A macska és a lélektelen története

A macska és a lélektelen története

A lélektelent sok kínnal nevelte fel az utca. Lassan megtanulta, hogy a világnak azon a részén, ahova ő született, az élet nevű kegyetlen játékot csak érzelmek nélkül lehet játszani. Erős volt, senkiben nem bízott és senkit nem szeretett.

Túlélés! Mindig ez volt a fő célja. Testileg és anyagilag, hiszen a lelkét már rég elvesztette.
Sosem sírt… legalábbis már nem emlékezett az utolsó alkalomra, még gyerek volt, de ez már régebb lehetett, mint egy évtizede. Abban a „megnyugtató” tudatban ringatta magát, hogy elsorvadt a szíve; s ha volt is valaha lelke, tőle bizony már rég elszökött!

S akkor jött az a macska, az ártatlan jószág, aki nagyobb sebet ejtett rajta, mint bárki más e világon.

A lélektelen sokszor indult útnak esténként, szerette a csöndes, kihalt utcákat; szeretett az élet nagy dolgairól töprengeni sétái során. Egyik nyári éjszakán aztán észrevette, hogy az utca elején, a romos lépcső alatt, egy pirosan villanó szempár tűnik föl, majd nyeli el újra a sötétség.
– No, figyelj csak, ha ez boldogít – morogta magában, majd a tőle megszokott érdektelenséggel ment tovább.
Párszor látta még a pici, páros villanásokat, mielőtt a gazdáját megpillanthatta volna: egy vörös foltokkal tarkított csokibarna kóborcica volt a megfigyelője. A macska hallgatta a lélektelen cipőjének kopogását, s néha átszaladt előtte az utcán, csakhogy kérkedjen szép bundájával. De az ember makacsul levegőnek nézte, hiszen nem fenyegette veszéllyel, nem származott belőle haszna és még csak nem is zavarta!
Nem.
Nem és nem!

Aztán egy este, ahogy a lélektelen befordult az utcába, hangos ugatás törte meg a nyugodt csendet. Egy nagytermetű, csapzott kutya ugatta a lépcső alatti lyukat, ideges izgatottsággal kapart, hiába. Ő túl nagy volt, a rés túl kicsi.
– Nem mész innen?! – kiáltotta el magát az ember, és a hatás kedvéért még dobbantott is egyet. Soha nem félt, akkor pedig eszébe sem jutott, hogy ezzel a tettével kiérdemelheti, hogy ő legyen az eb következő célpontja. De nem lett. A kutya nem mert szembeszállni a túlzott határozottsággal, inkább tovább állt.

Az ember a lépcső felé bambulva épp meggondolatlanságán tűnődött, amikor halk, hálás nyávogás hallatszott abból az irányból. A cica óvatosan szétnézve kimerészkedett, leült, s miközben mancsát nyalogatta, végigmérte az embert.
– Na, azt ne hidd már, hogy miattad kergettem el! – hőbörgött a lélektelen válaszképp. – Egyszerűen szeretem a csendet és kész!
A macska bizonyára egyetlen szavát sem értette, ugyanis következő találkozásukkor, pár méteres távolságból ugyan, de az egész utcán végigkísérte az embert a kapuig. De a lélektelent ez sem hatotta meg.
Nem.
Nem és nem!

Kerülte a macska pillantását, próbált úgy tenni, mintha a csekély értelmű állat nem is létezne, de mégsem ment. Néha óhatatlanul is felmorajlott benne, hogy közös a sorsuk a cicával: mindketten a mostoha utca árvái, akit senki se szeret. Ahogy a zöld levelek sárgulni kezdtek, majd fakó takaróval borították a koszos utcát, olyan lassan vált a macska a lélektelen mindennapos kísérőjévé. Amikor esteledett, a cica már türelmetlenül várta az ember felbukkanását. Olykor látványosan a kerítéshez dörgölőzött, simogató kezeket képzelve. Ilyenkor a lélektelen szánakozva nézett rá, ridegen és keményen, de belülről már rég nem ezt érezte. Szidta is magát érte, szidta a gyengeségét és, igen szidta azt a nyavalyás állatot, amiért pont erre kell tanyáznia.

A lélektelen ritkán álmodott, de azokban az időkben egyszer… álmában újjászületett ő meg a macska is, egy szép, takaros házba… gondoskodó szülőkhöz. Újra élték a kimaradt gyermekkorukat, és akkor, ott, bátran lehettek barátok!
Ezt a borzasztó, csalfa álmot a legnagyobb büntetésnek érezte, amit eddig élete során a Sors mért rá. El akarta felejteni, kitörölni, elégetni, összetörni! Hisz' ilyen nem létezhet!
Nem.
Nem és nem!

Erős önfegyelmezésbe kezdett, s magában hajtogatta a túlélés legfőbb szabályát: „Senkit nem szabad szeretni!”
Ám hiába való volt minden próbálkozás, mert a makacs embernél csak a cica bizonyult makacsabbnak. S mikor a hatalmas hópelyhek porcukorként hullottak a földre (tán csak, hogy megédesítsék a gyarló emberek ünnepeit), a lélektelent is megszédítette a varázs. Megállt a didergő macska előtt, s leguggolva, lassan lesöpörte a cica fejéről az olvadó pelyheket. Nem is gondolta volna, hogy ilyen egyszerű… nem is fájt!

A következő hetekben az ember néha csodálkozott magán, csodálkozott, amikor lelkesen indult valahová, csodálkozott, amikor… vidám volt? Már bátran simogatta meg a cicus feje búbját, s néha még rá is kiáltott:
– Szia Macska!
Mert így hívta. Elnevezte bár, de nem mert sokat foglalkozni a kérdéssel, így maradt az állat az, aminek született: Macska.

A lélektelen túl bátor volt és túl meggondolatlan! Ó, hogyha tudta volna, ha látta volna előre!

Amikor az új év első napjainak egyikén kilépett a kapuajtón, egyszerre mintha kést vágtak volna bele, olyan fájdalmasan hatolt az agyába a mozdulatlanul fekvő cica képe. Az út szélén feküdt, látszólag egy autó üthette el…
Nem.
Nem és nem!

Némán, megállíthatatlanul folytak végig az arcán a könnyek, pont úgy, mint feledett gyermekkorában. Hirtelen, mint egy kártyavár, összeomlott minden, ami az utóbbi hónapok során épült benne.

Ahogy teltek a napok, a lélektelen az utca másik oldalán indult el, és ugyanott jött vissza. Teltek az évek, és semmi sem változott az ember lelke helyén.

Mert csak egy barátja volt életében:
Macska.