4. fejezet
– Anya, igazad volt – szólalt meg László hosszú hallgatás után. – Elég volt az önsajnálatból, tovább kell lépnem!
Megigazította a szegfűcsokrot a fejfa melletti vázában, utána leült a sír végében lévő kis padra. Két éve, mióta anyja meghalt, minden hónap első szombatján meglátogatja, és ilyenkor beszámol az elmúlt időről. Ismét gondolkozott pár percet, mielőtt folytatta.
– Tudom mindig mondtad a balesetem után, hogy ne hagyjam el magam – nézett kedvesen a név fölött elhelyezett képre. – Már több mint három éve, szinte teljesen meggyógyultam, de eddig minden nap az járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha… ha nem esik el Harcos…, ha nem esek le róla…, ha nem sérül meg a gerincem…, ha megnyerem azt a futamot. Öt éve ezzel fekszem, ezzel kelek. Ennyi idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, ennek semmi értelme, és megértsem, az élet megy tovább. Voltak céljaim, és utána is kell, hogy legyenek új terveim, ötleteim, amivel pótolni tudom azt, amit akkor elvesztettem. Mert azt azért elismerheted, hogy akkor ott elvesztettem valamit, ami nekem nagyon fontos volt.
Most gondoltam át először, hogy az életem viszont megmaradt, amit sokkal jobbra is használhatnék, mint hogy begubózva élek a lovardában, és csak nyalogatom a sebeimet, ami már nincs is.
– Lett két tanítványom – nézett ismét mosolyogva a képre, és úgy látta visszamosolyog rá –, igaz, csak szabadidőmben, és ingyen tanítom őket. A pénz nem érdekel, időm meg rengeteg van. Az egyik egy kislány nagyon ügyes. A másik mellékes, az csak az egyik istállós fiú. Róla nem tudom, hogy lovagol, még nem láttam. Az én álmaimat már velük akarom megvalósítani. Legalább kiderül, milyen oktató, vagy tréner vagyok. Eddig nagyon jól bíráltam, mások oktatói képességeit, most kiderül, volt-e alapja – állt fel a padról, mert indulni készült. – Ha nem jutok semmire a tanítványaimmal, akkor bocsánatot kell kérnem azoktól, akiket eddig olyan határozottan kritizáltam.
Odasétált a fejfához, és megsimította a képet. – Búcsúzom – mondta –, egy hónap múlva jövök megint.
A temető főbejáratán kilépve a Havanna lakótelep felé vette az irányt. Ilyenkor még gondolatban sem foglakozott a lovardával, mert ezek a szombatok a kikapcsolódásról szóltak. Mobilja a zsebében volt, de tudta, hogy nem fogják zavarni. Tiszteletben tartották ezeket a szabadnapokat. Gyalog ment végig a Darányi Ignác utcán, a Cseppkő utcáig. Buszra csak a Barta Lajos utcánál szokott szállni.
Ma is gondolataiba mélyedve sétált a megszokott útvonalon.
"Zsófiból nagyon jó díjugratót nevelek" – gondolkodott el a további életén. "Azokat az érmeket, amiket én nem tudtam, majd ő megnyeri. Azért vigyáznom kell, ő még gyerek. Nem szabad beleesnem abba a hibába, amibe a szülők is bele szoktak. Csak azt követelhetem tőle, amit szívesen csinál. Nem szabad hagynom, hogy elhatalmasodjon rajta a győzni akarás, mert abból csak baj lesz. Apjának igaza volt, az ugratás veszélyes sport, de ezt Zsófinak nem szabad érezni. Ha ő fél, akkor a ló is. Abból nem lesz győzelem. Bízniuk kell egymásban. Melyik lovat válasszam neki? Nem biztos, hogy az a legjobb, amelyik legjobban ugrik. Azt kell megkeresnem amelyikkel, kialakul közöttük a kölcsönös bizalom. Ezen még gondolkodnom kell." "Géza" – gondolkodott tovább –, az más téma. Meglátom, hogy megy neki a lovaglás. Az biztos, hogy szereti az állatokat, majdnem elsírta magát, mikor leszúrtam a rosszul sikerült nyergelés miatt. Szolgálatkész, még soha nem mondott ellent semmiben. Van benne igyekezet, jó oktató lehet belőle, mert nincs elszállva magától. Vidéki gyerek, hozta magával a szerénységet, és a gyerekkorától természetessé vált munkabírást. Ha én tanítom, jó oktató lesz belőle."
