A második napon

Jamie Carpenter nem sokra emlékezett az előző estéből. Ez annál több fejfájást okozott neki, szó szerint. Olyan elemi erejű macskajaj gyötörte, mint még soha, de nem is ez volt a legnagyobb problémája. Fogalma sem volt róla, hol van. Egyszer csak felébredt, feje úgy kóválygott, mint a levágott bajuszú macska. Kétszer hányt, bele a csatornába.
Legelőször a párás, áporodott és rothadástól bűzlő levegő miatt, aztán másodszorra is ezért. Sötét volt és valahol a távolban víz csobogott. De milyen borzasztóan idegesítően.
Bár pupillái hatalmasra tágultak, nehezen szoktak hozzá a sötétséghez. Nem is sötétség volt, hanem valamiféle ragacsos félhomály, ami körülöleli és rátapad az egész testére. Erre a gondolatra újra elfogta az émelygés.
Próbált erőt venni magán. Felült. Ruhája nyirkos volt, nem csak az izzadságtól, hanem inge és rövidnadrágja magába szívta a poshadt levegő páráját is. Nyelve viszont vízért kiáltott. Víz volt a közelben, de Jamie inkább kiszáradt volna, minthogy abból igyon. Nem messze tőle szennyvíz kanális csordogált, abba csöpögött több helyen a víz. A posványtól egy keskeny párkány választotta el, amin téglafalnak vetett háttal üldögélt. Lába lelógott a szegélyről, cipője a kavargó víz felett lebegett.
Másnaposan igen lassan forgott az agya, még csak ekkor kezdte felfogni, hol is van valójában. Illetve tudta is, meg nem is. Egy csatornában van valahol. De hol? Hogyan került egyáltalán ide?
Ha ez a pokol – gondolta, – (már pedig csak az lehet) és az a büntetése, hogy másnaposnak kell lennie, akkor itt és most megbánja bűneit és soha többet nem iszik. Inkább teljes absztinenciát fogad, csak találjon valami ihatót, ami csillapítja őrjöngő szomját. Nyelve akár a tapló, torka akár a Földközi-tenger, a messinai só krízis idején.
Gondolkodj már – hergelte magát – mássz ki innen, amint lehet és húzz haza. Rita meg fog bolondulni, ha nem érsz vissza egyben. Azt hiszi, hogy kinyírtak vagy elraboltak. Hiszen tényleg elraboltak, máskülönben hogyan kerültem volna ide?
Feltápászkodott, hátát a falnak vetve. A legközelebbi fényforrást kereste. Botorkált néhány lépést, megkerült egy sarkot, vigyázva, nehogy valami undok nyálkán megcsúszva a szennyvízfolyamba pottyanjon.
Megállt. Némi halovány fénysugár szűrődött le nem messze tőle, néhány méteres magasságból.
Jamie nem értette, a szeme káprázik vagy tényleg fura színe volt a fénynyaláboknak? A világos pászmák nem hasonlítottak a napsugarakra, sokkal inkább olyan volt, mint az utcalámpák narancssárga fényei.
Ahogy felnézett, elfogta a szédülés, de nem akarta tovább húzni az időt, amint lecsillapodott körülötte a kavargó világ, kezét máris a rozsdás létrafokra helyezte és elkezdett a fény felé mászni. Mintha a Monte Rosára akarta volna felhágni felszerelés nélkül.
Mászás közben tovább töprengett, hogy vajon mi történhetett előző éjjel és hogyan is kerülhetett le a posvány világába?
Arra emlékezett, hogy Ritával este nyolcra lementek a Féllábú Tengerészbe, hogy megigyanak egy sört, méltóan fogadva a hétvégét. Később pedig a többiek is befutottak, David, Larry és Nora. Mindhárman Rita és Jamie munkatársai voltak, labortechnikusként dolgoztak a városban, egy autóipari cégnél.
Nora közölte a társasággal, hogy nem maradhat sokáig, másnap korán kellett kelnie. Igen – mondta – szombaton korán kell kelnem, mert diplomaosztóra megyek. Rita sem szeretett volna túlzottan sokáig maradni, így felajánlotta Norának, hogy hazakíséri, aztán ő is hazamegy.
– Vigyázzatok magatokra! – mondta Jamie.
– Te is! – így Rita.
– Nyugi, senki nem fog elrabolni. – mondta Jamie mosolyogva.
Rita nem válaszolt, csak szúrós szemmel nézett, annak ellenére, hogy csak néhány száz méterre laktak a Tengerésztől, nem örült neki, ha Jamie az éjszaka közepén, egyedül tántorog haza.
