A libapásztorlány

A volán mögött ülő férfi elismerően füttyentett, amikor meglátta a taxiállomáson álldogáló nőt. Feltűnő jelenség volt, az kétségtelen. A közepesnél kicsit magasabb, szoborszerű alkat, minden porcikája tökéletes. Bár az öltözékében a legkritikusabb vizsgálódó sem találhatott volna semmi kivetnivalót, mégis sugárzott belőle az erotika. Barackszínű könnyű, nyári kosztümöt viselt. A szoknya még elég hosszú ahhoz, hogy ne legyen megbotránkoztató, de elég rövid, hogy látni engedje a kerek térdet, és a gömbölyű combokból valamennyit. Nem tapadt szorosan a testére, de mégis látszott az ingerlően kerek fenék. A rövid kabátk és a blúz felső két gombja nyitva, ami azonnal odavonzotta a férfi tekinteteket, bár a kemény, telt mellekből is éppen csak annyi látszott, ami még a jó ízlés határain belül volt.
Fehér, széles karimájú, nyári kalapot viselt, fehér magas sarkú cipőt, a kezében ugyanolyan színű retikül, és egy nylon szatyor, ami viszont sehogy sem illett a képbe.
Hosszú vörös haját ugyancsak fehér csat fogta össze, tekintetét nagy, sötét napszemüveg mögé rejtette.
A kocsi sivító kerekekkel gördült be az állomásra, kissé gyermeteg virtus, ami arra szolgált volna, hogy felhívja magára a nő figyelmét. Persze ő enélkül is észrevette volna, tekintve, hogy ez volt az egyetlen taxi messze környéken, Még csak el sem mosolyodott, amikor a férfi kiugrott a kocsiból, " kézcsókom hölgyem" felkiáltással megkerülte azt, és előzékenyen kinyitotta az autó jobb első ajtaját.
A nő figyelemre sem méltatva a gesztust, a hátsó ajtóhoz lépett, kinyitotta és szó nélkül beült. A férfi egy pillanatig még tétován és megszégyenülten állt az első ajtó mellett. Azután dühösen becsapta, és beült a volán mögé a másik oldalon.
– Hová? – vakkantotta hátra a válla fölött
Meglepődött, amikor meghallotta a címet. Egy ilyen elegáns, finom hölgy mit keres a város hírhedt, sötét nyomornegyedében? Kérdezősködni nem akart, tudta, hogy úgysem kapna választ. Már nem is érezte a nő erotikus kisugárzását, sokkal inkább valami dermesztő hidegséget, ami miatt szinte megfagyott a kocsiban a levegő, pedig igencsak meleg volt az idő.
Szó nélkül tették meg az utat. A férfinak még arra sem volt kedve, hogy mint oly gyakran máskor, lehülyézze a forgalomban résztvevő többi autóst, nem nyomkodta a dudát, még a rádiót is kikapcsolta.
Sokszor csak lépésben tudtak haladni, a lehúzott ablakon kipufogógáz áramlott be, néha a mellettük álló kocsiból hangos, monoton dübörgés hallatszott, a hangosra állított rádióból áramló zenéből csak ennyi maradt, mire a hangok hozzájuk értek.
A belváros lassan elmaradt mögöttük, a sugárút előbb kettő, majd egysávos utcákká szűkült. A forgalom is egyre gyérült. Az utcák itt már mocskosak voltak, mindenfelé üres műanyag palackok, sörösdobozok, kutyaürülék, rongycsomók. A fel-feltámadó meleg szél időnként papírdarabokat lódított odébb. A házak előtt csavargó kinézetű fiúk verődtek bandákba, szájukban cigaretta füstölgött, némelyik kezében sörösdoboz, amit hanyag mozdulattal elhajított, amikor az kiürült. Itt-ott egy-egy lány is csatlakozott hozzájuk, hangosan vihorászva, amikor valamelyik fiú a fenekét fogdosta, vagy megmarkolta a mellét. Néhol rongyos emberek feküdtek a földön és aludtak, vagy úgy tettek mintha aludnának.