A Cseppkő utcára érve szemet szúrt neki egy fiatalember, akin látszott, hogy a tegnap elfogyasztott alkohol még nem fogyott ki a szervezetéből, de lehet, hogy ez már mai termelés. Lényeg az, hogy már nem volt szomjas. Bizonytalan léptekkel követett egy csinos fiatalasszonyt, aki a telefonjával volt elfoglalva, így nem tűnt fel neki a követője. László még úgy tíz méter távolságban lehetett, de egyre jobban szaporázta lépteit. Rossz előérzete volt. Ebben a pillanatban a dülöngélő férfi utolérte a nőt, és azonnal elkapta egyik kézzel a derekát, másikkal pedig megpróbálta befogni a száját. László ekkor már futott, és pár hosszú lépéssel, elérte a támadót. Gyors, határozott mozdulattal a karjánál fogva földre vitte, de a részeg védekezésképpen belekapaszkodott, így ő is földre került. Erősen fogta a támadót, és szólt a még sokkos állapotban lévő nőnek, hogy hívja a rendőrséget.
– Itt van az őrs a Barta Lajos utcában, hamar ide érnek – nyugtatta a még mindig remegő áldozatot –, addig én tartom, nehogy meglógjon.
– Ne bántson – könyörgött a támadó, és már teljesen megadta magát.
László hagyta, hogy felüljön, de szorosan tartotta a karját a háta mögött.
– Nem tudom mi ütött belém – szabadkozott –, biztos a sok ital – tette még hozzá lehajtott fejjel.
A rendőrök hamar kiértek, a támadót gyorsan beültették a rendőrautó hátsó ülésére, majd felvették mind a kettőjük adatait. Nem telt bele tíz perc, és ketten maradtak a járdán.
– Fodor Éva vagyok – nyújtotta kezét –, köszönöm, hogy megmentett.
– Sárosi László vagyok – fogta meg Éva kezét –, nem tettem többet, mint amit bárki megtett volna – hárította el a hálálkodást László.
– Ne legyen szerény, többen voltak a közelben, de magán kívül senki nem segített, inkább elfordultak.
– Sajnos közönyösek az emberek – nyugtázta László.
– Abban a tízemeletes házban lakom – mutatott a megfelelő irányba –, ha velem jön, nálam rendbe szedheti magát, nem tett jót a nadrágjának ez a hempergés – mosolyodott el Éva.
– Köszönöm a lehetőséget, élnék vele – fogadta el a meghívást László –, de ne aggódjon, nem ez a legjobb ruhám. Ennyi vesztességet megér, hogy önnek nem lett semmi baja.
Amíg sétáltak a lakás felé, nem beszélgettek. Lászlónak lehetősége nyílt közelről szemügyre venni Évát. Csinos, a negyvenes éveiben járó, világosbarna, félhosszú hajú, ruganyos járású hölgy. A vádliját látva László megállapította magában, hogy biztos sportolt, vagy még most is sportol valamit, mert minden lépésnél a megfeszülő izomkötegek rajzolata jól kivehető. Megérkeztek a lépcsőház elé, Éva nyitotta a kaput, és előre akarta engedni Lászlót.
– Menjen nyugodtan előre – hagyott helyet a bejáratnál László –, maga van itthon, én nem ismerem a járást!
– Jó, akkor kövessen, legyen szíves! – indult a lift felé Éva.
Amikor felértek, Éva irányította:
– Balra az első ajtó.
László arra indult, de hagyta, hogy Éva megelőzze, aki már nyitotta is az ajtót. – Fáradjon be! – mutatott az előszoba felé.
László egy kicsi, de szép előszobában találta magát. Az előszobafalon több szabad fogas várta a frissen érkező vendégeket. Levette, és felakasztotta széldzsekijét.
Éva rögtön nyúlt érte. – Ezt majd én kezelésbe veszem, lehet, hogy erre is ráfér egy kis takarítás – magyarázta. – Menjen egyenesen, szemben van a fürdőszoba, ott rendbe hozhatja magát! Nyugodtan használja a törölközőt, ma tettem ki tisztán! – irányította Lászlót. – Szerencséje van, a lányom még nem használta.
– Van lánya? – kérdezte László. – Hány éves? Most iskolában van? – sorolta a kérdéseit.