Nem sokkal később Ritáék elindultak, Jamie pedig csak órák múlva követte őket. Larry és David is vele tartott, Larry az ellenkező irányba ment. Jamie és David ketten indultak útnak.
Szokatlanul sötétek voltak az utcák, mintha az új neonlámpák elfelejtették volna, hogyan is kell hideg fénybe vonni a környezetüket. Jamienek és Davidnek persze nem tűnt fel, hiszen elég sört és egyéb töményt fogyasztottak el ahhoz, hogy ne érdekelje őket.
Botorkáltak tovább, Jamie fel akarta ajánlani Davidnek, hogy aludjon náluk. van. Így legalább nem kell barátjának átvágnia a városon, hiszen az legalább két óra lenne, de ha beleszámítjuk, hogy még kétszer eltéved, akkor van három is.
Többre nem emlékezett. Jamie utolsó emlékképe az volt, hogy egy erős ütés éri a tarkóját, de több semmi nem maradt meg az emlékezetében. Nem is csoda, egyből elvesztette az eszméletét. Akkor vajon mi lett Daviddel? Őt is leütötték?
Válaszra azonban nem lelt, mert már felért a létra tetejére és nem volt ideje agyalni. Megpróbálta felfelé nyomni a csatorna fedelét, de az nem engedett. Nekiveselkedett még egyszer s mintha engedett volna egy kicsit a forró fém.
Forró fém? – gondolta Jamie. – Miért forró? Ez már túl sok, mintha tüzet raktak volna rajta, ráadásul az a villódzó narancssárga fény, ami leszűrődött…
Hátát a felfelé vezető cső oldalának nyomta és megpróbálta mindkét kezével felfelé nyomi a vasat. Még jó, hogy nem klausztrofóbiás – gondolta – most igencsak szorított helyzetben érezné magát.
Inge a testére tapadt, leizzadt újra az erőlködéstől. Ráadásul tarkója újra lüktetni kezdett. Kínkeserves percek kitartó munkájával sikerült a csatornafedelet arrébb tolnia.
Ami odafent a szeme elé tárult, Jamie azt kívánta, bár ne sikerült volna neki kijutnia. Bárcsak lent maradt volna és belevethetné magát a szennyvíz kanálisba, hogy örök álomra szenderüljön az alján.
Az egész utca, sőt az egész város, vagy inkább az egész világ romokban állt. A forróságot és a villódzó narancs fényeket pedig az izzó, parázsló, néhol lángoló épületek, utak és autók szolgáltatták. A világ úgy festett, mintha a Föld izzó magjában rendezték volna be díszletnek. A levegő hullámzott a kisugárzott hőtől, ehhez képest a szaharai dél kellemes hűsítőnek bizonyult. Az égen skarlátvörös és fekete fellegek kavarogtak olyan őrjítő tempóban, hogy szemmel nem lehetett őket követni.
Egy pillanatra elszállt minden panasza. Egyszerre annyira lefoglalta a forrongó borzalom maga körül, hogy elfelejtett másnaposnak lenni. Elkerekedett szemekkel nézett körbe, mindenhol pusztulás és halál, amerre csak pillantott.
Nem messze tőle egy autó állt, parkolásnak nem lehetett volna nevezni azt, ahogy ott döglődött az út szélén. A volánnál egy csontváz ült, kezei még mindig a kormánykeréken voltak, mintha csak a reggeli dugóban ücsörögne. Jamie megborzongott, amikor észrevette, hogy hátul két kisebb, egymásra boruló csontváz van.
Bár izzott körülötte a világ, ruházatát, bőrét nem emésztette el a forróság. Érezte a hőt, érezte, ahogy égeti mindenét. A fullasztó hőség torkon ragadta, teste verejtékben úszott.
– Mi a franc történt itt? – kérdezte fennhangon, de választ csak a tűz ropogása adott.
Egyszeriben visszatért a másnapossága, megkettőzött erővel. Úgy csapott le rá, akár a villám, majdnem összerogyott, de tartotta magát.
A távolból fura földöntúli hangokat hallott, mintha több ezren sikoltoztak volna egyszerre és egyre csak közeledtek. Torka kiszáradva kattant egyet, szinte nyelni sem tudott. Legszívesebben visszamászott volna a csatornába, de már arra is képtelennek érezte magát. Úgy vélte, nincs hová mennie, menekülnie.