A taxi vezetője neszezést hallott a háta mögött. Belepillantott a tükörbe, és látta, hogy a nő fejéről lekerült a kalap. Kibújt könnyű kis kabátjából is. A férfi sajnálta, hogy csak a válláig látja. A nő a szatyorban kotorászott, ahonnan előkerült valami ócska tarka köpeny, azt vette fel a blúz fölé. A férfi látta, amint kissé előre hajol, ebből sejtette, hogy már a cipő sem az, ami eddig volt.
– Itt jó lesz – szólalt meg a nő egy szinte teljesen néptelen helyen, egy tér sarkán, és előkotorta a pénztárcáját. Kifizette a fuvart, és busás borravalót adott.
– Van telefonja, ugye? – kérdezte azután.
– Igen asszonyom, van.
– Megadná a számát? Csak egy néhány órát maradok itt. Tudja, már néhányszor próbáltam kocsit hívni, amikor itt jártam, de erre a környékre egész egyszerűen nem jönnek ki. Maga tudni fogja amikor hívom, hogy ez nem trükk, nincs mitől tartania.
– Rendben asszonyom. Bárhol is járok amikor hív, legfeljebb egy órával később itt leszek, ha ez önnek megfelel.
– Megfelel.
A nő kikászálódott a kocsiból, és sietős léptekkel megindult előre. Magas sarkú cipő helyett, egy széttaposott, lapos sarkú szandál volt a lábán. A férfi utána bámult egy darabig, kíváncsi volt, melyik házba megy be.
De nem tudta meg. A nő egy pillanatra megtorpant, visszanézett rá, azután befordult egy sikátorszerű keskeny utcába, és eltűnt a szeme elől.

A nehéz, vasalt kapu csikorogva nyílt ki. Az udvar, ahová belátott a kapualjból, most néptelen volt, a ház kölykei ki tudja merre jártak. A lépcsőház homályos, dohos. A falakról mállott a vakolat, ahol még volt akár egy tenyérnyi ép darab, az telefirkálva obszcén szövegekkel és rajzokkal. Egyik-másik lakás ajtaja bedeszkázva, az ablakok kitörve. Az egész olyan volt, mint valami horror film, minden pillanatban azt várta, mikor ugrik ki valami pszichopata őrült valamelyik sarokból, felemelt kezében egy hosszú késsel, amit egyenesen a mellébe szúr.
De nem volt őrült, nem volt kés.
Lihegett mire felért az ötödik emeletre.
Óvatosan bekopogott az ajtón. Az abban a pillanatban felpattant, elárulva, hogy türelmetlenül várták.
– Marilyn! – kiáltotta a férfi, szinte pillantást sem vetve rá, és magához húzta.

*
– Marilyn! – a nő feje a férfi mellén pihent, miközben a férfi ujjai a nő sűrű hajában túrtak. Azután Marilyn felemelte fejét, és mélyen, hosszan belenézett a barna szempárba.
– Jack! – mondta melegen – nyúzott vagy – tette hozzá kis szünet után.
A férfi felhorkant, fejét hátravetette, vállát kissé felhúzta.
– Milyen lehetnék? – a mozdulat ezt fejezte ki, de szavakba nem foglalta. A száját kis mosolyra húzta, és eltolta magától a nőt. Karját még mindig annak a vállán nyugtatta, de kissé távolabbról nézett rá.
– Látom okultál a múltkoriból – mondta. – bár van egy kis rés a tökéletességen – tette hozzá, még mindig mosolyogva.
– Rés? Milyen rés?
– Parfüm. Tudod, errefelé nem nagyon viselnek a nők parfümöt. Olyan illatfelhőt húzol magad után, hogy kilométerekről érezni lehet.
– Igazad van. – mondta Marilyn elgondolkodva. – nem is értem, hogy lehettem ilyen ostoba a múltkor. És látod, még ez sem jutott az eszembe. Hm. Olyan vagyok, mint valami … – nem fejezte be a mondatot. Gondolatai elkalandoztak, a múltkori eset járt az eszében.
