11. fejezet
– Sikerült végre mindent elintéznünk fiam? – kérdezte Sárosi Lajos, Lászlót, amikor kiszállt a lovardától kölcsönvett autóból.
– Remélem – válaszolta László, a vezetőülésből. Nem akart hosszan búcsúzni apjától, már ment volna vissza a munkahelyére. Az utóbbi két napban alig dolgozott pár órát. A többi időt a hivatalos ügyek intézésével töltötték. Ígérete szerint, segített, amiben tudott, de be kellett látnia, hogy apja nem olyan elesett, mint amilyennek látta a haláleset éjszakáján. Így a segítség annyiból állt, hogy fuvarozta, egyik helyről a másikra.
– Köszönöm a segítséget – hajolt be az autó anyósülés felöli ablakán. – Nem jönnél fel egy kis időre? – kérdezte -, főznék egy kávét, és elbeszélgethetnénk egy kicsit. Már úgyis délután van, és ahogy mesélted, szabadságot sem vettél ki az utóbbi három-négy évben. Szerintem meg lesznek nélküled, a mai nap hátra lévő részében.
– Igazad lehet – nyitotta az ajtaját László. – Ma amúgy sem kell senkit tanítanom, a kávé pedig jól esne.
Együtt sétáltak a Harmat utcai lakótelep egyik házához, ahol az idősebb Sárosi a második emeleten lakott. Lift nem volt, mivel négyemeletes a ház. A lakásajtónál előre engedte fiát, majd ő is belépett, és bezárta az ajtót.
– Menj a nappaliba – küldte Lászlót előre -, gyorsan odateszek egy kávét.
László elhelyezkedett az egyik fotelben, és körbe jártatta tekintetét a helyiségen. Szépen be volt rendezve, látszott rajta, hogy nincsenek anyagi gondjai annak, aki itt lakik. Apja, mielőtt nyugdíjba ment, ügyvezetőként dolgozott egy Kft-ben. Arra már nem emlékezett, hogy mivel foglalkozott ez a cég, de ennek köszönhetően, még mai szemmel nézve is jó lehet a nyugdíja.
– Már kész is a kávé – lépett be egy tálcával a kezében apja. – Még mindig cukor nélkül iszod? – kérdezte.
– Igen.
– Még egyszer köszönöm a segítséget.
– Mindent te intéztél, én csak fuvaroztalak – szabadkozott László.
– Ez nekem akkor is nagyon sokat jelent – nézett szégyenlősen a cipőjére -, és főleg az, hogy ennyi időt töltöttünk együtt.
– Te hagytál el minket – támadott rá apjára -, ezért haragudtam, és még most is haragszom rád. Pedig gyerekként örültem volna, ha van apám – fakadt ki Lászlóból a régi sérelem.
– Mit mesélt erről anyukád?
– Semmit, és ez a legnagyobb baj, nekem kellett kitalálnom, hogy miért.
– Szerinted miért? – kérdezte apja, és felemelte tekintetét, hogy a szemébe tudjon nézni.
– Mert összejöttél egy növel – válaszolta László, és elkapta tekintetét apjáról.
– Nem ez volt az oka. Én nem akartam elmesélni, mert abban bíztam, amikor akkora leszel, hogy megérted, anyukád elmondja neked. Ezek szerint nem tette?
– Nem.
– Ha már így belekezdtünk, ha akarod, elmondom neked, de előre szólok, nem fogsz örülni a történetnek.
– Eddig miért nem mesélted el? – kérdezte László. – Találkoztunk egy párszor, amikor már elmúltam tíz éves, akkor már megértettem volna.
– Meg fogod érteni, ha végig hallgatsz – mondta apja, és vett egy nagy levegőt.
– Hallgatlak – dőlt hátra a fotelben, kezében a kávés csészével.
– Én mindig szerettelek – kezdett bele Lajos. – Anyukádnak megszakadt volna a szíve, ha el kellett volna téged hagynia, pedig egyszer majdnem megtette.
– Miért? – kérdezett közbe László.
– Még nem voltál három éves – kezdte messziről a történetet, figyelmen kívül hagyva László kérdését. – Amikor hazaérkeztem a munkából, azt láttam, hogy Vera, anyukád csomagol. megkérdeztem tőle, hogy hova utazik. Azt mondta, nem tudja, és folytatta a pakolás, közben egyre jobban folytak a könnyei. Megfogtam a kezét, hogy ne tudja folytatni, de kihúzta a kezemből és pakolt tovább.
