5. fejezet
– Zsófi! – szólt be Rozsdás karámjába László. – Ha lecsutakoltad, mára végeztünk.
– Laci, mondhatok valamit? – kezdte Zsófi, és látszott rajta, hogy kicsit lehangolt. – Már lassan egy hónapja megígérte, hogy megtanít ugratni.
– Megegyeztünk az elején – nézett csodálkozva László –, mindig azt csinálod, amit mondok.
– Igen emlékszem, ezért nem szóltam eddig – panaszkodott tovább Zsófi –, ugratás helyett, egyfolytában lovat csutakolok. Most Rozsdást, tegnap Fáraót, tegnapelőtt Marcipánt. Szeretem mindegyiket, nincs ellenemre a tisztán tartásuk és etetésük, de szeretném már megtanulni az ugratást. Nem akarok hálátlannak mutatkozni, de jó lenne már előbbre lépni.
– Az eddig eltöltött egy hónap, hidd el nekem – magyarázta László –, nagyon fontos volt, neked, és a lovaknak is.
– Nem értem – nézett csodálkozva Zsófi.
– Ugratni csak olyan lóval lehet, amelyikkel a kölcsönös bizalom és szeretet kialakul – lépett közelebb Zsófihoz. – Ez alapján fogjuk kiválasztani azt a lovat, amelyiken megtanulhatsz ugratni.
– Hogyan válasszuk ki? – kérdezte Zsófi, és kezdett egyre kíváncsibb lenni.
– Te melyiket szeretted meg leginkább? – kérdezte László.
– Fáraót – vágta rá Zsófi gondolkodás nélkül. – Olyan kedves, mókás ló, és miközben kefélem, sokszor a fejével odabújik a nyakamhoz. Meleg leheletével beleszuszog a fülembe.
– Mikor jön érted apukád?
– Azt mondta, hat órára legyek kész, akkor érkezik.
– Akkor még van negyed óránk – nézett az órájára László –, használjuk ki a maradék időt. Vezesd ki a legközelebbi karámba Rozsdást, én hozom Fáraót, és Marcipánt.
Zsófi alig ért ki az istállóból, László már ott volt mögötte. Bevezették őket a karámba.
– Ott állj meg Rozsdással! – szólt előre Zsófinak.
Melléjük vezette a nála lévő két lovat, és sorba állította őket egymás mellé.
– Sétálj előre három lépést, és maradj háttal! – utasította Zsófit.
Amíg Zsófi elfoglalta a helyét, ő otthagyta az egy vonalba állított állatokat, és olyan távolra ment, hogy ne rá figyeljenek. Mindannyian mozdulatlanul álltak, várták, hogy most mi fog történni. A lovak legalább olyan feszültek voltak, mint Zsófi. Senki sem tudta, hogy most mi lesz.
– Sétálj előre még négy lépést, és állj meg, de még mindig ne nézz hátra! – törte meg a csendet László.
Zsófi kiszámolta a négy lépést, és megállt. Rozsdás lehajtotta a fejét, belefújt a homokba, mintha egy leesett sárgarépa darabot tisztított volna meg, mielőtt bekapja. Marcipán kedvetlenül ácsorgott, mint aki nem érti, hogy minek hozták ide. Fáraó, mint aki érezte Zsófi hívását, határozott léptekkel elindult. Zsófi mögé érve fejét átemelte a vállán, és az állát a lány mellére fektette.
– Simogasd meg – szólt oda László –, arra vár!
Zsófi két kézbe fogta a fejét, megsimogatta, arcát odanyomta a fejéhez, és megpuszilta csillogó sötétbarna szeme alatt. Ekkor ért mellé László.
– Ő lesz az igazi – veregette meg a ló farát –, gondolkodás nélkül fogja teljesíteni minden utasításodat. Már csak arra kell vigyáznod, nehogy eljátszd a bizalmát.
