A Lin eset

Felkérést kaptam újra. Mindig átfut rajtam az a kis borzongás, amit ennek a különleges munkának az élménye okoz, bár már hozzászokhattam volna. Sok száz eseten vagyok túl, sőt, ha a régebbi életeimből rám maradt történeteket is beleszámolom, végtelen sokszor estem át, a készülődés izgalmán.
Milyen lesz a segítőm, mennyire tudjuk becserkészni a vizsgálandó személyt, bele tudunk-e látni a múltjába, jelenébe, és milyen választ tudunk adni a megbízóinknak, ha felteszik a kérdést: önök szerint szóba jöhet?
A mostani esetben egy északi ország, bizonyos nemzetközileg is elismert díjának jövendőbeli esélyeseiről kell adatokat gyűjtenünk, hogy az ítészek figyelemmel tudják követni a munkásságukat.
A társamat számítógépes program választja ki egy nem túl nagy adatbázisból, hogy harmonikus legyen a kapcsolat közöttünk, azt is mondhatnám, úgy kell gondolkodnunk, mintha két egypetéjű iker lennénk.
Indultam most is mit máskor, kis jegyzetfüzet, és egy ceruza. Nekem nem kell több, én kutakodni akarok, az adatrögzítés a partner dolga. Néha nagyon különbözőnek tűnt azaz " iker", de később mindig kiderült, hogy jó választás volt, mert az eszünk egy húron pendült.
Egy park szökőkútja volt megjelölve, ahol találkoznom kell vele, hát kérdezősködtem az idegen városban, merre az a jeles hely, aminek a díszlépcsőjénél várjuk egymást.
Meglett az hamarosan. Már szépen sütött a nap, leültem a meleg kőre, locskáltam a vizet, és hallgattam egy csodálatos dalt, ami a lépcsőn háttal ülő nő felől kúszott a fülembe.

Lovamat kötöttem piros almafához.
Szívemet kötöttem gyenge violához.

Érdekes volt a nő, mert szoros farmerban volt, világoskék áttetsző passzolós felsővel, és egy nagyon nagy lebegő sál-félével, ami a vállán volt átdobva, a szellő pedig vitte, vagy másfél méterre repítette, lebegtette a végét. Bolond gondolattal, átöltöztettem. A sálat körbetekertem rajta, egyre bővülőn: mire a földig ért, egy estélyi ruhás hölgyet alkottam. Azért kíváncsi voltam, kiféle is lehet, és mert az a dal, … az én dalom volt.
Elé kerültem lassan, és meglepett, hogy nem hallgatja ő rádión, vagy valami kütyün, hanem énekelt. Amikor megálltam előtte, már sokadszor fejezte be, hogy …

Lovamat eloldom, mikor a nap fölkel,
Tetőled violám csak a halál old el.

Köszönni sem volt időm ahogy felnézett, és megkérdezte – Indulhatunk?
Bambán pislogtam csak, mire észbe kaptam, hogy az "ikremmel" állok szemben, ami így, eddig még sosem fordult elő, mert, hogy lehet egy nő, az egypetéjű ikrem? Kicsit talán el is nevettem magam a gondolatomon, mert megkérdezte.
– Mi nem tetszik rajtam?
– Semmi, semmi, … vagyis minden! Ne haragudj a butaságom miatt, de meglepett, hogy nő vagy. Még sosem volt női munkatársam.
– Kevesen vannak a szakmában nők, az igaz, de remélem nem zavar?
– Egyáltalán nem, csak azt áruld el, hogy hívjalak, és már indulhatunk is.
– Valóban a férfiakkal dolgozhattál mindig, mert azért mégis neked illenék … ha esetleg a neved …
– Engem bárhogy hívhatsz, ezer névre hallgattam már, akár Májusfa is lehetek.
– Akkor szia Májusfa – és nyújtotta a kezét – Val vagyok.
– Ez csak becenév? Francia vagy talán?
– ?
– Olyan franciás a neved! Egyszer egy Nostradamus nevű fickó után nyomoztam, annak a kedvencét hívták Valerienek.
– Te már Nostradamus korában is dolgoztál?
– Sőt, már előbb is.
