolóztak.
Egy alkalommal mikor a kanapén ülve ezt tették, Zoltán, Jutka néni -így hívta, Jutka néni- szoknyája alá csúsztatta a kezét és combjai között csupán pár pillanatig, de megérintette a bugyiját. Jutka néni nem húzódott el csupán kibontakozott a csókból, Zoltánra nézett és kedvesen megkérte, hogy vegye el a kezét. Most nem lehet, mondta.
Ettől eltekintve, Zoltán lelkesedése és boldogsága az egekig szárnyalt. Muszáj volt, egy-két barátjának elmesélni kalandját, persze kicsit kiszínezve. Hogy, hogy se, kitudódott a dolog, és nagy kavarodás lett belőle. A nagynénje nagyon felháborodott. Látni se akarlak többé, mondta.
-2-
Jutka néni férje, aki egy nagy langaléta ember volt, megüzente, ha elcsípi kicsavarja a nyakát. Elkeseredettségében, felmondta állását, és szülei beleegyezése nélkül másik városba utazott, ahol egy volt osztálytársa, L. Józsi tanult. Józsi megengedte, hogy nála lakjon, sőt, úgy tűnt el tudja intézni, hogy a következő tanévtől felvegyék az ő iskolájába tanulónak.
Persze a következő tanév, május lévén, még messze volt, és a másik városban is akadtak problémák.
Andris, a másik város melletti kis településen lakott édesanyjával és nagymamájával. Édesapja 56-ban disszidált, azóta nem hallottak róla. Édesanyjával, naponta bejártak a városba, ahol Andris másodéves autószerelő tanuló volt, édesanyja pedig az ÁFÉSZ – nél belső ellenőr.
Édesanyja munkahelyi kollégája, egy negyven körüli férfi, már hosszabb ideje udvarolt Andris anyjának. Viszonyuk egyre mélyült és gyakran előfordult, hogy a férfi ott aludt náluk. Az udvarlónak volt egy 403-as Moszkvicsa mindig azzal érkezett hozzájuk. Egy alkalommal Andrist barátai rábeszélték, hogy késő este mikor már mindenki alszik, kössék el a Moszkvicsot, és furikázzanak vele.
Úgy is történt. Sötétedés után Andris kinyitotta a kaput, barátai beosontak, és kitolták a Moszkvicsot az udvarról. Messzire eltolták a háztól, csak utána ültek be és indították el, nehogy a tulaj meghalja a motor zaját.
Minden nagyszerűen ment. Bementek a városba, megmutogatták magukat a haveroknak, furikáztak egy pár kört, aztán visszavitték az autót.
Ugyanúgy ahogy kihozták, messze a házuktól leállították a motort, eltolták a házig, kinyitották a kaput, és visszatolták a helyére. Csakhogy nem rögzítették az autót, a kéziféket elfelejtették behúzni. Még ott beszélgettek, búcsúzkodtak a kapuban, amikor a Moszkvics lassan elindult a lejtős udvaron, és szörnyű recsegéssel beletolatott a kapuba.
Mindenki felébredt. Még a szomszédok is. Áldatlan perpatvar vette kezdetét, hisz nagy kár keletkezett. Az autó is, a kapu is, alaposan megrongálódott.
Andris ekkortájt ismerkedett meg Zoltánnal, és egy ízben szóba került mindkettőjük disszidálási hajlama. Egyébként alig ismerték egymást, de mindketten ugyanazt akarták, eltűnni jelenlegi környezetükből. Mindegy hová, csak el, lehetőleg jó messzire.
Sebtiben összecsomagoltak néhány holmit, fölutaztak Pestre, a Déli pályaudvaron megváltották jegyüket a szombathelyi gyorsra, és most megszeppenve azon tanakodtak, mitévők legyenek.
– Most hagytuk el Veszprémet, morfondírozott Zoltán. Az utasok szerint Celldömölkig, ahol a határőrök felszállnak, még két helyen áll meg a vonat. Ajkán, és Devecserben. A következő állomás Ajka. A menetidő odáig kb. húsz perc ez idő alatt el, kell döntenünk, hogy Ajkán, vagy Devecserben szálljunk e le. Nemigen hallottak még egyik helyiségről sem.
Gyors informálódásuk alapján Ajka tűnt a jobbnak. A városban Üveggyár és Alumínium Kohó működött, tehát mindenképpen jelentősebb helynek tűnt Devecsernél.
Mire mindezt megbeszélték, már hallották is a kalauz hangját amint hangosan be – beszól a fülkékbe.