Ha viszont már úgy is mindegy, kíváncsisága felülkerekedett rettegésén és úgy döntött, a sikoltozó tömeg elé megy, hogy minél előbb megtudja, mi történt itt. Talán valami elől menekülnek, bár hová, az még rejtély.
Nem kellett messzire mennie, hiszen a következő sarkon befordulva meglátta a hatalmas tömeget hömpölyögni a négysávos út izzó maradékán. A tömeget két alak vezette. Az egyiket ezer közül is felismerte volna, David volt az.
David, akinek csomókban hiányzott a haja, arcát mély, véres barázdák keresztezték, amiket valószínűleg körmeivel szántott bőrébe. Szemei tébolyultan forogtak körbe üregükben. Megőrült, nem kétséges és nem is csoda. Vajon mióta lehet itt,…hol is?
Jamie ezután David és a másik alak mögött haladó emberáradatot vette szemügyre. Az elől jövők lassan, méltóságteljesen lépkedtek előre. Kifejezetten jó állapotban voltak. Kissé zilált ruházat, kócos haj, borosta. Az ő arcuk is ugyanazt a borzalmat tükrözte, mint Davidé. Az első sort ők töltötték ki. Nem óbégattak, csak ijedten tekintgettek körbe, bár látszott rajtuk, hogy nem sokáig tudják megtartani ép eszüket.
A menet középső részét foglaltak helyet azok a szerencsétlenek, akik már teljes tébolyba zuhanta, sikoltozás ordítozás közben folyamatosan tépkedték le magukról és társaikról a húst. Az egyik alak, Jamie szeme láttára szaggatta ki marék számra a haját, a látvány persze már nem kísérthette, hiszen szemei helyén egy-egy üres, sötét üreg tátongott. Jamie vonakodva vallotta be magának, hogy az üres arcon végigfolyó vér és egyéb nedv, az alak kinyomott szemeiből származhat, mégpedig saját maga által vájhatta ki őket.
Mellette egy másik alak vonult, ő megállás nélkül sikoltozott, egyre erősödő hangja elkülönült a többiekétől, ezer közül is meg lehetett különböztetni. Valószínűleg operaénekes lehetett – gondolta Jamie minden gúnyos felhang nélkül. Aztán hirtelen elhallgatott, mintha a nyelvére harapott volna. Mivel tényleg a nyelvére harapott, egy mozdulattal repült ki összezárt fogsora közül a véres csomó. Néhány szempillantással később a nyelv eltűnt a lángoló aszfaltról és az alak újra sikoltozni kezdett, szájában pedig újra ott csapkodott, az előbb oly kegyetlenül eltávolított szerv.
Jamie visszanézett a kikapart szemű lényre. Attól, amit látott, leesett az álla. A szerencsétlen ember arcán lévő vér és egyéb nedvekből keveredett elegy visszafelé folyt, vissza az üregébe és ott szemgolyóvá állt össze, hogy újra kikaparhassa őket gazdájuk.
Jamie inkább elkapta róluk a tekintetét, csak ne kelljen látnia a mutatványt.
Hátul már a kevésbé jó küllemű alakok jöttek. Leginkább zombikra hasonlítottak, ruhájuk cafatokban lógott, nem különben húsuk és bőrük. Ruháikhoz hasonlóan azok is foszlányokban lengték körbe testüket.
A szaguk volt a legrosszabb, Jamie még ekkora távolságból is felismerte a rothadás borzalmas szagát. Émelygése erősödött, hányás kúszott fölfelé nyelőcsövében. Oldalra fordulva dobta ki újra, immáron harmadjára a taccsot.
Megtörölte a száját, kényszerítenie kellett magát, hogy végignézze a menetet. Egészen messze a zombiszerű lények mögött, teljesen lecsupaszított csontvázak jöttek, se ruha, se bőr, se hús. Ők már itt rohadnak az idők kezdete óta.
Kaparászásra lett figyelmes.
Közvetlen közelről jött a hang.
Oldalra pillantott és a látványtól ijedtében hanyatt vágódott az aszfalton. A kocsiban ülő alakok, már nem voltak olyan nyugodtak, mint azelőtt. A sofőr tíz körömmel kaparta az üveget, száját néma sikolyra nyitotta, hang azonban nem szökött ki rajta. Hátul a gyerekek eszelős csapkodásba kezdve ütötték egymást, és amit csak értek. Tébolyult küzdelmükbe beleremegett az autó.