– Akkor te az újraszületők közül való vagy!
Bólintottam, hogy igen, az én múltam nagyon régre nyúlik vissza.
– Akkor, ha jól számolom, te hatszázhúsz éves vagy.
Ne haragudj, de ezt ne firtassuk. Neked elárulom, hogy én egy húszast mindig letagadok. Eddig még senki sem vette észre – majd még hozzátettem – hátha egyszer majd számít az a húsz év.
– Oké, akkor hatszáz éves vagy, oszt kalap – mondta csicsergősen, bár kis csúfolódást éreztem a hangjából.
– Most kihez megyünk? – zárta le a magánbeszélgetést, mert a munka, az munka, és ha már elvállaltuk, csinálni kell.
– Ezt tőled várom, a neten küldik a címet.
Bólintott, mint aki tudja a regulát, és kinyitotta a "könyvet".
– Férfi? Nő? – lestem .
– Nő! Egy Kanka Lin nevű nő.
– Akkor az kínai lehet. Gondolod, hogy itt él Magyarországon?
– Biztosan, mert itt a címe is.
A címet nem szabad kimásolnunk, hanem meg kell jegyezni, és törlődik a rendszerből is a megnyitás után egy perccel.
– Te Májusfa! Most valójában kitől kaptuk a felkérést?
– Egy bizottságtól, aki annak a Nobel nevű fickónak a végrendeletét hajtja végre, aki a dinamitot is felfedezte.
– Mit? Dinamitot? … az mi?
– Mindegy, ne törődj vele. Mindenesetre nagyot szól, ha a zsinórját meggyújtják.
Megtaláltuk az utcát, a házat is hamarosan, ahol az a Kanka Lin nevű nő lakott, de csak elhaladtunk előtte, leselkedtünk, mert a tetőn dolgoztak, és nem akartunk feltűnően kérdezősködni. Amikor a ház előtt ballagva bámultunk fel, meglepett, hogy egy nő állt a létrán, ami a cserépre volt fektetve, és énekelgetve vakolta a kéményt.
Egymásra néztünk, mindkettőnknek ugyanaz juthatott az eszébe.
Mit keres ez a nő a tetőn? Nagyon ritka a női kőműves, és egyébként is, ahogy énekelt, hát csak tátottuk a szánkat.
– Te, ennek a színpadon volna a helye, nem ott fent a freccsenő malterral küszködni.
– Valóban! Próbáljunk azért bemenni az udvarra, szeretnék körbe nézni, mielőtt találkoznánk a vizsgálandó személyjel.
Már előre megbeszéltük, úgy próbálunk turkálni a múltjában, hogy elhitetjük, néhány évvel ezelőtt itt éltünk mi is ebben a házban, és az akkor lomnak hitt papírjainkra szükségünk lenne. A pincét, és a padlást szeretnénk megnézni, valószínűleg azóta sem járt ott senki, mert a pincében fel szokott jönni a víz, a padláson meg minek járnának, nem divat már oda teregetni.
A padlás mindjárt kimaradt, mert a cserép fel volt bontva, de azért a pincében kutakodnánk kicsit, ha rá tudjuk beszélni a tulajt, hogy engedje. Az udvar kihalt volt, a lakás is zárva, a maltert a padláson keverhették, mert itt lent semmi jele nem volt, hogy tataroznak.
– A pinceajtó nyitva, nézd csak!
– Nagyszerű! Akkor mi most szépen leosonunk, és talán lesznek árulkodó tárgyak, amik mesélnek a múltjáról.
Beléptünk, kicsit behúztam az ajtót, hogy nyugodtan szemlélődhessünk, ha valaki mégis átmegy az udvaron, mert akár meg is hallhatná, a beszédünket.
– Tedd le a dobozt, és ülj a lépcsőre, te csak jegyzetelj, majd én átnézem a holmit úgy, hogy észre sem veszi senki, a látogatásunkat – majd azért csak rákérdeztem. Az miféle doboz, amit olyan féltve rakosgatsz?
– Valójában nem tartozik a munkánkhoz, de említettem otthon, hogy ebben a megyében lesz dolgom ma, hát a lányom kikönyörögte, legyek a postása, adjam már át egyik barátjának, itt a szomszéd városban.
