A megkésett

Az eső nem volt tekintettel az emelkedett eseményre. Esett. Hullott, mint a hó. Mintha minden cseppje vonakodott volna földet érni. Földet vagy vállat, kalapot, ernyőt.

Szakadozott is a felhőzet, nem is. Olykor fénysugarak aranylottak bele a levegőbe, mint felhőfogytakor, szivárvány ívelése előtt. De csak ígérgettek, hitegettek, mert szivárvány az nem volt. Persze nem is várta senki.

A csöndes társaság közös némasága fölerősített minden egyéb neszezést. A nadrágok szisszentek, a kabátok susogtak, a fűcsomók elhalón ropogak a nyekkenő cipőtalpak alatt, és az az egy, az az egyetlen szoknya sóhajtozott csak minde fölött gyászos lobogással. Mégis mindenki csak arra figyelt. Mint mindig, az anomáliára.

Soha nem látott még senki emberfia tisztes férfiklub ily' meghitt összejövetelén holmi nőszemélyt. Mindenki zavart volt kissé, akadt, ki jobban, az önmaga tűrtőztetése határaihoz vészesen közel, de az illemtudás egyelőre még erősebb volt mind a kíváncsiságnál, mind a felindulásnál. A klub az persze más, az szent hely, oda nő nem teheti be a lábát, de itt mégiscsak semleges területen járnak, ezt a helyet másféle szentségek védik, nem tilthatják ki innen, nem küldhetik el.

Egyébiránt a hölgy esetleg tapasztalt és veszedelmes manipulátor lehetett, gyakorlott idomár, mert egyedüliként lépdelt társasága közt rendíthetetlen' magabiztosan, mely nyugalom már-már közönyként hatott le arcáról. Vagy csupán valóban őszinte volt gyásza, mely lehajtotta fejét s pillantását a cipője orrához szegezte. Tudta pedig jól, hogy számos sanda tekintet pásztázza, tapogatja lénye alakját, amint a kis sokadalom hömpölyögve, folyton alakot váltva halad vele, mint holmi amőba, amely úgy küszködik ottlétével, mint egy valahogyan beléje oltott idegen testtel, amelyet legszívesebben kilökne magából, de ereje kevés hozzá. Óh, azok a gyönge férfiak, s óh, az illemtudás, az ő kegyetlen hóhéruk! Ebben van a nőknek minden titkos varázsereje.

Elöl ment a koporsó, úszott a légben; esőcsillogta, remek bükkfa, tizenkét remegő láb alatta. Egyik-másik meg-megcsúszott olykor a fénylő pázsiton, olyankor rend szerint rándult hozzá egy fegyelmezett arc. Néha több is, ha netán megingott maga a szép faalkotmány.

Néhányan talán irigyelték benne az elhunytat. Ő volt az egyetlen a jelenlévők közül, aki nem ázik.

Haladtak. Gépiesen. Előre.

***

Már alkonyodott. Egyre kevesebben voltak.

A lelkész már leeresztette Bibliáját, amelyből némi jegyzetek kandikáltak elő kíváncsian, s miközben egy ifjú tanonc (aki maga ázott) ernyőt tartott fölé, joviális ábrázattal nézte a sírásók munkáját. Egyre kevesebb választotta el attól, hogy végre kegyeletteljesen, jó munkája fölötti tiszta lelkiismerettel ő is elforduljon végre, s méltóságos szomorúsággal – mert hisz ő minden pillanatban hivatalában van – elballagjon.

Ekkor lépett ki a férfi a smaragdtuják sora mögül. A férfi, aki elkésett. Vagy, aki talán kimondottan nem is sietett. Talán jönni sem akart. Viszont mégis ott állt most, szembefordulva a sárkupaccal, amelyből küszködő lapátok igyekeztek valami tisztes hantfélét összegyúrni. Odaállt, ami mindig jelent valamit. Akkor jelent valamit igazán, ha nehezen hoznak el valakit a lábai.

S végül ott állapodott meg, épp a hölgy mellett. Mert ennek már csak így kell történnie ilyen langyos, lebegő permetesőben.

Megállva hatalmas levegőt vett, ázott ballonja alatt mellkasa mint a fújtató emelkedett majd süllyedt vissza, mint a szándék, amely már csaknem tetté születik, majd közel a célhoz mégis visszahal. Visszahal a semmibe, ahonnét azt hitte, előtörhet. Visszahal önmagába.

