A lépcső

A napfény átragyogott az ablakon, láthatatlanná téve a függönyt és a fotonokkal együtt vidám madárcsicsergés szökött be a házba. Nem volt aznapra semmi dolga az ifjúhölgynek, ezért egy különleges semmittevős délutánt tervezett, míg családja távol van. A különösen hosszúra nyújtott alvás után mindössze a kutyák megetetése szerepelt feladatai listáján.

Lement a lépcsőn a földszintre, ki az ajtón és már tele is a kutyatál.

Nem volt kedve a kertben időzni, az ajtót becsukta, visszament a lépcsőn az emeletre, hogy önmagát is megetesse. Amint leült falatozni, a kertből a kutyák ingerült ugatása hallatszott fel, ami csak ritkán, veszély esetén szokott. Rögtön leszaladt megnézni, nem félt, a félelem nem volt rá jellemző, de mire kiért a kertbe, az ugatás is elhallgatott és nyoma sem volt a kiváltó oknak. Nem foglalkozott az eset mélyebb kivizsgálásával, annál jobban kitalálta már a programját. Visszatért étkéhez az emeletre és jóízűen elfogyasztotta.

Pár perccel később, annak ellenére, hogy vendéget nem várt, megszólalt a csengő, alig hallható, ciripelő hangon. Egy pillanatig tétovázott, nem lenne-e jobb úgy tenni, mintha nem lenne itthon senki, de kíváncsi is volt, így hát lement, ismét kilépett a kertbe, de a kerítésen túl ezúttal sem látott egy teremtett lelket sem, csak kutyái bámultak rá, talán egy kis játékot reméltek, de csalódniuk kellett, gazdájuk fél pillanattal később már a lépcső előtt állt.

„Ha ez így folytatódik, csúnya izomlázam lesz” – gondolta magában. Lassan, kedvtelenül ballagott felfelé, tüdőkapacitása nem a végtelen lépcsőmászásra termett, lihegett az utolsó fok elhagyása után. Szobájában leült számítógépéhez, feljelentkezett egy honlapra, hogy beszélhessen valakivel. Ez a valaki nem régi ismerős volt, a fiatalemberrel még csak egyszer beszélt. Örült, hogy ő is elérhető, hamar bele is lendültek a társalgásba.

„Szép a neved – írta a férfi – szép és érdekes.”

Elgondolkodott azon, vajon mi olyan érdekes benne. Nem jutott eredményre.
Kérdés érkezett a koráról, mire véletlenül egy évvel fiatalabbnak írta magát, és valamiért rosszul érezte magát attól a gondolattól, hogy kijavítsa, pedig igazán fiatal volt.
Eszmecseréjük lassulni kezdett, a válaszokra várni kellett, az így pocsékolt időt ki akarta tölteni. Már több napja járt a fejében egy könyv, ami nagyon érdekelte, de eddig nem kezdett neki. Ez a könyv a földszinten volt, a „másik” szobában, abban, amit csak raktárnak használtak. Gyorsan leszaladt a lépcsőn, az utolsó három fokot átugorva, benyitott a hanyagolt helységbe és szemeivel fürgén keresni kezdte a kötetet. Úgy emlékezett, hogy belépve rögtön feltűnik a széles, színes borító. Csalódott. Kutatta, hol lehet. Könyv, könyv, ilyen meg olyan, de egyik sem az, kinőtt ruhák, régi játékok, egy kartondoboz, egy működésképtelen óra, egy koszos rongy. A lány szemezett a ronggyal, undorral felemelte, és alatta meglelte az áhított regényt. Becsapta maga mögött az ajtót, teljes erővel futott föl és ült vissza a géphez. Az utolsó üzenet szerint a partnernek távoznia kellett, nem várta meg a választ.

Kilépett ő is, és durcásan felnyitotta a könyvet, legalább olvashat nyugodtan. Olvasni is kezdett, de nem tudott koncentrálni, a mondatok összefüggéstelenek lettek számára, minden gondolatát egyvalami kötötte le, és az nem a hirtelen távozó unalmas alak volt, hanem az a doboz a lenti szobában.

