A napfény átragyogott az ablakon, láthatatlanná téve a függönyt és a fotonokkal együtt vidám madárcsicsergés szökött be a házba. Nem volt aznapra semmi dolga az ifjúhölgynek, ezért egy különleges semmittevős délutánt tervezett, míg családja távol van. A különösen hosszúra nyújtott alvás után mindössze a kutyák megetetése szerepelt feladatai listáján.
Lement a lépcsőn a földszintre, ki az ajtón és már tele is a kutyatál.
Nem volt kedve a kertben időzni, az ajtót becsukta, visszament a lépcsőn az emeletre, hogy önmagát is megetesse. Amint leült falatozni, a kertből a kutyák ingerült ugatása hallatszott fel, ami csak ritkán, veszély esetén szokott. Rögtön leszaladt megnézni, nem félt, a félelem nem volt rá jellemző, de mire kiért a kertbe, az ugatás is elhallgatott és nyoma sem volt a kiváltó oknak. Nem foglalkozott az eset mélyebb kivizsgálásával, annál jobban kitalálta már a programját. Visszatért étkéhez az emeletre és jóízűen elfogyasztotta.
Pár perccel később, annak ellenére, hogy vendéget nem várt, megszólalt a csengő, alig hallható, ciripelő hangon. Egy pillanatig tétovázott, nem lenne-e jobb úgy tenni, mintha nem lenne itthon senki, de kíváncsi is volt, így hát lement, ismét kilépett a kertbe, de a kerítésen túl ezúttal sem látott egy teremtett lelket sem, csak kutyái bámultak rá, talán egy kis játékot reméltek, de csalódniuk kellett, gazdájuk fél pillanattal később már a lépcső előtt állt.
„Ha ez így folytatódik, csúnya izomlázam lesz” – gondolta magában. Lassan, kedvtelenül ballagott felfelé, tüdőkapacitása nem a végtelen lépcsőmászásra termett, lihegett az utolsó fok elhagyása után. Szobájában leült számítógépéhez, feljelentkezett egy honlapra, hogy beszélhessen valakivel. Ez a valaki nem régi ismerős volt, a fiatalemberrel még csak egyszer beszélt. Örült, hogy ő is elérhető, hamar bele is lendültek a társalgásba.
„Szép a neved – írta a férfi – szép és érdekes.”
Elgondolkodott azon, vajon mi olyan érdekes benne. Nem jutott eredményre.
Kérdés érkezett a koráról, mire véletlenül egy évvel fiatalabbnak írta magát, és valamiért rosszul érezte magát attól a gondolattól, hogy kijavítsa, pedig igazán fiatal volt.
Eszmecseréjük lassulni kezdett, a válaszokra várni kellett, az így pocsékolt időt ki akarta tölteni. Már több napja járt a fejében egy könyv, ami nagyon érdekelte, de eddig nem kezdett neki. Ez a könyv a földszinten volt, a „másik” szobában, abban, amit csak raktárnak használtak. Gyorsan leszaladt a lépcsőn, az utolsó három fokot átugorva, benyitott a hanyagolt helységbe és szemeivel fürgén keresni kezdte a kötetet. Úgy emlékezett, hogy belépve rögtön feltűnik a széles, színes borító. Csalódott. Kutatta, hol lehet. Könyv, könyv, ilyen meg olyan, de egyik sem az, kinőtt ruhák, régi játékok, egy kartondoboz, egy működésképtelen óra, egy koszos rongy. A lány szemezett a ronggyal, undorral felemelte, és alatta meglelte az áhított regényt. Becsapta maga mögött az ajtót, teljes erővel futott föl és ült vissza a géphez. Az utolsó üzenet szerint a partnernek távoznia kellett, nem várta meg a választ.
Kilépett ő is, és durcásan felnyitotta a könyvet, legalább olvashat nyugodtan. Olvasni is kezdett, de nem tudott koncentrálni, a mondatok összefüggéstelenek lettek számára, minden gondolatát egyvalami kötötte le, és az nem a hirtelen távozó unalmas alak volt, hanem az a doboz a lenti szobában.