Felállt a fotelból, mert úgy érezte, ezt ülve nem tudja tovább folytatni. Elment az ablakig, kinézett rajta, majd visszafordult Lászlóhoz. Könnyes szemmel mondta: – Nagyon szerettem anyukádat.
Rövid gondolkodás után folytatta a történetet: – Nem tudtam megállítani, csak hordta a ruháit bele a bőröndbe. Közben egy szer magállt, és csak annyit mondott, hogy megcsaltalak. Folyamatosan beszéltem hozzá, de nem hallgatott meg. Becsukta a koffert, és indult az ajtóhoz. Nem tudtam megállítani. Te játszottál a szobádban, felkaptalak, és átvittelek a szomszédba, Rózsi nénihez. Vele mindig jól eljátszottál. Mire visszaértem, már nem volt otthon. Magamhoz vettem az igazolványaimat, és futottam utána a buszmegállóhoz. Még a hátsó ajtón sikerült felugranom, anyukád az elsőnél volt. A végállomáson szállt le, láttam, hogy igyekszik a metró felé. Hamar utolértem, de hiába beszéltem neki, csak ment. A Nyugati pályaudvarnál, beállt a pénztárhoz várakozók sorába. Amikor elfogytak előle az emberek, arra eszmélt, hogy az üvegen keresztül kiszól a jegyárus. Megkérdezte hova szeretne utazni. Sokáig nézte a vele szemben ülő férfit, és nem szólt semmit. Szembe fordult velem, és megkérdezte: – Hova menjek most?
Megfogtam a karját, elvettem a bőröndöt, és odavezettem a legközelebbi padhoz. Leültettem, és tovább győzködtem, hogy jöjjön haza, majd otthon mindent megbeszélünk.
– Megbeszéltétek? – kérdezte László. – Mégis elköltöztél?
– Igen, abban maradtunk, hogy megbocsátok, ő megígérte, többet nem fordul elő.
– Akkor miért költöztél el?
– Megpróbáltam úgy élni vele, mint előtte, de nem ment – folytatta a történetet Lajos. – Két héten keresztül leste minden kívánságomat. Ki sem kellett mondani, mit szeretnék, már teljesítette, de nem szólt hozzám egy szót sem. Veled ugyanúgy játszott, beszélgetett, mesét olvasott, csak velem nem. A szemembe, sem mert nézni. Szégyellte magát, pedig én többet nem hoztam fel a történteket. Két hét után már nem bírtam, ezért kértem, hogy beszélgessünk ismét a történtekről. Beszélgetés nem lett belőle, én beszéltem, ő csak bólogatott. Mivel láttam, hogy nem fog javulni a helyzet, felajánlottam, hogy elköltözök. Mivel te még kicsi voltál, szükséged volt az anyai gondoskodásra, és szeretetre.
– Apaira is szükségem lett volna – szólt közbe László.
– Igazad van, de akkor azt hittem, hogy majd sűrűn találkozunk – ült vissza a fotelbe Lajos -, csak arra nem gondoltam, hogy a költözésem miatt ennyire megharagszol rám. Tudom, hogy nem szerettél nálam lenni, pedig én mindent megtettem, hogy jól érezd magad. Kicsit javult a helyzet, amikor Feri megszületett.
– Mivel nem mondtátok el nekem, hogy miért hagytál el minket – nézett vádlón apja szemébe László -, ezért azt hittem, hogy Rozi miatt. Akkoriban szinte gyűlöltem őt.
– Vele csak fél évvel később jöttünk össze. Sokat panaszkodott, hogy nem tudja megszerettetni magát. Pedig mindent megtett.
– Emlékszem, és már nagyon sajnálom – gondolt vissza gyerekkorára László. – Ferivel nagyon jól kijöttünk. Olyan volt nekem, mintha a kistestvérem volna.
– Örültem neki – állt fel Lajos, és összeszedte a kiürült csészéket. – Tudtam, hogy tartottátok a kapcsolatot – kisétált a konyhába, és a mosogatóba tette a kávés edényeket. Mikor visszatért folytatta: – Csak az bántott, hogy engem nem látogattál meg soha. Szerencsére mindent tudtam rólad, mert Feri mindent elmondott, amit tudott rólad.