– Ajka, következik, Ajka következik.
Fogták hát bőröndjeiket és odaálltak a peronajtóhoz. A vonat lassított, aztán hosszú csikorgó fékezés után megállt.
Az állomást már körüllengte a júniusi este egyre mélyülő sötétsége. Senki nem szállt le rajtuk kívül. Épp hogy földet ért a lábuk, a vonat már indult is tovább. Mire fölocsúdtak, utolsó kocsija is eltűnt a sötétségben.
Az állomás kicsi, idegen, és néptelen volt. Nem tűnt nagyvárosi állomásnak. Átmentek szűk, bagószagú előcsarnokán, majd kiléptek a város felőli ajtón. Város azonban nem volt sehol.
Se házak, se fények, se emberek.
Az állomás bejáratához vezető keskeny aszfaltút minkét oldalán nagy kiterjedésű, hepehupás, burkolat nélküli térség. Valószínűleg buszok, vagy teherautók megfordulására szolgált. Távolabb az út bal oldalán egy szerény házikó állott, előtte villanypózna, rajta viharvert lámpában, egy sápadt fényű villanykörte pislákolt. A házon túl, a keskeny aszfalt fekete csíkja belé veszett a sötétségbe.
-3-
Egy darabig tanácstalanul álldogáltak, aztán úgy döntöttek, visszamennek az állomásra, és ott töltik az éjszakát. A váróterem néptelen, sötét, és szintén bagó szagú volt. Bőröndjeiket maguk mellé téve leültek egy – egy padra.
– Jól befürödtünk, sóhajtott Andris, lehet, hogy a másik várost kellett volna választani.
– Meglátjuk, felelte Zoltán. Az éjszakát valahogy eltöltjük itt a váróban, aztán holnap majd körülnézünk, és eldöntjük, mit tehetünk.
– Valami kaja kéne, nincs nálad valami harapnivaló?
– Én is éhes vagyok, jött a válasz, de nekem sincs semmim.
– Fene se gondolta, hogy itt még büfé sincs, mormolta Andris.
– Mennyi pénzed maradt még ? Tudakolta Zoltán,
– Olyan egy – kétszáz körül, nem tudom pontosan, és itt a sötétben nem is tudom megnézni.
– Nem érdekes majd holnap összeszámoljuk.
Fölkucorogtak a padokra, megpróbáltak minél kényelmesebben elhelyezkedni és elaludni.
Az alvás nehezen ment. A fapadok kényelmetlenek, kemények voltak. Hol itt, hol ott nyomták valamely testrészüket, amitől folyton fel- felébredtek, és próbáltak kényelmesebb testhelyzetet találni.. Egy idő után fázni is kezdtek, úgyhogy inkább felkeltek és járkáltak a sötét váróteremben. Szemük már hozzászokott a sötétséghez, láttak annyit, hogy ne menjenek neki semminek.
Soká jött el a hajnal, de valahogy mégis csak eljött.
Ahogy a nap felkelt azonnal otthagyták az állomást. Hat óra volt, amikor elindultak.
A felkelő nap tiszta fénnyel ragyogta be a párás reggelt. Elindultak a keskeny aszfaltút melletti, ugyancsak keskeny járdán, az ismeretlen város, Ajka felé. Az út bal oldalán álló házikó után, amit már az este is láttak, vagy ötven méter hosszan semmilyen épület nem állt. Elvadult, gazzal benőtt terület volt. Azon túl viszont, az Üveggyár épülete emelkedett, utána egy modern Közért, persze zárva, hiszen vasárnap volt. A Közért után egy étterem következett, majd egy templom.
Velük szemben, az út jobb oldalán elszórtan családi házak. A házakban itt – ott már látszott némi mozgás, egyébként az utca teljesen néptelen.
A templom után az út elágazott, egyik része egyenesen folytatódott a távolabbi, lakótelepnek tűnő emeletes épületek felé, a másik, jobbra kanyarodott.
Az út mellett néhány üres telek, majd családi házak sorakoztak.
A kereszteződésben megálltak. Mielőtt döntésre juthattak volna, a merre tovább-ot illetően, a házsor felől egy magasra nőtt vékony férfit pillantottak meg, amint hosszú léptekkel feléjük tartott. Ők is abba az irányba indultak.
– Hohó, jó reggelt fiatalurak, köszönt rájuk széles mosollyal az idegen.
– Igencsak korán keltek ma reggel, hová tartanak ilyen hajnalban ?
– Kiránduló diákok vagyunk, szeretnénk megismerni a várost, válaszolt Zoltán.