Jamie próbált arrébb mászni, de a menet már elég közel ért hozzá. Két tűz közé került, nem volt menekvés. David és a mellette lévő férfi egyre közeledtek. Így ő jobban szemügyre tudta venni az idegent, aki a tébolyult szenvedőket vezette.
David mellett egy fekete öltönyös férfi lépdelt. Olajozott, fekete haján csillogott az elolthatatlan lángok fénye. Hegyes kunkorodó szakálla volt.
Fejét enyhén félredöntötte és majdhogy kedvesen rámosolygott Jamiere. Bal kezét David válla köré vonta és közelebb húzta magához. Azonban nem David őrült tekintete, vagy az ismeretlen mosolya volt a legijesztőbb.
Az ismeretlennek nem volt pupillája, mindkét szeme egy-egy izzó, fortyogó tűzgolyó volt, ám ebben a tűzben nem volt semmi melegség. Olyan hidegek voltak akár a jakutföldi éjszakák februárban.
– Üdvözöld a barátodat, Jamie! – mondta, hangja akár a táblát kaparó körmök, úgy hasítottak Jamie agyába, mintha annak a több ezer sikongató, ordítozó, kínjában üvöltő embernek a hangján szólt volna egyszerre.
– Ez nem létezik. Csak képzelem. Nincs ilyen – mondta Jamie és szorosan összezárta szemhéjait. – Nincs, nincs és nincs!
– De van – mondta az ördög túlvilági hangján. – Hiszen látod, hallod, érzed. Itt vagy teljes valódban.
Jamie kinyitotta a szemét és kirázta a hideg a forróság ellenére. Mégis van ilyen. Körülnézett, mindenhol pusztulás. Miért került ide, mégis miért?
– Tudod te nagyon jól – válaszolt gondolataira Lucifer. – Azt hiszed, nem tudom ki volt az, aki utasította azt a féleszű Owent, hogy vágja el annak a nyomorultnak a torkát? Persze te megúsztad, Owent pedig bevágták az intézetbe. Akár hiszed, akár nem, az a szerencsétlen melák már az első évet sem húzta ki élve. Felakasztotta magát. Miattad halt meg Jamie, a te hibád volt az ő halála is. Ezért vagy most itt, hát ne tégy úgy, mintha te csak egy jámbor kiskutya lennél.
Jamie ereiben meghűlt a vér.
Tudja.
Tényleg tudja pedig, erről senkinek sem beszélt. Owen elvitte a balhét, mert tényleg féleszű volt szegény, de őt, Jamiet bálványozta és soha nem mártotta volna be. Ezt az emléket szerette volna mindörökre kitörölni elméjéből, de a Sátán elől nincs menekvés. Ha emberek halála írható a számládra, azzal kibéreltél magadnak egy első osztályú helyet a Pokolban.
– Őt is üdvözölheted, James. Itt van velünk. Tán azt hitted, hogy a mennybe került a mamlasz? – kérdezte, mosolya egyre szélesedett.
Jamie végignézett a holtak során, de nem látott senki ismerőst. Talán fel sem ismerte volna már Owent, akivel korábban együtt fosztogattak gyanútlan gyerekeket. Amikor még ők is gyerekek voltak.
Az alvilág ura csettintett egyet, mire egy megtermett alak vált ki a tömegből. Ruhái cafatokban lógtak, egész teste foszladozott.
Mint egy múmia – gondolta Jamie, – de ráismert gyerekkori bűntársára. Annak ellenére, hogy huszonnégy éve nem látta. Owen arca zöldessárga és puffadt volt, járomcsontja kiugró. Szemei még megvoltak, de azok olyan mély szomorúságot, magányt és rettegést lövelltek Jamie felé, hogy beleremegett minden tagja.
A nagydarab srác nyakára hevenyészett és foszladozó lepedő tekeredett. Viszont az ordítást abbahagyta. Jamie felé fordult, kíváncsian nézett rá, mint aki tényleg, őszintén meg akarná tudni, miért tette ezt vele egykori társa.
– Nos, igen James – folytatta Cerberus gazdája, – ő sem érti, hogy tehetted ezt. Lesz elég időd elmagyarázni neki, hiszen csatlakozhatsz népes kis családunkhoz.
– De hát gyerek volt! – kiáltott fel Jamie az utolsó szó jogán, majd a kocsira mutatott, amiben a három csontváz szinte vitustáncot járt. – Ők is gyerekek, ők nem bűnösek. Ártatlanok!