– Rám mindig számíthat – mondta Zsófi, de folytatni már nem tudta, mert meghallotta apja hangját a karám bejáratánál.
– Jó napot László, szerbusz, csillagom! – lépett be a lovak által göröngyösre taposott homokos talajra. – Végeztetek? Mehetünk?
– Igen, apu mehetünk, csak visszaviszem Fáraót az istállóba.
– Üdvözlöm, doktor úr! – fogadta a köszönést László. – Majd én visszavezetem őket, te menj nyugodtan, ne várasd apukádat, biztos siet!
– Kivételesen nem sietek – nyújtotta kezét mikor oda ért László elé –, addig beszélgethetnék, amíg a lányom visszaviszi a lovat.
– Akkor vezesd vissza Fáraót! – mondta Zsófinak, és közben megfogta a felé nyújtott kezet. – Miről szeretne beszélni velem? – kérdezte a doktort.
– Az utóbbi időben, nem látom a lányom arcán azt a felhőtlen boldogságot, amikor a lovardába hozom, mint amit láttam rajta, amikor megígérte, hogy megtanítja ugratni – kezdte magyarázni aggályait, amikor lánya már hallótávolságon kívül volt.
– Már ismét látni fogja – nyugtatta meg László.
– Eddig mi volt a baj? Miért volt olyan bánatos?
– Ez az egy hónap azzal telt, hogy kiválasszuk neki a legmegfelelőbb lovat, és ma sikerült.
– Fáraó lesz a megfelelő? – kérdezett közbe a doktor.
– Igen – válaszolta László röviden, de azonnal elkezdte bővebben is kifejteni. – Igaza volt az elején, mikor azt mondta, hogy az ugratás veszélyes. Ezért szántam egy hónapot a legmegfelelőbb társ kiválasztására. Ezt az időt unta egyre jobban Zsófi. Direkt nem szóltam neki előre, hogy ezt a számára hosszúnak tűnő időt erre szánjuk.
– Már értem. Nem mondhatta el neki, mert akkor valamelyiket előnyben részesítette volna, és nem biztos, hogy a megfelelőt.
– Igen, itt az volt a lényeg, hogy a lónak kellett kiválasztani őt, és nem neki a lovat. Ebben az esetben olyan szerencsésen alakult a dolog, hogy nem csak Fáraó választotta Zsófit, hanem a lányának is ő lett a kedvence. Így már biztos vagyok benne, hogy nagyon jó párost fognak alkotni. Nekem is volt egy ilyen lovam – tette még hozzá.
– Miért csak volt? – kérdezte a doktor őszinte érdeklődéssel.
– Hosszú történet, egyszer majd elmesélem – mondata talányosan László –, de már jön Zsófi, és egyelőre ez a történet neki nem való. Előre röviden csak annyit mondok, hogy az életét áldozta értem. Soha nem felejtem el.
– Ezt megértem, és egyszer majd szeretném hallani, mert érdekel.
Ekkor ért oda Zsófi, és már sugárzott a boldogságtól.
– Mehetünk Apu! Viszontlátásra, Laci bácsi! Holnapután jövök.
– Szervusz, várlak, de meg ne halljam még egyszer, hogy bácsi!
– Bocsánat! – szólt vissza a válla fölött széles mosollyal Zsófi.
11 hozzászólás
Üdvözletem, János!
Ez egy nagyon jó rész volt, jól viszi tovább a történetet. Jól építed be az apró, szinte mellékesnek tűnő, mégis lényeges elemeket a szövegbe. Mint például az előző részben László monológját édesanyja sírjánál, vagy most az utalással Harcos önfeláldozására.