– Igen, kilenc, igen – válaszolt Éva sorban a feltett kérdésekre.
László kíváncsi szemeket meresztve nézett Évára.
– Majd kifejtem bővebben – mosolygott –, nem akarom a válaszaimmal feltartani a tisztálkodásban.
László bement a fürdőbe, az ajtót nyitva hagyta. Belenézett a tükörbe, közben megnyitotta a csapot. Megmosta a kezét, lerázta róla a vizet, és fésűként használva nedves kezét, rendbe hozta a kissé zilált frizuráját. Végignézte a ruházatát, már amit látott belőle. Elfogadhatónak találta, megtörölte a kezét, és visszajött az előszobába. Egyedül találta magát.
– A konyhában vagyok, ha végzett jöjjön ide! – hallotta meg Éva hangját. – Kér egy kávét? Mindjárt lefő.
– Köszönöm, de nem akarom teljesen kihasználni – szabadkozott László.
Elindult a hang irányába, elhaladt a nappali előtt. Egy pillanatra megállt, mert meglepődött. A szoba teljesen üres, azaz a sarokban, kis asztalon valamilyen zenelejátszó alkalmatosság volt a teljes berendezés.
– Tánctanár vagyok – hallotta meg Éva hangját a háta mögött.
– Már éppen meg akartam jegyezni, hogy elég minimalista berendezése van ennek a szobának, de így már értem.
– Elkészült a kávé – jegyezte meg Éva csak úgy mellékesen. Mit kér bele? Tej, cukor, vagy esetleg tejszín?
– Köszönöm, csak úgy feketén – válaszolta László, és indult Éva után a konyhába –, cukrot sem kérek.
– Valahogy szeretném meghálálni, hogy megmentette az életemet – nyújtotta a csészét Lászlónak.
– A kávé nagyon megteszi – fogta meg alulról az ivó-alkalmatosságot. Éva nem engedte el azonnal, így kezük egy hosszú másodpercig összeért. – Ne becsülje túl, amit tettem!
– Tud táncolni? – váltott hirtelen témát Éva.
László csodálkozva nézett rá, mert váratlanul érte a feltett kérdés. – Igen, valamikor tudtam – gondolkodott el a válaszán –, csak utána volt egy balesetem, és azóta nem táncoltam.
– Miért?
– Nyolc hónapig járni sem tudtam – kezdte mesélni László, és csodálkozott magában, hogy egy idegen embernek milyen természetesen beszél arról, amit még közvetlen kollégainak sem mesélt el –, újra kellett tanulnom a járást is. A tánccal nem próbálkoztam.
– Miért? – kérdezett közbe ismét Éva.
– Talán mert nem volt rá alkalom – próbált őszinte lenni László –, meg az is közre játszhatott, hogy nem volt kivel.
– Megpróbálhatja velem – lépett közelebb Éva.
– Magának sincs partnere? – kérdezte László.
– Ha nem táncpartnerre gondol, akkor nincs, de mivel tánctanár vagyok, a tánchoz van partnerem.
– Szeretném megpróbálni, mennyit felejtettem abból a kevésből, amit tudtam. Nem jártam soha tánciskolába.
– Akkor itt az ideje – mosolygott kedvesen Éva.
– Hogy működik ez? – kérdezte László. – Időpontot kell kérnem?
– Magának nem – válaszolta Éva –, csak elmondom a lehetőségeket. Minden héten ugyanaz a menetrend. Hétfő, szerda felnőtt haladó – kezdte sorolni az órarendet –, kedd, csütörtök felnőtt kezdő, pénteken pedig gyerekeket tanítok. Minden szombaton össztánc, ami nem kötelező. Aki eljön, akár felnőtt, akár gyerek, az táncolhat.
– Akkor, pénteken ne jöjjek? – kérdezte László felszabadultan mosolyogva.
– Én a szombatot javasolnám, és ma éppen az van. Minden foglakozás délután ötkor kezdődik, az össztánc is. Ha visszajön, táncolhatunk. A mai össztáncon csacsacsa lesz.
– Nem hiszem, hogy abban túl jó lennék, mert azt soha nem táncoltam. Sajnos a mai nap különben se jó, mert ilyen hirtelen nem tudok elszabadulni a munkából.
– Akkor egyezzünk meg, hogy amikor alkalmas, akkor egyszerűen beállít valamelyik szombaton.