Nem emlékezett rá, hogy azelőtt is ott lett volna, sőt, maga a doboz teljesen idegenül hatott.
„Mi van benne?” – kérdezte magától. „Nevetséges, csak nem fogok ezért újra lemenni?”
Egy szót sem értett a könyvből, kényszert érzett, hogy sokadszor is nekivágjon. Közben azon gondolkozott, mennyivel könnyebb lenne, ha csak egy emelet volna.
Leért. A kis szoba kacatjai közt, mint bujkáló bűnös, úgy lapult a doboz. Hosszú idő után először félelem kerítette hatalmába. Remegő kézzel nyitotta ki a dobozt, és háta mögé pillantott, majd hunyorogva lesett bele. Egy másik dobozt talált. Ideges lett. A félelem megint elfogta, mikor azt is kinyitotta. Ostobának érezte magát, látva a fényképeket, melyekkel tele volt. Régi képek, amiken még kisgyerek. Megnézett párat, egyet különrakott, hogy szobájába látható helyre tegye. Egy másikon elidőzött, nem ismerte fel az egyik alakot. Mélázott, ki lehet az, ám rejtély maradt. Sóhajtva zárta vissza őket és ment ismét fel.
„Rohadj meg te lépcső” – gondolta. Agresszíven dobbantott némelyik fokon. S mikor azt hitte, megnyugodhat, még dühösebb lett. A kiválasztott fotót otthagyta. Kezét ökölbe szorította, vicsorgott és visszament érte, sietve, mintha egy sebesült társának vinne segítséget, lenézve azt a lehetőséget, hogy várhatna ezzel.
Megragadta a képet, meg is gyűrte kicsit. Oly indulattal lépdelt felfelé, hogy megbotlott, felhorzsolta térdét. Haragosan, bosszúból megütötte a korlátot. Fent akadozva vette a levegőt.
Lerakta a fényképet, látni akarta, hogy mutat, de túl sötét volt.
„Ilyen hamar besötétedett? – kérdezte magától – és hol vannak a többiek?”
Az ablakon kinézve éjszaka fogadta. Villanyt akart kapcsolni, de keze megdermedt egy lentről jövő tompa zaj hallatán. Reszketve, gyűlölettel érintette meg a lépcsőkorlátot.
Lépett egyet, megállt. Semmit nem látott. Lejjebb ment pár fokkal, onnan sem. Mászott tovább lefelé, sokára ért le, furcsának találta, mintha megnövekedett volna az út. A szoba üres. Semmi.
Fel. Ölni tudott volna, mikor észrevette, hogy az összes fok csupa mocsok. Valamit széthordott. Megnézte cipője talpát, az tiszta volt. Ahogy haladt fel, fokról fokra egyre koszosabb volt a lépcső. Cipője beleragadt. Levette és mezítláb folytatta útját. Émelygett az érzéstől, ahogy taposott a piszokban. Négykézláb kúszott, szemeit fájdalmasan kitárva. Véres kézzel kapaszkodott fel az emeletre. Feltápászkodott, haját koszos kezével simította el szeméből. Üvölteni akart.
De nem tette. Nyáladzva nézett lefelé. Kényszert érzett, hogy lemenjen. Nem tudott maradni. Elindult. Egész teste remegett, mindenét átjárta a fájdalom. Az ájulás határán hangokat hallott. Mintha a lépcső szólongatta volna: „Meg fogod csókolni az összes fokomat…”
Keze közt a korlát reccsent. Másik kezével tincsestül tépte ki az ősz hajszálat, amit korábban vett észre.
Tovább ment. Gyomra nem bírta tovább.
De nem állt meg. Lassan lépdelt az úton lefelé. A végén, ha volt ugyan vége, szikrányi, halovány fény sem látszott.
10 hozzászólás
Kedves Daniel!
Érdekes, jó kis történet, de olyan, mintha nem fejezted volna be. Mintha épp a cselekmény tetőfokánál lenne vége. Végül is életre kelt a lépcső? Mitől lett koszos minden fok, ha lány cipőjének talpa tiszta volt? Az ősz hajszálnak van valami különleges jelentősége? Szerintem folytatnod kellene és kicsit jobban kibontakoztatni ezeket a kérdéseket, mert egyébként tök izgi.