– De mi van benne?
– Egy nagyon érdekes békafaj egynapos egyedei. Ne ijedj meg, nem mérgezőek! Apró kis állatkák, le vannak hűtve, akár hetekig is elvannak, ha nem melegszenek vissza.
– Na, ilyent még nem hallottam. Tenyészteni akarják?
– Majd igen, de egyelőre nem fejeződött be a nemesítésük, így Mufurcovics professzor még szelekciós … hagyjuk, nem érdekes.
– …és mennyien vannak?
– Véletlenül hallottam csak, ezernyolcszázheten.
– Annyiiiii? … de hát az rengeteg.
– Mondom, hogy picikék, akkorák lehetnek, mint egy borsó.
Lépkedtem lefelé, már nem jött be elég fény az ajtó résén, hát bekapcsoltan a lámpát, ami a sapkámba rejtve több kis gombnak látszó égőn keresztül ontotta a fényt. Szinte megijedtem, mert ha még egyet lépek, hát megmerül a cipőm. A pincében állt a víz, talán félméteres is lehetett, ellepve mindent. Csak egy szerencsétlen kazán tartotta magát, és egy polc, aminek az alsó részét már ellepte a víz, de a kazán is mintha lebegett volna, talán ha arasznyi volt még az alja, és a tavacska felszíne között.
Nézelődtünk, mit is tehetnénk.
– Az a farönk mi lehet, ami a falra van akasztva – Val is próbált felfedezni mindent, ami a segítségünkre lehet.
Néztem, mit gondol farönknek, de én sem tudtam kinézni belőle semmit, amíg el nem húztam a faltól, és kiderült, hogy egy régi forrázó-teknő van felakasztva a falra. Talán egy későbbi múzeum első darabjának szánták.
Találkozott a pillantásunk, egyet gondoltunk tudom. Majdnem bele löktem szegény társamat a vízbe, ahogy nagy erőlködve leakasztottam a falról, és rádobtam a vízre. Úgy látszott jobb az mint új korában, mert száraz maradt a belseje.
– Ülj bele, és lökdösd magad a polchoz, tele van papírköteggel, azok akár róla is árulkodhatnak.
Beleültem, eléggé szerencsétlenül éreztem magam, mert egyáltalán nem volt az ladik szerű, minden mozdulatnál azt hittem, kiborulok. Azért elég gyorsan irodát rendeztem be a lábaim között, rakosgatva a lapokat, melyiken találok rá utaló írást, vagy akár a nevét. Mindjárt az elején elő is került egy kis naplókezdemény, amit talán, ha két hétig vezettek, de aztán abbamaradt, majd tíz évvel későbbi bejegyzés volt még az utolsó lap alján csupa nagybetűvel: BÉKE VELED IFJÚSÁG.
– Olvasd az elejétől – súgta Val – hangosan, hogy én is halljam.
– Ma repült a lelkem – kezdtem volna, de a társ megállított.
– Ez vallásos tárgyú, akkor oda jegyzetelem.
– Várj, mert a folytatás kicsit mintha … és folytattam: a kedveseimmel horgászni voltunk, istenien telt a nap.
– Két kedvese volt egyszerre? – szakított meg újra.
– Lehet, bár nem biztos, hogy mindkettő … nézd meg a program hogyan elemzi ezt a viszonyt?
Jártak az ujjai a klavin, úgy kattogott, mintha tízesével nyomná a billentyűket.
– Ez azt mondja, hogy első verzió: mindkettőbe szerelmes volt, második: egyikbe volt csak szerelmes, a másik volt szerelmes ő belé, a harmadik, hogy ugyanez, de az egyedek felcserélve, a negyedik, hogy csak bolondította mindkettőt, de jól érezte magát velük.
– Ez kicsit bonyolult, bár ahogy emlékszem, egyszer egy tanulmány kimutatta, hogy ez a szerelem dolog egészen más, mint az emberek hiszik.
– Hogy-hogy más?- nézett rám.