– Tényleg? – kérdezte Mephisto, tettetett töprengéssel. – Aki elveszi egy másik ember életét szerinted nem bűnös? Az a gyerek, aki feljelentette a tulajdon családját a Gestaponál az nem érdemli ezt? Az a kislány, aki megölte a csoporttársát és később a családnál érdeklődött a kisfiú hogyléte felől, nem bűnös? Azt hiszed a kivégzőtisztek nem ide fognak kerülni? Azt hiszed, aki embert öl, az nem bűnös. David barátod szerinted miért van itt? Gyerekeket rabol, no, nem pedofil, ő csak leszállítja őket. Ide való ő is. Szép kis barátaid vannak.
– Hogy is szokták mondani? – folytatta. – A részvétel a fontos. Azért vagy te itt, James. Lehet, hogy nem te tartottad a pengét azon az éjszakán. Lehet, hogy nem te sodortad a kötelet, amire a melák felakasztotta magát, de mindegyikhez van közöd. Nemsokára veled gazdagodik kis családunk – mondta, majd idegszálakat cafatokra szaggató nevetésbe kezdett. Az épületek megmaradt üvegei szilánkokkal szórták tele az utcát, az autók szélvédői berepedtek és megnyílt kerekeik alatt a burkolat.
Ekkor Jamie kinyitotta a száját, de a válasz helyett artikulátlan sikoly távozott torkán, úgy érezte, addig üvölt, amíg a torkában lévő erek el nem pattannak, és a végén belefullad saját vérébe.
Valaki pofon ütötte keményen.
Jamie pislogott egyet. Megváltozott a kép.
Az izzó forróság eltűnt, a lángok kihunytak.
Egy nő hajolt fölé, hosszú haja csiklandozta az arcát.
Rita! Kissé élesebbé vált a kép. Nagy nehezen felfogta, hogy otthon van a saját ágyában és a képbe tényleg Rita rémült arca úszott be.
– Ne haragudj, de egyszerűen nem tudtunk másképp felébreszteni. – mondta Rita és látszott rajta, hogy tényleg sajnálja –
– Semmi baj – mondta Jamie és mintha hatalmas sziklát gördítettek volna le mellkasáról. Megkönnyebbült, az egész csak egy borzalmas álom volt. Tényleg nem iszik soha többet – fogadta meg magában.
David is ott térdelt az ágy mellett és a csurom vizes Jamiere bámult elkerekedett szemekkel.
– Haver, reméltem, hogy minden rendben. Tegnap éjjel, amikor jöttünk hazafelé, valaki leütött és kirabolt minket. Engem annyira nem talált telibe, mint téged. Hamarabb magamhoz tértem és elhoztalak haza. Rita kisírta a szemeit, amikor megtudta, mi történt.
– El nem tudom képzelni, hogy lehettetek ennyire figyelmetlenek. – mondta Rita és újra a könnyeivel küszködött. – Iszonyatosan nagy hülyeség volt.
– Nyugi, már semmi baj nincs. – nyugtatta Jamie és megpróbált felülni.
– Ráadásul nem tudom, mit álmodtál, de kapálóztál és sikoltoztál, ezért ébresztettelek fel.
Jamie lélegzete elakadt egy pillanatra. Csak reménykedni tudott abban, hogy nem fecsegett ki semmit álmában.
– Mondd csak, – kérdezte Ritát, – miket mondtam?
– Semmi értelmeset nem tudtam kihámozni belőle. Emlékszel rá, mit álmodtál?
– Nem – hazudta Jamie. – Az égvilágon semmire nem emlékszem belőle , de lenne egy kérdésem, David.
– Igen, haver. Bátran kérdezz csak.
– Mit szólsz hozzá, ha azt mondom, tudok rólad mindent?
– Micsoda? – kérdezte David. – Mi mindent?
– Ne nézz hülyének, David.
– Jamie, ne beszélj marhaságokat – mondta Rita, attól rettegett, hogy Jamienek esetleg elment az esze.
– Nem hülyeség. Kérdezd csak meg, mit tud az elrabolt gyerekekről. Tudok róluk, David.
David még mindig mosolyogva felemelkedett az ágy mellől. Ritára nézett, majd Jamiere
– Nincs semmilyen bizonyítékod – mondta halkan és kiviharzott a szobából. Rita értetlenkedve bámult utána.
– Jamie, miről beszélsz, honnan veszed ezt? Milyen gyerekeket rabolt David? – kérdezte, de Jamie már nem figyelt rá, maga alá temette a borzalom, az érzés, hogy nem menekülhet sorsa elől.