– Nekem nem mondta, de most már örülök neki, hogy hallottál felőlem.
– Mindig tudtam, hogy mikor és hol versenyzel – nézett ismét ki az ablakon Lajos. – Amikor tehettem el is mentem, ha távolról is, de legalább láthattalak.
– Ezt nem tudtam, se anyu, se Feri nem mondta.
– Ott voltam, mikor megsérültél – fordult ismét fia felé. – Vártunk a célban, de nem jöttél, tudtuk, hogy nagy a baj. Eszméletlenül tettek a mentőhelikopterbe. Azt hittük soha nem állsz lábra, szerencsére mi is, és az orvosok is tévedtünk.
– Ennek én is örülök – nézett most már mosolyogva apjára. – Anya, és Feri látogattak a kórházban, te miért nem jöttél?
– Ott voltam többször is, de a kórtermednél mindig elfogyott a bátorságom. Egyszer mikor oda értem nyitva volt az ajtó. Benéztem. Nem láthattál, mert épp az ablak felé néztél, én meg nem szóltam.
– Örülök, hogy felhívtál egy kávéra, és megbeszéltük a régen történt dolgokat, de mennem kellene – állt fel László, és indult a bejárat felé. – Már besötétedett.
– Én megkönnyebbültem, hogy végre, vettem a bátorságot, és elmondtam neked az igazságot – indult László után. – Ezt eddig senkinek nem meséltem el, még Ferinek sem.
Megkerülve Lászlót elsőnek ért az ajtóhoz, és kinyitotta. Egy darabig csak álltak egymással szemben, egyikük sem tudta, hogyan kellene most elbúcsúzni. Lajos mozdult elsőnek, és László felé nyújtotta a kezét.
– Szervusz, fiam – köszönt el, és várta, hogy megfogja.
László nem élt a felkínált lehetőséggel, hanem lépett egyet előre, és megölelte apját, így búcsúzott.
– Szervusz, apa – mondta még ölelés közben. – Remélem, ezentúl sűrűbben találkozunk – bontakozott ki az ölelésből.
Lajos csak annyit mondott: – Én is.
Mosolygó szemekkel nézte távozó gyerekét, amíg a lépcsőfordulóban el nem kanyarodott.
11 hozzászólás
Üdvözletem, János!
Örömmel "vettem kézbe" "A Lóápoló" legfrissebb folytatását, és örömmel is olvastam végig. Igazán gördülékeny, nagyszerűen megírt párbeszéd, amely a múltba kalauzol kicsit. Már többször említetted, hogy nem tanultad az írást, de ez egyáltalán nem látszik meg a soraidon, mert szépen, következetesen építed a dialógust; ösztönös tehetséged van az íráshoz.
Lajos figurája szimpatikus nekem, mert sokat szenvedett ártatlanul, mégis némán tűrte fia dacos haragját. Törvényszerű, hogy egy tragédia végre összehozza őket.
Örülök, hogy belehúztál, és várom a további részeket.
üdv: Laca 🙂
Kedves Laca!
Köszönöm, hogy ismét itt vagy. Örülök, hogy tetszik.
Valóban nem tanultam írni, viszont rengeteget olvastam, és olvasok ma is. Minden reggel azzal kezdem a napot, hogy minimum egy órát töltök az épen aktuális könyvemmel. Szerencsére koránkelő vagyok, így minden nap van elég időm a munkába indulási készülődés mellet hódolni szenvedélyemnek. Ez által mikor már dolgoznom kell, szellemileg teljesen fel vagyok pörögve. Fiatal kollégáim álmos szemekkel érkeznek, és nyomják magukba azonnal a kávét, vagy az energia italt. Azt a szellemi frissességet, amivel én kezdem a munkát, ők csak valamikor 10 óra körül érik el.
Későn kezdtem írni. Azt szoktam mondani, hogy ez arra az időre tehető amikor a vincseszterem (agyam) megtelt, a sok olvasott szöveggel. Ilyenkor az informatikus valamit lement a gépről, mondjuk CD-re. Én kiírtam a fejemből egy csomó szót, csak más sorrendben, mint ahogy olvastam.
Folytatom.