– Úgy, hogy nem is létezik. Ahogy ott leírják, a történelemben előforduló hitelesnek mondott esetek, csak illúziók. Ezt a szerelem dolgot, mint emocionális kitörést, csak az írók, és költők találták ki még a régmúltban, és elhitték nekik a népek, azóta mindenki azt keresi, hátha mégis igaz. Olyan ez, mintha már ettől az illúziótól fertőzötten születnénk, és így, még öreg korunkban sem tudjuk elfogadni a tudományos tételt.
Csak nézett rám, és méla undorral a tudományos tételek hatására, csak ennyit mondott.
– Menj a f…..be.
Halkan mondta, vagy lehet, hogy ki sem mondta, de valahogy ezt olvastam ki a szemeiből.
– Térjünk csak vissza ahhoz, amiért jöttünk – próbáltam elvenni az élét a felháborodásának.
– Dátumot tudsz valahonnan bediktálni? – zengte a pince, mintha három helyről is kérdeznék.
– Talán az is lesz valahol …
– Hány éves volt akkor? – türelmetlenkedett , mert innentől kezdve kicsit szigorúbbnak akart tűnni.
– Megvan! Nyolc!
– Nyolc évesen már ennyire vitte? – nevette el magát végre Val.
– Azért gondolj csak bele! Aki így ír felnőtt korában, az jött valahonnan. Vagyis a tehetség nem egyik percről a másikra ugrik elő, hogy: itt vagyok. Egészen biztos, hogy már gyerekként érett lelki megnyilvánulásai voltak.
Valami nagyot csobbant, de nem néztem fel, gondoltam, ha őt nem izgatja, akkor csak valami porladt malter darab eshetett a vízbe.
– Te biztos vagy abban, hogy a tehetség létezik? Mert az is lehet, hogy csak kis készség, és " jó időben jó helyen"… – nézett szúrósan, ahogy felé fordultam.
– Hé, ez már cinizmus! Igenis létezik! Lehet, hogy a fantázia szüleményének tűnik első halásra, de Bocchantó professzor, és tanítványai komoly adatgyűjtést végeztek, hogy az anyagi vetületét, esetleg, a szubatomi hatásait megtalálják az úgynevezett zseniális képességűeknek.
– Azoknak a tudományos szövegeknek nagy része semmit sem mond, csak jól hangzik.
– Ez nem igaz, mert sohasem vizsgált levéltári leírásból tuti bizonyítékok kerültek elő, amit én is meg tudnék erősíteni, ha jogom lenne rá. Pl. amikor Shakespeare, és barátai megnézték a portát, a Temze túloldalán, – tudod, azt a Southwarki telket – másfél óra alatt az a tizenöt zseni olyan kisugárzó volt, hogy több, mint három métert nőtt a gaz míg ott voltak. Mindenki csodálkozva állt meg aki arra járt, nem tudták mire vélni. Sőt! Még amikor elmentek, utána is vagy hatvan centit magasodtak a paréjfélék.
– Lehet, hogy amúgy is nőttek volna, meg az is lehet, hogy nem a gazra vonatkozik a beírás, hanem a telektulaj adósságára. Más volt a nyelvezet akkoriban, könnyű félrefordítani.
– Ott voltam, láttam! Megbízásom volt, hogy figyeljem őket, az udvar egész jól megfizetett. De mondhatok másik esetet is, mert annak a Moliere nevű fickónak a citromai ugyanígy jártak. Őt a király megbízásából figyeltem, és mint szolga ott lapítottam, amikor a Fösvényt írta. A sánta hajósbarátja hozott neki egy kis vacak citromfacsemetét. Amikor leült a gazdám, és folyamatosan írt, lehetett látni, ahogy egyre nagyobb lesz a citrom azon a kaszvány kis semmiségen. Mire a bemutató volt, már négy akkora gyümölcs díszelgett rajta mint a fejem, és mindegyik az asztalon pihent, úgy lehúzták az ágacskákat. Emlékszem, az egyik csupa tinta volt, mert az alá tolta be a frissen megírt lapokat, mert nehezéknek használta.
– Ezek csak a régi babonás világ emlékei, nem hinném, hogy számítanának valamit. Ha egy műszerrel kimutatható hatást találnának, ami megismételhető, az más.
