A herceg a palota erkélyéről nézte a lentebb elterülő várost. Embertömegek vonultak az utcákon táncolva és énekelve. A házak ablakaiból rózsaszirmokat szórtak a felvonulókra, akik festékeket locsoltak egymásra. A lehulló rózsaszirmok a festékek miatt rátapadtak az emberekre, és úgy néztek ki, mintha hatalmas táncoló virágok lennének. Milyen vicces, gondolta a herceg és elkezdett nevetni. Olyan hangosan nevetett, hogy túlharsogta a zajongó tömeget. Az emberek felkapták a fejüket a nevetésre. Egy pillanatra elcsöndesült minden, de amikor látták, hogy a herceg boldog attól, amit lát, az emberek is elkezdtek nevetni, és sokkal felszabadultabban táncoltak és énekeltek, mint eddig, sokkal több rózsaszirmot szórtak az utcára, sokkal több festéket locsoltak egymásra. A hatalmas virágok, még nagyobbak lettek az egymásra tapadó szirmoktól. Ezerszirmú táncoló virágok, gondolta a herceg, amitől még hangosabban nevetett, az emberek pedig lázban égtek a boldogságtól. Még több tánc, még több nevetés, még több szirom, még több festék. A herceg jókedvét növelte a mulatság, a mulatságot növelte a herceg jókedve. Az öröm kereke, gondolta a herceg. És ez a kerék egyre gyorsabban forgott, és forgott vele a herceg, és forogtak vele az emberek. Aztán mindenkit beszippantott az örömörvény és szinte egyszerre, kifulladva rogytak a földre. A herceg a palota erkélyén, a tömeg az utcákon. Mély, eufórikus álom követte a vígasságot.
Amikor a herceg az álomból felébredt és lenézett a városra, nem látta a színes festékeket, nem látta a rózsaszirmokat, nem látott táncoló és éneklő embereket, csak azt látta, hogy az emberek a napi gondjaikkal vannak elfoglalva, ami miatt szomorúak és bánatosak. Ó, milyen szörnyű, gondolta, és elkezdett sírni. Olyan hangosan sírt, hogy az emberek felnéztek a palota erkélyére. Látták, hogy a herceg milyen bánatos és szomorú, erre ők még bánatosabbak és szomorúbbak lettek. Néhányan sírásba törtek ki. Erre a herceg szíve majd megszakadt. Már könnyek nélkül sírt. A fájdalom elviselhetetlen volt számára. Az emberek jajveszékeltek, mert rádöbbentek saját gyötrelmes sorsukra. A szenvedés kereke, gondolta a herceg, és úgy érezte, hogy szétszakad a súly alatt. A fájdalom a földre nyomta. Elájult. Az eszméletlenség mély sötétsége teljesen elnyelte, majd hosszú álom nélküli alvás következett.
Ébredéskor a herceg kábának érezte magát. Nem tudta, hogy mennyi ideig aludt. Sötét volt, a városban csend honolt, az égen ragyogtak a csillagok. Elmegyek, gondolta, elmegyek messzire, és megkeresem az élet értelmét. Elhozom az embereknek, hogy tudják miért kell örülni, és tudják, hogy miért kell bánkódni.
A herceg levetette díszes ruháit, koldus gúnyát öltött magára, és elhagyta a palotát.
Több évig rótta országának poros útjait, erdőit és mezőit, amikor megpillantott egy óriási fát az egyik út mellett. A fának olyan vastag törzse volt, hogy egy óráig tartott, mire körbegyalogolta. Itt megpihenek, nézett egy földből kiálló gyökérre, és leült meditálni. Ahogy lehunyta szemeit, egy furcsa tárgy jelent meg a szeme előtt. Látta, hogy ezt a tárgyat egy nő ráilleszti a lábfejére. Ez egy különleges lábbeli, gondolta a meditáció közben. A nő elkezdett fel-alá járkálni. Óóóóó, szakadt fel a hang a hercegből, hmmmmmm. Egy éppen arra járó aszkéta meghallotta ezeket a hangokat, és úgy döntött, hogy megnézi, kitől származnak. Meglátta, hogy egy koldus ruhába öltözött, nagyszakállú vézna ember a hang gazdája, ráadásul a fa ágai közül a napfény pontosan a herceget világította meg, azt hitte, hogy egy szent emberrel van dolga. A hercegből többször is feltört az óóóóóó meg a hmmmmm. Az aszkéta gyakorolni kezdte a hangokat, óóóóóóhhmmmm, óóóóóóhhmmmm, óóóóóóhhmmmm, és arra jutott, hogy ez egy szent ima. Megköszönte a mély meditációban lévő hercegnek, hogy megtanította erre a szent imára és boldogan vonult vissza a hegyekbe, hogy gyakorolja az imádságot. A herceg pedig továbbra is a cipőt és a cipőben lévő csinos nőt méregette, aki meditációja középpontjává vált. Egy teljes hónapig tartott mire mindent megfigyelt a lábbelin és a lábbelit viseli nőn. Az egy hónap után kinyitotta szemeit, és megszólalt.
– Cipész leszek!
2 hozzászólás
Kedves Sanyi!
Amikor elolvastam az alkotásodat, azt hittem, hogy szatírát írtál, de nem abba soroltad, így most kicsit bizonytalan vagyok az alkotásod megítélésében.
Mivel a történetben nagyok sok a Buddha /Gautama Sziddhártha/ életéből vett mozzanat, a fügefa alatti meditáció végén -amikor Buddha megtalálta a lét szenvedő mivoltának feloldását -, az alkotásodban szereplő másik Sziddhártha is új foglalkozást talált a hercegség helyett: "cipész leszek".
Mivel én egészen mást vártam, így mulatságosnak találtam a megvilágosodásának az eredményét. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Abból, hogy nem a megfelelő rovatba töltöttem fel az írást, látszik, hogy már régen járultam hozzá alkotással a Napvilágos történetekhez. Hosszú idő után most töltöttem fel két írást, és szinte automatikusan az egyéb kategóriába soroltam mindkettőt. Prózai okai vannak: figyelmetlenség, sietség. 🙂 (Baba mellett kevés idő jut a töprengésre.)
És azt is látom, hogy a leíró rész utolsó előtti mondatában van egy elírás: a "viseli" helyett a "viselő" a helyes szó, bár ez könnyen kikövetkeztethető a mondatból.
Köszönöm a kommentet!
Üdv.:
Sanyi