– Ígérem, hogy szaván fogom – mondta László, és visszaadta a kávéscsészét. – Mennem kellene, már túl sokat raboltam az idejét, és engem is várnak – pedig tudta, hogy ezeken a szombaton senki sem várja.
– Nem tart fel semmiben – mondta Éva, és nem titkolta lehangoltságát. – Ilyenkor semmi dolgom, szívesen beszélgetek magával.
– Sajnos mennem kell – indult László a kijárat felé. Ismét elhaladt az üres nagyszoba mellett, de most szemét az ajtóval szemközt lévő falon magához vonzotta egy kép, ami egy lovat ábrázolt. Látszott rajta, hogy gyerekfestmény, de meglepően arányos és jól kidolgozott volt. – Szép kép – állapította meg alig hallhatóan –, lipicai. Ki festette? – kérdezte.
– A lányom – mondta Éva büszkén. – Szeret festeni. Ide csak ezt az egyet engedtem kitenni, de ha látná a szobáját!
– Meg szabad néznem? – kérdezte László.
– Jöjjön velem! – indult a lakás másik vége felé. – Itt van még két szoba, az egyik a lányomé, a másikat én használom.
László kíváncsian követte Évát. Egy csukott ajtóhoz értek, amin egy szép nagy behajtani tilos tábla volt.
– Nem mehetünk be – állapította meg László.
– Jöjjön nyugodtan, ez a tábla csak akkor érvényes, ha alkot – kinyitotta László előtt az ajtót és előre engedte.
Ahogy átlépte a küszöböt, szinte elakadt a lélegzete. Ennyi lóról készült képet egy rakáson még életében nem látott. Minden szabad falon, amit a bútorok nem takartak, csak lovak, és lovak.
– Az egy arabs telivér, az meg egy kisbéri – kezdte sorolni a képeken látható fajtákat. – A lánya szereti a lovakat?
– Ért a lovakhoz? – nézett csodálkozva Éva. – Egész pici kora óta egyetlen állat sem érdekli, csak a lovak. Már szinte minden lovas könyvet megvettem neki, abból másolja ezeket a képeket.
– Nagyon ügyes a lánya – állapította meg László, és komolyan is gondolta.
– A festéshez is ért?
– Ahhoz nem, de nagyon jól kapja el az egyes fajtákra jellemző arányokat.
– Nem válaszolt a kérdésemre. Ért a lovakhoz? – kérdezte meg ismét Éva.
– Igen – válaszolt elég röviden László, és nem tudott betelni a képekkel. – Én is imádom őket – fejtette ki egy kicsit bővebben. Megfordult, és elindult a kijárat felé. – Most már tényleg mennem kell.
Éva elkísérte az ajtóhoz, és kinyitotta neki. – Sajnálom, hogy máris mennie kell, és remélem, elfogadja a meghívásomat – nyújtotta kezét László felé.
László mélyen a szemébe nézett, és megfogta Éva kezét. Így álltak egy darabig, és nem szóltak egy szót sem. Egymás szemébe néztek, megpróbáltak kiolvasni a másikéból valami titkolt, kimondatlan dolgot. Nem vették észre, hogy szívük egyre gyorsabban kalapál. László eszmélt először. Elengedte Éva kezét, és búcsúzásképpen csak ennyit mondott:
– Még találkozunk.
10 hozzászólás
Üdvözletem, János!
Örülök a folytatásnak. Talán törvényszerű a váltás, ami bekövetkezett: a korábbi három epizód realizmusát most egy éles kanyarral fölváltották a romantikus elemek fölbukkanásai. Egy új szereplő (a bajba jutott nő), egy lovagias gesztus, mely hálára kötelez és lehetőségeket teremt, na és, egy kislány, aki imádja a lovakat, ami még több lehetőséget teremt. Ez így együtt kicsit meseszerű is egyszerre egy csokorban, de az élet néha ilyen. Kíváncsi vagyok a folytatásra. Van egy olyan érzésem, hogy Lászlónak nemsokára már három szabadidős tanítványa lesz.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Örülök, hogy olvasod továbbiakban is.
Igazad van, meseszerű, de az élet a legnagyobb mesemondó. Vannak jó, és vannak rossz mesék. Ez eddij a jó kategória. Majd, biztos alakul.
Üdv: FJ.