– Azzal akartam kezdeni, – szerettem volna, ha nem vágja agyon néhány szóval egy lelkes csapat munkáját – mert igenis vannak mérhető elváltozások.
– Persze! Gyorsabban nőnek a felhők, ha egy őstehetség bámulja őket – nem hagyta magát.
– Állj! A "Jóacucc" honlapján olvastam, hogy egyik amerikai laboratóriumban felkérésre énekelt egy áriát Pavarotti – még a kilencvenes években – és a vizsgálati tartályok közül, amiket műszerekkel tűzdeltek tele, mindegyikben kimutatható volt változás. A desztillált vízben poláris szigetek alakultak ki, amiknek a vastagsága több mint fele volt a víz mélységének, a csapvízben hat perc után baktériumtelepek voltak kimutathatók, a természetes folyóvízen pedig moszatréteg alakult ki, mire a nagyária harmadához ért.
– Az a pár perc alatt?
– Jó pár perc volt az, de amiről vita folyt, a két húszdekás hal sem volt látható a kísérlet előtt, azokról ott pattanhatott le az ikraburok, nem sokkal előbb.
– Dolgozzunk már! – nézett rám siettetve újra. – Ez így nem lesz jó, sosem érünk a végére. Jobb lenne összecsomagolni a papírokat, és valahol nyugodtabb helyen kielemezni.
– Te, ebben a vízben hal van! Felugrott, láttam egy árnyékot. Lehet, hogy pecázni jár Lin, és itt várnak a sorsukra a kifogott halak?
– Ha már megfogta őket, nem engedi el ekkora vízben. Hoppá! Én is láttam egy felugrást, de az mintha csak egy brekkencs lett volna. Nézd a … ott is … ott is! Békák ezek.
– Ekkora béka nincs! Pedig én is azt látom, amit te. Ezek most ébredhettek fel, szinte nyüzsögnek a vízben.
Ekkor egy tyúk méretű, vagy nem is tudom mihez hasonlítható nagyságú béka huppant elém a papírjaimmal mit sem törődve. A kíváncsiság, és az ijedelem egyensúlyban lehettek, mert hirtelen rátenyereltem, és mint egy múltkori esetnél, próbáltam megmarkolni. Nagyon szelíd volt, beleültettem a két tenyerembe, és mutattam, Val felé fordítva a fejét.
– Ezt nézd meg!
Kikerekedett a szeme, és csak annyit tudott mondani – Te Úristen!
– Figyelj csak! Ennek a lábán van egy rózsaszín csík. Vagyis valami szalag lehet, mert látszik, hogy bokorra van kötve.
Nagyon gyorsan kellett reagálnom, mert láttam, hogy csak néz rám, és mintha szédülten próbálna egyensúlyba kerülni, elfehéredve inogott a teste. Eldobtam a békát, láttam, ahogy szétterpesztett lábakkal boldogan csobban, és nagy erővel ellöktem magam a polctól. Még egyik lábam a teknőben volt, de már fogtam, nehogy a vízbe bukjon. Felnézett, majd óvatosan felegyenesedett, és belém kapaszkodva próbálta rendezni magában a dolgokat.
– Menjünk innen – súgta, mintha valami idegen erő elől kellene bújnunk. – Ne álljunk meg, menjünk az utcára. Nincs semmi bajom, csak a vérnyomásom esett le. Mindig ez van, ha valami komolyabb stressz ér.
– Az a jó – próbáltam okos lenni zavaromban, – sokkal jobb, mintha ilyenkor felszaladna. Mert tudod, a gutaütés … bocs, bocs, bocs – tértem észhez. – Csak kiszaladt a számon, össze-vissza beszélek. A ládádat ott hagytuk! Maradj itt, visszaosonok érte, innen láthatod, ahogy az a kőműves menyecske … .
– De hát akkor a láda lehetett, az a csobbanás! Te nem hallottad? Azt hittem valami eldőlt a vízben, mert a falhoz voltak támasztva valamik. Nem érted? A szalag a lábán!