A nő megérezte az illatát, átérezte a lágy permetfüggönyön is. A férfi pedig, noha ernyője nem volt, sohasem érezte még magát szárazabbnak. Szárazabbnak és erősebbnek. Elevenebbnek. Néha el kell látogatnunk a halálhoz, hogy mi magunk feltámadjunk. A férfi úgy érezte magát öltözete melegében, mintha sebezhetetlen volna.

– Hát eljött – szólalt meg, s csak abból lehetett tudni, hogy a hölgyhöz intézi szavait, mivel rajta kívül már senki nem volt a közelben. A lelkész is eloldalgott, az ernyőjét fölébe tartó ifjú legnagyobb megkönnyebbülésére. Csak a sírásók küszködtek még, láthatóan egyre kevesebbet törődve már a méltósággal. Ők se láttak, se hallottak.

A férfi hangjának halkja jelezte, hogy ő is az az illemtudó fajta, aki minden rosszallása mellett is képes tisztelni. A hölgy azonban nem tisztelte meg őt azzal, hogy a kijelentésszerű kérdésre bármit is reagáljon.

A férfi annyiban hagyhatta volna ezt, de valami mégis foglalkoztatta.

– Hát nem volt elég magának, hogy a vesztét okozta, hogy véget vetett az életének, most még a halálának is véget kíván vetni azzal, hogy betört ide?

A hölgynek szempillája sem rebbent a vádra. Akkor történik ez, ha a vád nagyon messze áll a valóságtól. S persze akkor, ha a vád és a valóság egy és ugyanaz. A kettő közti tágas intervallum rebegteti csak meg a szemek pilláit. De úgy tűnt, ahhoz a tartományhoz a mi hölgyünknek nem volt semmi köze. Ő vagy fekete volt, vagy fehér. Más szóba sem jöhetett. Hit kérdése lehetett csupán, hogy ki melyiket tartja felőle.

A férfi, ki nyilvánvalóan az előbbit, elfordította tekintetét e kőszobornyi hölgyről, s már csak maga elé mormogta: – Szívtelen.

A hölgy ernyője erre megperdült kissé, ahogy végre megmozdult. Szinte valószerűtlenül hatott; mintha kizárólag ő lett volna az egyetlen, aki éppen hogy meg nem mozdulhatna a kertben.

Mi mozdította meg? A férfi utolsó szava? A férfi hangja? Az igazság? A hazugság? Elfordult, s megindult arra, amerről a férfi érkezett. Nem dacolt, nem vetett ellent, mintha nem is látna, nem is hallana, mintha ott sem volna. S talán nem is volt egészen. Csak nézte cipője orrát, és ment utána.

A férfi ottmaradt e súlyos szóval és a küszködő lapátok mögött küszködő bőreázott sírásókkal. De azok dolgozni jöttek, nem kegyeletet leróni. Tehát igazából ott sem voltak. Csak épp annyira, hogy legyen, aki látja, s ha már látta, elmesélhesse majd a söre fölött a szájtáti kocsmanépnek, hogyan csapott a villám a ballonos férfiba, miközben a hölgy elfelé sétált.

A reccsenés iszonyatos volt; mintha egy másik dimenzió ajtaja szakadt volna bele ebbe a világba. A férfi mintha nyöszörgött volna egy lefordíthatatlant, mielőtt megfeszült vigyázz állásából kidőlve, mint egy lusta cövek, arccal előreborult. Ballonja füstölt kissé. Csak diszkréten. Csak éppen. De a benne lévő hústömeg már a sehovába bámult, szánalmasan bamba képet vágva. S nem árasztott többé semmiféle illatott. Szaga lett. Egyetlen pillanat művelte ezt.

A hölgy megtorpant, s mintha ébredéskori elvesztett álmát keresné, csak a válla fölött nézett vissza. Mire gondolhatott, mit érezhetett, hogy mégis tovább indult? Miért nem remegtek meg a léptei? Talán mert valóban nem volt neki szíve. Vagy talán csak azért, mert tudott valamit. Valamit, amit senki más. Talán a jelenségben egy megnyilatkozott titokra vélt ráismerni, miszerint az ő ideje messze még. Hogy az, aki el sem akart jönni, ím', biztosan küldve volt. Küldve valaki vagy valami által, valamely okból, hogy őt leváltsa. S ily' módon az ő dolga nem lehet más, mint hogy elsétáljon. De az is lehet, hogy ennél szerényebb teremtés volt. S talán csak rájött, hogy az a villám, amelyik őt kereste – csakúgy, mint az az illatos férfi – egyszerűen elkésett.