– Nem tud valahol egy kiadó szobát, ahol megszállhatnánk ?
– Hohó én ne tudnék ! Ugyan, ki tudna, ha én nem ? Jöjjenek csak a fiatal urak, itt van, nem messze, és elindult hosszú lépteivel vissza, a házak irányába, amerről az előbb felbukkant.
– Aztán honnan jöttek, a fiatalurak ? Kérdezte menet közben.
– Budapestről vágták rá egyszerre.
– Az nagyon szép, egyszer én is voltam Budapesten fiatal koromban. A Rókus kórházban, hohó, de rég is volt, talán igaz se volt, nevetgélt.
– No, de már itt is vagyunk. Állt meg egy ház előtt és gyakorlott mozdulattal nyitotta ki az üres telkek utáni első ház, deszkakerítésének ajtaját.
– Hohó, Tercsi néni ! Vendégeket hoztam, pesti diákokat, most jöttek a vonattal, szeretnének megszállni. Nagydarab vörösesszőke asszonyság türemkedett ki szuszogva a ház bejárati ajtaján.
– Házá, nem is jött még meg a pesti vonat, Ferikém, mit lármázik hát, ilyen korán ?
Aztán a Ferikém mögött észrevette a két bőröndös fiút és békülékenyebb hangon beljebb invitálta őket.
– Házá ha már itt vannak, kerüljenek beljebb. Indult vissza a házba.
-4-
Ferikém, és a fiúk utána.
Tágas, mintás cementlappal burkolt, barátságos konyhába jutottak. A konyhából, a balra nyíló ajtón, egy földes padlójú helyiségbe. A helyiség bal oldalán az ablak alatt, egy kopott, sötétbarnára festett asztal, a szemközti falnál ugyanilyen színű és állagú kétajtós szekrény, a többi helyet hat vaságy foglalta el, az ágyak sötétszürke lópokróccal voltak letakarva.
– Hohó itt aztán jó helyük lesz, lelkendezett Ferikém.
A fiúk kényszeredetten mosolyogtak, s még mielőtt bármit is szólhattak volna, Tercsinéni már sorolta is a lényeget.
– Nézzenek körül, a szoba világos, tágas, WC. az udvaron, majd megmutatom.
– Mosakodni, házá, most hogy ilyen jó idő van, szintén az udvaron, azt is megmutatom.
– Egy hónapra százötven fejenként. Házá, nem sok pénz az, de előre kell fizetni.
– Hohó, bizony nem sok, sok ember örülne, ha ilyen olcsó szállást találna, erősítette meg az elhangzottakat Ferikém.
– Mi csupán egy – két hétre szeretnénk,.. próbálkozott időt nyerni Zoltán, de Tercsinéni közbevágott.
– Azt nem lehet, vagy egy hónap vagy semmi.
Elővették pénzüket és leszurkolták kettejüknek az egy havi lakbért, háromszáz forintot.
Tercsi néni eltette a pénzt, és rámordult Ferikémre.
– Ne álldogáljon itt, mutasson meg mindent a fiúknak. Ö maga pedig a konyhán keresztül eltűnt a lakás távolabbi részébe.
Az udvaron, a konyhából kilépve, egy legalább két méter magas, úgy háromszor négyes kiterjedésű, vázra futtatott, szellős szőlőlugasba értek. Jobb harmadában egy hosszú, festetlen deszkaasztal, mindkét oldalán egy – egy paddal, akár hat nyolc ember is kényelmesen körül ülhette. Az ő szobájuk ablaka is a lugasba nyílott. A lugas után hátrafelé haladva egy artézi kút, mellette mosdóállvány lavórral, végül az udvar legvégén a WC.
A fiúk megköszönték Ferikémnek a közreműködést, és visszamentek a szobájukba.
Zoltán rátette bőröndjét, az ajtót követő első ágyra, Andris az övét a következőre. Kicsomagolták cuccaikat.
A kevéske ruhát, fehérneműt, zoknikat, a szekrénybe tették, törölközőiket pedig ágyaik végébe. Kiderült, hogy szappant egyikük sem hozott.
– Majd veszünk, mondta Andris, meg valami kaját is, tette hozzá.
– Nézzük mennyi pénzünk van, javasolta Zoltán.
Fölültek az ágyaikra, és kifordították pénztárcáikat. Andrisnak húsz, Zoltánnak kilencvenöt, összesen, száztizenöt forintjuk maradt.
– Ebből, ugyan nem ugrálhatunk, nézett Zoltán Andrisra.