Egyetlen észrevételem van, és jóindulatból mondom, ne értsd félre: minden szereplő a te stílusodban beszél. Adj nekik saját stílust, különítsd el őket! Zsófi például gyerekként beszéljen, a vidiki Géza beszéljen vidéki fiúként, László lovasként (az tökéletes szerintem, ahogyan őt beszélteted), Füzesi doktor egy doktor stílusában. Nem beszélhet mindeni a narrátor nyelvén. Egy gyerek nyelvét egyszerűsítsd le egy doktoréhoz viszonyítva, és a lovasé se egyezzen egy tánctanáréval, a vidéki szájba adj némi zamatot, és mindettől még jobb lesz a történet.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Köszönöm a kritikát, és egyáltalán nem sértődöm meg. Itt a napvilágon, amúgy is azt tapasztalom, hogy igazán kritikát senki nem ír. Ha egy olyannak írnak aki szinpatikus az olvasónak, akkor a "kritika" csak dícsérő, és ömlengő lehet, függetlenül az olvasott mű minőségétől. Örülök, hogy próbálod segíteni fejlődésemet. Párszor írtam én is, természetesen segítő szándékkal, és nem sértő kritikát, egy-két alkotónak, de sajnos megsértődtek. Pedig jeleztem, hogy nem mint hozzáértő, hanem mint olvasott ember teszem meg észrevételeimet.
Valószínűleg igazad van, a felvetéseddel, de nagyon nehezet kérsz tőlem. Nem vagyok író, csak tolmácsolom, ami belőlem jön. Vidéki ember létemre, én sem beszélek vidékiesen. Unokám 12 éves, de úgy beszél mint aki, legalább főiskolát végzett volna. Egy orvos családban felnőtt gyerek, ha nem gügyögnek vele, még 9 éves korában is, akkor az már felnőttesen beszél.
Folytatom:
Folytatás:
Bocsánat, hogy ilyen hosszúra sikerült a válasz.
Lehet, hogy ez rossz, de nekem ez a stílusom, előző két könyvemben is így írok, és ebből nehéz kilépni, de meg fogom próbálni.
Az a baj, és szerintem ezt vetted észre, hogy minden szereplő, valamilyen szinten én vagyok, vagy rajtam keresztül beszél mindenki.
Ahhoz, hogy ne így legyen, lehet, hogy tanúlnom kellett volna az írást, és nem csak művelni.
Remélem, hogy fejlődni fogok, addig is várom az építő kritikákat.
Üdv: FJ.
Üdvözletem, János! (Ismét 🙂 )
Valószínűleg azért írnak kevesen hasonló kritikát, mert tartanak attól, hogy megbántanak másokat, azaz, hogy kijavítsam magam: tartanak attól, hogy mások megbántódnak. (A kettő messze távol áll egymástól.) Örülök a válaszodnak, izgalommal vártam, félve kicsit, hogy rosszul fogalmaztam. De örülök, hogy pozitívan reagáltál.
Természetesen én sem a szélsőségekre gondolok, hogy például Géza imígyen beszíjjen, vagy az orvoscsaládban nevelkedett Zsófi szellemi éretlenségről tanúskodó fruskaként szólaljon meg, hiszen nyilvánvalóan nem az. Apró nüanszok is elégségesek a különbségek megrajzolásához. Elég egy bekezdésben csak egyetlen szó, egyetlen momentum, ami konkretizál és megerősíti az olvasót. Ez különösen a dialógusoknál hasznos, mert egy elcsúszott gondolatjel hiányában is segít kitalálni, éppen ki az, aki beszél.
De mondom, örülök a reakciódnak, és várom a folytatást, mert tetszik a történeted. 🙂
Üdv: Laca 🙂
Kedves János!
Számomra érdekes ez a rész is, tekintve, hogy tudom, milyen okos állatok a lovak, de én közelebbről nem ismerem őket. Jó a folytatás is, és egyetértek előttem szólóval. Aki megjegyzi a hibákat, vagy amit jobban, másként is lehetne írni, nem rosszindulatból teszi, hanem azért, hogy az jobb lehet.