Kedves János!
Ez a rész is nagyon jó, itt már nem csupán a lovakról van szó. Jól fűzöd a szálakat, érdekes és fordulatos a folytatás. Biztosan arra gondolsz, hogy kötetet szeretnél alkotni, s ez remek téma lenne.
Nekem már sok kötetem van, igaz nem nyomtatva, hanem az Interneten, a mek.oszk.hu-nál olvasható, egyetlent adtam ki, a következőnél be akartak csapni, ezért tettem így (50 kötetem van), még a borítókat is néhány kivétellel magam készítettem.
Ezért amikor elkészülsz, nagyon szívesen segítlek ahhoz, hogy a kiadáshoz előkészüljön az anyagod.
Ezért jelzem ha netán hibát találok, hogy jobb, ha mindjárt kijavítod.
Nagyon fordulatos, jó ez a részlet, szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm, hogy még olvasod, remélem a folytatás is tetszeni fog.
Megpróbáltam egy korábbi művemet kiadni, elküldtem egy kiadónak, ahogy illik, csatoltam hozzá szinopszist. Természetesen a szereplők bemutatásában leírtam, hogy az egyik főszeplő roma.
A kiadó azt válaszolta, hogy nem javasolják kiadni, mert a romák nem olvasnak, és nem vásárolnak könyvet. Gondolom a szinopszis olvasása közben amikor a roma szóhoz jutott, már meg is alkotta a véleményét.
Meg kellett volna, de nem kérdeztem, hogy szerinte a Saul fia című filmet csak zsidók nézik?
A kiadásról egyelőre ennyit. Örülök, hogy itt megjelenhetnek az írásaim. Különösen boldoggá tesz az a számomra meglepő érdeklődés a nem rég kezdett regényemmel kapcsolatban. Vagyis ezzel.
Remélem a továbbiakban is olvasni fogod.
Üdv: FJ.
Kedves János!
Szinte vártam, hogy valami ilyesmi fordulattal folytatod. 🙂
A lovakkal való kapcsolata mellé kell egy emberi kapcsolat is – így lesz kerek a történet.
A szívemet melengetted a rajzolós résszel. Több tehetséges tanítványom van, volt, akik szintén rengeteg lovas képet készítettek. Annyira gyönyörű állatok, hogy nagyon is értem, miért választják sokan témául!
Üdvözöllek:
Ylen
Kedves Ylen!
Örülök, hogy elnyerte ez a rész is a tetszésedet.
Nagyon ismersz már ahhoz, hogy érezd előre a fordulatokat. Biztos lehetsz benne ezután is lesz még egy, kettő. (Pedig még én sem tudom, hogy mi.)
Most kicsit lassabban haladok az írással, mert az eddi feltett részeket próbálom, Kankalin, építő jellegű észrevételeit figyelembe véve, kijavítani.
Hamarosan jön a folytatás.
Üdvözlettel: János
Kedves János!
Érdekesen szövöd tovább a történetet, csak egy helyen állt meg a szemem a történetedet olvasva:
"Ilyenkor még gondolatban sem foglakozott a lovardával, mert ezek a szombatok a kikapcsolódásról szóltak." – írod, és öt mondat után meg is cáfolod, mert László már a lovagoltatással, így a lovardával kapcsolatos tervein gondolkodik.
Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy olvasod tovább a történetet.
A jelzett ellentmondást eddig senki nem jelezte, mert valószínűleg ők úgy értelmezték ahogy én is gondoltam. A lovardával nem foglalkozott, magával a létesítmény működésével, anyagbeszerzésével.
Az emberi kapcsolatokkal viszont igen, mert az nem a lovarda. Tehát voltak tervei a saját életével kapcsolatban, de ezen a napon, ne hívja senki, hogy elfogyott a zab.
Remélem, nem hagyod abba, üdvözlettel: János
Kedves János! Itt valami alakul, úgy látom! Érdekes, izgalmas, jók a párbeszédek! A lovak szeretete átjön minden részből! Folytatom, jövök tovább!!! Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Még nagyon az elején vagyunk, de ígérem, hogy egyre több minden fog történni. A lovak szeretete végig kíséri majd a cselekményt. Az emberi kapcsolatok, egyre jobban kiszélesednek. Jönnek az újybb szereplők, újabb élethelyzetek.
További jó olvasását, ödvözlettel: János