Nem emlékezett rá, hogy azelőtt is ott lett volna, sőt, maga a doboz teljesen idegenül hatott.
„Mi van benne?” – kérdezte magától. „Nevetséges, csak nem fogok ezért újra lemenni?”
Egy szót sem értett a könyvből, kényszert érzett, hogy sokadszor is nekivágjon. Közben azon gondolkozott, mennyivel könnyebb lenne, ha csak egy emelet volna.

Leért. A kis szoba kacatjai közt, mint bujkáló bűnös, úgy lapult a doboz. Hosszú idő után először félelem kerítette hatalmába. Remegő kézzel nyitotta ki a dobozt, és háta mögé pillantott, majd hunyorogva lesett bele. Egy másik dobozt talált. Ideges lett. A félelem megint elfogta, mikor azt is kinyitotta. Ostobának érezte magát, látva a fényképeket, melyekkel tele volt. Régi képek, amiken még kisgyerek. Megnézett párat, egyet különrakott, hogy szobájába látható helyre tegye. Egy másikon elidőzött, nem ismerte fel az egyik alakot. Mélázott, ki lehet az, ám rejtély maradt. Sóhajtva zárta vissza őket és ment ismét fel.

„Rohadj meg te lépcső” – gondolta. Agresszíven dobbantott némelyik fokon. S mikor azt hitte, megnyugodhat, még dühösebb lett. A kiválasztott fotót otthagyta. Kezét ökölbe szorította, vicsorgott és visszament érte, sietve, mintha egy sebesült társának vinne segítséget, lenézve azt a lehetőséget, hogy várhatna ezzel.

Megragadta a képet, meg is gyűrte kicsit. Oly indulattal lépdelt felfelé, hogy megbotlott, felhorzsolta térdét. Haragosan, bosszúból megütötte a korlátot. Fent akadozva vette a levegőt.
Lerakta a fényképet, látni akarta, hogy mutat, de túl sötét volt.
„Ilyen hamar besötétedett? – kérdezte magától – és hol vannak a többiek?”

Az ablakon kinézve éjszaka fogadta. Villanyt akart kapcsolni, de keze megdermedt egy lentről jövő tompa zaj hallatán. Reszketve, gyűlölettel érintette meg a lépcsőkorlátot.
Lépett egyet, megállt. Semmit nem látott. Lejjebb ment pár fokkal, onnan sem. Mászott tovább lefelé, sokára ért le, furcsának találta, mintha megnövekedett volna az út. A szoba üres. Semmi.

Fel. Ölni tudott volna, mikor észrevette, hogy az összes fok csupa mocsok. Valamit széthordott. Megnézte cipője talpát, az tiszta volt. Ahogy haladt fel, fokról fokra egyre koszosabb volt a lépcső. Cipője beleragadt. Levette és mezítláb folytatta útját. Émelygett az érzéstől, ahogy taposott a piszokban. Négykézláb kúszott, szemeit fájdalmasan kitárva. Véres kézzel kapaszkodott fel az emeletre. Feltápászkodott, haját koszos kezével simította el szeméből. Üvölteni akart.

De nem tette. Nyáladzva nézett lefelé. Kényszert érzett, hogy lemenjen. Nem tudott maradni. Elindult. Egész teste remegett, mindenét átjárta a fájdalom. Az ájulás határán hangokat hallott. Mintha a lépcső szólongatta volna: „Meg fogod csókolni az összes fokomat…”
Keze közt a korlát reccsent. Másik kezével tincsestül tépte ki az ősz hajszálat, amit korábban vett észre.

Tovább ment. Gyomra nem bírta tovább.
De nem állt meg. Lassan lépdelt az úton lefelé. A végén, ha volt ugyan vége, szikrányi, halovány fény sem látszott.