Üdv.: Phoenix
Értem, köszönöm szépen a véleményed, meg az olvasást is 🙂
Majd bambulok az ügyön. És küldtem egy kódfejtőt 😀
Amikor fenn vagyunk le akarunk menni. Amikor lenn, fentre kívánkozunk. Amikor esik az eső napsütést szeretnénk. Ha tűz a Nap, esőre vágyunk. Mindig mást, mint ami van. Közben elszalad az életünk. A fontos dolgokat pedig hanyagoljuk. Elkoszolódik az út, a lépcső, amin járunk. Pedig maga az utazás fontosabb, mint a cél, ami az út végén vár minket. Az életet élni kell, nem pedig várni, hogy történjen valami.
Ilyen gondolataim voltak, miközben olvastam írásodat. A befejezést nem nehéz kitalálni. Szerintem.
Soha sincs jó idő.
Köszönöm, hogy elolvastad, meg le, meg fel… 🙂 sajnálom, hogy gondolataid elkalandoztak 😀
Örülök hozzászólásodnak, és annak, hogy kitaláltad a végét (már az elején?:)
Kedves Damiel!
Írásod jól példázza, hogy ha önmagunkkal nem vagyunk jóban, minden szürke és mocskos lesz. Nagyon fiatal vagy, mégis oly mélységeket vonultattál fel, mint aki végig taposott egy életet, rögös utakon. Főhősöd, nem találta meg semmiben a szépet, a jót. Beszürkült, s mindenért a lépcsőt okolta. Hiába ment a fel a lépcsőkön, akkor is a pincében érezte magát. Nehéz gyermekkor, és céltalan fiatalság. A lépcsőket, csak addig lehet lemosni tisztára, amíg nem vérrel szennyezzük be. Megérintő és szomorú történetet hoztál, nagyon igényesen megírva.
Gratulálok!
Szeretettel: pipacs 🙂
Kedves Pipacs!
"akkor is a pincében érezte magát" – ez nagyon tetszett 🙂
Köszönöm, hogy elolvastad, nagyon örülök, hogy ilyen részletesen kifejtetted véleményed.
Köszönettel:
Daniel
Kedves Daniel!
Húú, nehéz írás a tartalmát tekintve. Egyetértek az előttem szólókkal. Fiatalként olyasmit írtál le, amit egy sokat tapasztalt, rögös, döcögős utat megjárt éltes korú ember tudna elmesélni.
Való igaz, amit Artúr írt. Mi gyarló emberek, mindig másra vágyunk. S nem vesszük észre azt, amire talán korábban vágytunk, esetleg később vágyni fogunk, hogy most épp jelen van életünkben. Megfeledkezünk róla, hogy ne a napba nézzünk, mert elvakít a fénye, csak élvezzük sugarainak simogatását.
Míg olvastalak, egy élet filmje pergett előttem. Egyetlen dolog érdekelne csak, honnan ezek a gondolatok, érzések Benned ilyen ifjan?:)
Gratulálok, tetszett írásod.
Szeretettel Rita
Kedves Rita!
Nagyon örülök kedves hozzászólásodnak.
Kérdésedre csak azért nem válaszolok, mert én sem tudom biztosan. 🙂
Köszönettel:
Daniel
Kedves Daniel!
Tény, hogy jól írsz, szépen, érthetően, hibátlanul tárod elénk a gondolataidat. Ez nagyon fontos annak, aki az írással jegyezte el magát. Azonban én sem tartozom azok közé, akiknek találgatni kell, mi is lehet a vége annak, amit elénk tesznek. Én szeretem, ha azt is közli velünk az író. De ez mindenkinél változó, s részedről sem hiba. Az alkotó feladata eldönteni, mit, hogyan ír le.
Élvezettel olvastam.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Nagyon örülök, hogy ezt is elolvastad, köszönöm a hozzászólást, azon belűl kedves szavaidat.
Igen, talán kissé fukar voltam a végén. 🙂
Köszönettel: Daniel