Úgy másfél-két hónappal ezelőtt történt:
Május volt, és szokatlanul meleg. Marilyn először vette le sötét télikabátját, és elegáns kosztümben indult meglátogatni Jacket. A taxis nem volt hajlandó őt elvinni a megadott címig, hamarabb ki kellett szállnia a kocsiból. Ez nem volt ínyére, de hiába minden rábeszélés, a sofőr hajthatatlan volt. Akkor már sejtette mekkora hibát követett el. Ilyen környéken járni, ebben az elegáns ruhában, legalább olyan bölcs dolog volt, mint vasvillával a vállán álldogálni egy mezőn, mennydörgés, villámlás közepette. Ideges volt, sűrűn hátrafordult, és inkább szaladt, mint ment. Ezzel még inkább felhívta magára a figyelmet.
Néhány perc elteltével lépések zaját hallotta maga mögött. Még sietősebbre fogta, de hallotta, hogy a lépések mögötte ugyancsak szaporábbá váltak. Úgy gondolta, hogy többen követik. Amikor legközelebb hátrapillantott a válla fölött, látta, hogy nem tévedett, négy rossz külsejű figura volt a nyomában. Nem volt más választása, megállt. Hátát egy ház falának támasztotta, hogy legalább ne hátulról érje a támadás.
A négy fickó lelassított. Néhány méterre voltak tőle csupán.
– No nézd csak, micsoda kis aranyhal. – mondta egyikük röhögve. – Mit csináljunk vele? Tűzzük fel a horgunkra?
– Jó ötlet- felelt egy másik.
– És aztán?
– Kibelezzük. Hátha a bőre alatt is pénz van – vigyorgott a harmadik.
Marilyn komolyan megrémült.
– Fiúk – kezdte. – Mit akartok? Odaadom minden pénzemet, csak hagyjatok elmenni!
– Nem kell, hogy ideadd cicababa. Úgyis elvesszük – mondta egy nagydarab, a húszas évei vége felé járó tetovált férfi, a hangadó, aki láthatóan a banda vezére volt.
Lassan, lépésben közeledtek felé, mintegy nyújtva az időt, hogy minél tovább élvezhessék áldozatuk gyötrődését.
– Nem kell, hogy erőszakkal vegyétek el! Odaadom magamtól is! – sikította Marilyn.
Ami ezután következett, arra egyikük sem számított.
Marilyn hírtelen mozdulattal belekotort nagyméretű retiküljébe. Alighogy kihúzta a kezét, máris eldördült a kezében tartott pisztoly. A bandavezért a térdén találta a lövés. Azonnal összerogyott.
A másik három egy pillanatra összenézett. A váratlan fordulat zavarba hozta őket. Egy ilyen elegáns nő, pisztollyal, és egy ilyen mesteri lövés.
Valamelyikük előreugrott, hogy elkapja.
A pisztoly másodszor is eldördült. A másik is végigzuhant a szutykos járdán.
A másik kettőnek már nem volt mersze közeledni. Hátat fordítottak, és rohanni kezdtek, minél távolabb a veszedelmes nőszemélytől.
Marilynnek, hogy tovább tudjon menni, át kellett lépnie az egyik fetrengő és jajgató alakon. Amikor ezt megpróbálta, a férfi utánanyúlt, és elkapta a bokáját. Marilyn a földre esett. Harisnyája elszakadt, a térdén lehorzsolódott a bőr. A férfi felült, és a torka után kapott. Marilyn éppen csak hogy el tudott hajolni előle. A pisztoly agyával először a férfi kezére, majd a halántékára sújtott. Az ismét eldőlt.
Marilyn ekkor felugrott, és futásnak eredt. Jobb kezében a pisztolyt, bal kezében retiküljét szorongatta. Lihegve, sírva dörömbölt Jack ajtaján.
Délután, amikor hazafelé indult, Jack ráadta az egyik ócska ingét, és elkísérte egy darabig. Megígértette vele, hogy legközelebb nem lesz ilyen elővigyázatlan.
Ezt nem nagyon kellett erőltetnie, Marilyn magától is rájött.
A férfi másnap óvatosan érdeklődött a sarki fűszeresnél, hogy nem tud-e valamit a lövöldözésről, amit előtte való nap hallott. Az csak a vállát vonogatta. A bandák között gyakori volt a leszámolás. Amíg hulla nincs, a rendőrség sem foglalkozik komolyan a dologgal. Nem is veszik rossz néven, ha a bandák egymással leszámolnak, annyival is kevesebb dolguk van.