– Az nem létezik! Gondolod, hogy maradtak poláris szigetek a pince vizében? Az is lehet, hogy ott, egy méterrel feljebb szokott verset írni, vagy zenét szerezni, és olyankor teljesen a hatása alá kerülnek a szubatomi részecskék, és buborékok formájában most is ott vannak? – Majd egészen közelről a szemébe néztem, mert még karolnom kellett a bizonytalan mozgása miatt – azok a békák valóban akkorák voltak, mint a borsószem?
– Persze, hogy akkorák, hogy fért volna több mint ezernyolcszáz, abba a kis dobozba másként? De a szalagot te is láttad a lábán közelről. Én minden felugrásnál láttam, hogy a bal lábukon ott a rózsaszín csík.
Nem álltunk meg a szökőkútig, alig beszéltünk, vártuk, hogy talán ha ott visszaülünk a langyos kőre, már, mint kívülállók tudunk gondolkodni az esetről.
Sokáig rendezgettük magunkban az átélteket, lehet, hogy párhuzamosan hullámoztak bennünk az érzések. Süttettük az arcunkat a nappal, és csak néha néztünk egymásra, túl van e már a másik az érzelmi vibráción.
– Adjunk magunknak egy napot, és csak azután írjuk le, kiben milyen lenyomata van a napnak – még én sem voltam teljesen "beszámítható", gondoltam neki is idő kell, hogy józanon tudjon értékelni.
– Igazad van! – bólintott. – Meghúzzuk magunkat valahol egy szállodában, és holnap újra meglátogatjuk. Nekem nem kell több bizonyíték, de látnom kell valahogy. A kíváncsiság kisördöge szinte tombol bennem.
– Akkor holnapig ne is beszéljünk róla.

*
Másnap reggel is a kút melletti sétányon ballagtunk, de nem álltunk meg, nehogy túl mélyen csapjon meg a delejes emlék. Nagyon tárgyilagosak akartunk lenni. Az utcába befordulva, mégis kicsit gyorsabban dobogott a szívünk, de megpróbáltunk amolyan hivatalos fapofával nézni a távolból feltűnő kéményre, ami mellett tegnap még a létra volt támasztva a cserépre.
– Még fát is tett a tetőre! Felénk is így szokták régen, amikor elkészül a ház – mutattam az ezüstnyárra, amit ott rezegtetett a szél a ház felett.
– A sálam! Nézd csak, felkötötte a sálamat a fára. Emlékszel, kerestem tegnap, de nem jutott eszembe hol hagyhattam el. Hallod?
– ?
– A Felkelő nap háza – és húzott a karomnál fogva kis pisszegésekkel, nehogy zajt csapjunk
– Hallom! Gyönyörűen énekel!
Láttam az énekest, ugyanaz volt, aki tegnap a tetőn kente a maltert. Nézte a művét, és énekelt. Miért pont ezt, miért pont így, nem tudom, csak hallgattam megbabonázva, és gondolatban velük énekeltem, mert Val, mintha nem nekem, hanem Linnek lenne az ikre, átszellemültem énekelte vele.
Egyáltalán nem tűnt varázslatnak, ahogy az ezüstnyár elkezdett növekedni, a kék szalag szinte az egész eget eltakarta, és a fa csúcsa belefúródott az egyik felhőbe. Nőtt, nőtt, talán a csillagokig meg sem állt.

*

– Ez a nő magyar! A nevéből arra gondoltam, hogy kínai.
– A tábla ott volt a kapun tegnap? – Kérdezte rám sem nézve Val.
– A nagy kék biztosan nem, azt ma tehették oda.

– Innen nem lehet elolvasni mi van rajta, de láttam, neked van távcsöves szemüveged.
– Igen, máris. Azt írja: Hűtött békacomb kapható, nagy tétel esetén házhoz szállítjuk. Az ott alul, a nagybetűs pedig: EXTRA NAGYSÁGÚAK!
Val kicsit keserűen megjegyezte.
– Azért ebben a celeb-világban, a művészetek is hoznak néha egy kis aprót.
– Te mit írsz a jelentésben? – próbáltam oldani a rossz hangulatát.
Megállt, felém fordult, megszorította a karomat, majd a szemembe nézve határozottan kijelentette.
– Ez a Lin nagyon megérdemelné azt a díjat.