Az apróbb hibát én is jelölöm, azért, hogy kiadásban ne maradjon benne hiba, s ha jelölve van a helye, azt könnyebb megtalálni egy hosszú részben.
Például ebben a részben, mindjárt elől, van egy szó, amit jó lenne kijavítani. "előrébb" lépnem. Sokan használják így, azonban sokkal jobb, ha cseréled: előbbre szóra. Egyébként – igaz, nem jelzi a gép, nem tudom miért, azonban több helyen figyeltem, hogy a vesszőket nem mindig megfelelőre teszed.
A kiadásnál ezekre nagyon kell figyelni, mert akkor nem kell külön fizetni a helyesírás-ellenőrzésért! Szigorú ellenőrzést tetess a gépedre, jól jársz vele.
Szeretettel olvastam, jó ez a rész is: Kata
Kedves János!
A"ló választ lovast" – jelenet megírása nagyszerűen sikerült, nekem nagyon tetszett. (Igyekszem folytatni az olvasást. :))
Üdvözlettel:
Ylen
Kedves Ylen
Köszönöm, hogy olvasod. A folytatásra kicsit várni kell, de nem hagyom abba. Remélem olvasod atöbbit is.
Üdvözlettel: János
Kedves János!
Ezt a részt érdeklődéssel, és némi csodálkozással olvastam. Nem tudtam, hogy az ugratáshoz a ló választ lovast. 🙂
Jó volt!
Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy ismét itt jársz. Kérdésedre válaszolva, egy idealizált történetben az ideális verziót írom le. Minden tréner tudja, hogy az lenne a legjobb, ha ló, és lovasa összhangban lenne. Ez csak akkor lehetséges, ha kölcsönös szeretet, és ragaszkodás van kettőjük között.
Sajnos a versenysportban ez úgy működik, hogy van egy nagyon jól ugró ló, akkor kiválasztják hozzá a legjobb zsokét, és a kölcsönös szeretet nincs meg. Ilyenkor a zsoké ostorral, és pálcával éri el azt a teljesítményt, amit Zsófi egyetlen simogatásért megkap a társától.
Sajnos a hobbi lovasoknál sem így választják egymást, hanem, ha megfizethető az ára akkor megveszik. Szerencsére ebben az esetben (remélem túlnyomó részben), nem az ostor lesz az összeszokás eszköze, hanem a hosszú ideig tartó szoros kapcsolat kialakítása, simogatással, keféléssel történik.
A lovaknál is az a helyzet, mint a gyerekeknél: Dicsérettel, jutalmazással többet el lehet náluk érni, mint veréssel!
Üdvözlettel: János
Kedves János! László ért a lovakhoz, és az emberekhez is – ez derült ki ebből a részből. Nagyszerű ötlet volt tőle, hogy lehetővé tette, a ló válassza ki leendő lovasát. Ez az egész csodálatos világ, a lovak, a lovarda, a sport nagyon közel áll hozzám, ismerem, szeretem. Jelenleg teniszedző vagyok, kicsit más dolog, de sok mindenben hasonlít. Legfőképpen abban, hogy hasonló, egészen különleges világa van a pályáknak, öltözőknek. Érdeklődéssel olvasom, és magamban találgatok, hogy is lesz? Üdvözlettel. én
Kedves Bödön!
Remélem a következő részek is tetszeni fognak. Igyekeztem úgy leírni a lovakkal kepcsolatos információkat, tanításokat, hogy mindenki számára érthető, és olvasmányos legyen. Fiatalabb koromban én is teniszeztem, szerintem egyik legjobb sport. Ennek a kisebb testvérét, az asztaliteniszt versenyszerűen műveltem, de csak tizenéves koromban. Utána nyergeltem át a teniszre, de azt már csak hobby szinten.
Igazad van a lovardának, és a sportolók öltözőjének van némi hasonlósága, legalábbis az "illatokat" tekintve.
Köszönöm, hogy olvasod, üdvözlettel: János