A Limna-völgy fái

Valamikor régen, Ramian király udvarában élt két testvér, Akin és Alun, akik valamiért nagyon megharagudtak egymásra. Hosszú hónapokon keresztül nem szóltak egymáshoz, pedig házaik egymás mellett álltak; szívükben engesztelhetetlen keserűség lakozott.
A király egy napon megelégelte a testvérek viszálykodását, mert az idő előrehaladtával a munkájuk is egyre gyengébb lett; kedvetlenné és mogorvává váltak, az udvarban a feladataikat alig-alig látták el. Megparancsolta nekik, hogy menjenek el a vár legmagasabb tornyában lakó bölcshöz, Namifexhez, és tőle kérjenek tanácsot; különben mehetnek világgá – száműzi őket.
El is mentek hát a bölcshöz, és előadták panaszukat Namifexnek, aki értetlenül csóválta a fejét, mert a kölcsönös vádaskodások kereszttüzében azt sem tudta, merre nézzen, kit hallgasson. Végül csöndesen felemelte jobb kezét, mire mindkét testvér elhallgatott.
– Nincs mit tenni, rajtatok már csak a Limna-völgy kapujának fái segíthetnek!
– Miféle hely az? – kérdezte az idősebb testvér.
– Még sosem hallottam róla… – így a másik.
– Menjetek, fogassatok be a tornyom lábánál álló szekérbe, és mondjátok meg a kocsisnak, hogy vigyen el benneteket a Limna-völgybe; de gyorsan, hogy a következő hajnal már ott találjon titeket.
Akin és Alun engedelmeskedtek a bölcs utasításának, és szekérre ültek, de még mindig nem beszéltek egymáshoz, így némán zötyögött velük a szekér.
– Tudják-e, miért éppen a Limna-völgybe küldte uraságotokat a bölcs Namifex? – kérdezte a kocsis.
– Nem én! – felelte félig bosszúsan, félig kíváncsian Akin.
– A leghalványabb fogalmam sincs róla! – rázta a fejét Alun.
– Több száz évvel ezelőtt ott csapott össze két hatalmas vezér, Nemin és Arulla – az egész népük szenvedett a kettejük közötti ellentét miatt, mert sok jó ember lett oda a véget nem érő csatáik alatt. Az egyikük udvarában élt egy varázsló, aki éktelen haragjában, amiért az ő fia is odaveszett, menten elátkozta mindkettejüket; és ott, a csatatéren fává változtatta őket. Attól kezdve, bár törzseik külön voltak, gyökereik a föld alatt összefonódtak, és mindig érezték, amit a másik érzett: ami az egyiknek fájt, fájt a másiknak is; Nemin bánata Arulla szívét is összeszorította. Már nem tudtak úgy haragudni egymásra, mint azelőtt; végül a két fa teteje egymás felé hajolt, létrehozva ezáltal egy kaput, amelyen ha bárki átmegy, minden békétlenség elszáll a szívéből.
Akin és Alun összenéztek, és ezúttal nem a harag miatt nem jött szó az ajkukra.
Mikor megérkeztek a Limna-völgybe, nagyon elcsodálkoztak: soha ilyen gyönyörű fákat nem láttak – a szivárvány összes színében ragyogtak leveleik, fényesen, noha már lement a nap.
– Bizony… – bólintott a kocsis – Akik a Limna-völgyi csatában hullottak el, mind fává lettek. Ha a leveleiket fújja a szél, mintha azt suttogná mind: Béke! Megbocsátás! Szeretet!
Akin és Alun is hallották, és remegő térdekkel mentek át a kapun. Egyszer csak eleredtek a könnyeik, és egymás karjaiba borulva zokogtak:
– Bocsáss meg nekem, Alun öcsém!
– Akin bátyám, te se neheztelj rám! Annyira hiányoztál!
Ekkor a két fa egy-egy ága, mint két kéz nyúlt a testvérek felé.
– Ne féljetek! – szólt hozzájuk a kocsis – Vegyétek ezeket az ágakat, és ültessétek el kertjeitekben, a kerítésnél!
Így is tettek, és a két ágból csodálatos fák nőttek; lombjaik összefonódtak a kerítés fölött, mint egy kiskapu.
Akin és Alun hosszan, békességben éltek népes családjukkal ezután, és Ramian királynak rengeteg öröme tellett nagyszerű szolgálatukban. A Limna-völgy fái pedig azóta is elégedetten susogják a Béke himnuszát.