Így írtam az első regényemet, ami után olyan érzésem volt, hogy kiürült a fejem. Akkor úgy éreztem, soha többet nem írok regényt, mert nincs mit írnom. Nem telt el fél év ismét úgy éreztem, hogy üríteni kell belőle valamit, így készült a második. A lóápoló a harmadik, erre azt mondhatom, hogy ezt már rutinból írom.
Nem akartam ebből egy novellát írni, csak ez kikívánkozott belőlem.
Még egyszer köszönöm, hogy olvastad, üdvözlettel: János
Kedves Laca!
Köszönöm, hogy ismét itt vagy. Örülök, hogy tetszik.
Valóban nem tanultam írni, viszont rengeteget olvastam, és olvasok ma is. Minden reggel azzal kezdem a napot, hogy minimum egy órát töltök az épen aktuális könyvemmel. Szerencsére koránkelő vagyok, így minden nap van elég időm a munkába indulási készülődés mellet hódolni szenvedélyemnek. Ez által mikor már dolgoznom kell, szellemileg teljesen fel vagyok pörögve. Fiatal kollégáim álmos szemekkel érkeznek, és nyomják magukba azonnal a kávét, vagy az energia italt. Azt a szellemi frissességet, amivel én kezdem a munkát, ők csak valamikor 10 óra körül érik el.
Későn kezdtem írni. Azt szoktam mondani, hogy ez arra az időre tehető amikor a vincseszterem (agyam) megtelt, a sok olvasott szöveggel. Ilyenkor az informatikus valamit lement a gépről, mondjuk cs-re. Én kiírtam a fejemből egy csomó szót, csak más sorrendben, mint ahogy olvastam.
Folytatom.
Kedves János!
Ahogy az idő halad, úgy egyre jobb az írásod. Lám, most is csak egy icipici hibát találtam:
Javítás: Egy helyen: "bezárt az ajtót." Tudod te is, hogy bezárta szó a helyes!
Jó olvasni arról, amikor a család elfelejti a kellemetlen időket, és újra összejönnek.
Tetszik ez a rész is, szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Tudod, hogy romantikus beállítottságú vagyok. Adott volt a lehetőség, hogy László soha nem bocsát meg apjának, mert hazudtak neki. De az előbbi mondatból kiderül, hogy ez nálam nem fordulhat elő.
Kapta már olyan kritikát, hogy olyan nem létezik, hogy minden, és mindenki jó. Én azt szeretném, ha így lenne, és ha az írásaimból lehet egy kis jót tanulni akkor megérte leírni.
Örülök, hogy továbbra is tetszik, igyekszem folytatni, de abban biztos vagyok, hogy azért nem mindig lesz ilyen pozitív.
A szakácsok is azt mondják,: Az édességek, édes ízét, egy csipet só még jobban kiemeli.
Üdvözlettel: János
Kedves János!
Én is úgy gondolom, hogy mindenki jó. Benned nagy az empátia, te is keresed és meg is találod az emberi természet jó oldalát, a szereplőid jellemét is úgy mutatod be, hogy a negatívumot át tudod fordítani. Számomra ez derült ki László apjának történetéből.
Üdvözlettel:
Ylen
Kedves János! Szépen megfogalmazott rész apa-fiú kapcsolatról. régi sérelmekről, családi eseményekről. Minden család életében vannak, lehetnek válságok. A bajt gyakran tetézi, hogy az emberek, mi, nem merünk szembe nézni egymással, és nyíltan beszélni a problémákról. Miért nem? Azt hiszem apró félelmeink gátlásosságunk miatt. Élmény olvasni! Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Az életben az elhallgatott mondatokból, és a fel nem tett kérdésekből alakulnak ki a legnagyobb konfliktusok. Ahogy írod ez minden családban előfordul.
Ha ebből a részből valamit meg lehet tanúlni, akkor legalább annyit érdemes, hogy öszinteséggel sok probléma elkerülhető.
Köszönöm a hozzászólásodat, üdvözlettel: János
Kedves János!
No lám! Kibékítetted Lászlót az apjával…
Számomra kicsit hihetetlen a történet, amiért a szülők elváltak, de ha Lászlónak hihető, akkor rendben.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy olvasod.
Igazad van, hihetetlen, de sajnos nem én találtam ki. Ezt a részt megtörtént esemény alapján írtam, és csak kicsit alakítottam rajta, hogy ebbe a történetbe beilleszkedjen.
Üdvözlettel: János