A Megsemmisítő Tábor

A12/09 több mint két éve raboskodott a civilizált élettől távol lévő Megsemmisítő Táborban. Nevét, ha volt is ilyen valaha, réges-rég elfelejtette. Rabtársaihoz hasonlóan, őt is emberölésért száműzték a társadalomból. A kormányok, hogy mentesüljenek a legális gyilkolás vádja alól, még évtizedekkel korábban találták ki a tábort. A nemkívánatos állampolgárokat megfosztották minden joguktól, vagyonuktól, és a Jeges-tenger egyik kicsiny szigetére szállították. Itt aztán eltöltöttek néhány hetet vagy hónapot, majd kivégezték őket, hulláikat pedig a tengerbe dobták. Beszélték, hogy ezen holttestek közül némelyiket hosszú idő után mosta partra a tenger.
A12/09 napja a megszokott szerint telt: reggel hétkor, amikor még mindig sötétség uralkodott, leoldották a láncairól, akárcsak társait. Legalább ötven emberrel osztozott az alig 150 m2-es barakkon. Igazából ennek köszönhették, hogy még mindig élnek: az egymáshoz zsúfolt testek megvédték őket a kihűléstől. Persze így is megtörtént, hogy egy-két rab átálmodta magát a túlvilágra, és soha többé nem nyitotta ki a szemét. A12/09 irigyelte őket. Mindegyikük arcán halvány mosoly bújt meg, leginkább egy alvó csecsemőre hasonlítottak.
Alighogy elmentek az őrök, megérkeztek az ételhordók. A reggeli minden nap ugyanaz volt: egy karaj kenyér, némi zsír és egy deci vodka. Voltak, akik kezdetben elutasították a szeszt (ekkor fejadagjukat rabtársaik itták meg, így szabadulva a mindennapi élettel járó fájdalomtól), de később mindnyájan jobb belátásra jutottak.
A reggeli után néhány felügyelő rontott rájuk. Komótos léptekkel mentek végig a barakkon, majd megfordultak és kimentek. A12/09 hallotta, amint egyikük így szólt: „A francba, az egyik rohadék sem halt meg az éjjel.” Nem hibáztatta őket. Ha az embernek az a dolga, hogy parancsra gyilkoljon, előbb-utóbb rájön, hogy ezen a helyen a természet is elvégezheti helyette a munkát. Úgy gondolta, ezzel a megoldással mindenki jól jár: a hóhérok lelkiismerete tiszta marad, a fagyhalált pedig elfogadhatónak találta. Akárcsak a többi rab, A12/09 sem tudta, hogyan ér véget egy megsemmisítendő élete, de biztosra vette, hogy rosszabb a kihűlésnél.
A12/09 lassan felállt, az apró ablakhoz sétált, és kinézett. A távolban a sajátjukhoz hasonló barakkokat látott, melyeket félig belepett a hó. Már megint havazott. Pontosabban még mindig. Hetek óta egy pillanatra sem állt el, és egyértelmű volt, kinek kell kiszabadítania az épületeket a hó fogságából. A tábor kapujának irányából egy teherautó tűnt fel. A katonai autó a barakkok közti üres területen állt meg. Két őr pattant ki belőle; egyikük megafont tartott kezében.
– Minden fogvatartottnak! Öltözzenek fel, és jöjjenek ide átvenni a lapátokat! Délig a havat fogják takarítani!
A12/09 megeresztett egy mosolyt. Nem egy érzelmekkel teli mosoly volt, olyat már hónapok óta nem produkált, hanem egy kényszeredett mosoly. Felöltözni. Ezekben a gyengén fűtött barakkokban, aki nem akart megfagyni, az le sem vetette ruháját. Ha valaki ezt tette, arról tudták, hogy megunta a tétlenséget. Egy szép napon A12/09 barátja, A12/10 is ezt az utat választotta. Alsónadrágra vetkőzött, bőre azonnal libabőrös lett. Hagyta, hogy a falhoz láncolják, majd elaludt. Egy óra múlva halott volt.
Öt percbe sem telt bele, mire az összes fogvatartott felsorakozott a teherautónál. Kettejüket a platóra utasították, ők dobálták le a lapátokat. A12/09 is felvett egyet a földről. Mikor kiegyenesedett, egy őrrel találta szemben magát.
– Mit parancsol?
– Maga az A blokk 12-es barakkjának 9-es rabja?
Hát ez az! A12/09 egész ittléte során azon töprengett, mit jelenthet az itteni neve, és most, egy huszonéves suhanc világosította fel az elméjét. Vetett egy pillantást a ruhájára varrt lapra, és bólintott.
– Tegye le a lapátot! Velünk jön.
A12/09 higgadtan nyugtázta a hírt. Akit eddig magukkal vittek az őrök, az még sosem jött vissza. Nem tudhatták biztosan, de úgy gondolták, az elszállítottak percei meg vannak számolva. A12/09 sokszor gondolkozott azon, mit gondolhat a halálba menő, de valamennyi fejtegetése során más és más eredményre jutott. Reakciója azonban még saját magát is meglepte. Furcsamód megnyugvást érzett. Elméje kiürült, és még egy megkönnyebbült sóhajt is megeresztett. Vége van.
Nyugodtan megvárta, amíg a többi rab elveszi a szerszámot, és munkához lát. Amikor minden kézbe lapát került, odalépett hozzá a másik őr. Sokkal idősebb volt társánál, a másiknál érzékelt tapasztalatlanságnak nála nyoma sem volt. Bátorítólag elmosolyodott, megfogta A12/09 vállát, és a teherautó utasteréhez kísérte. Segített neki bekászálódni a kocsiba. Középre ült, a volán mögött az idős őr foglalt helyet, A12/09 jobbján a fiatalabb feszengett.
A teherautó első gyújtásra beindult, ami zavarta A12/09-et. Ahogy beült a kocsiba, hirtelen értékelni kezdte az életét, és lelki szemei előtt rövid emlékfoszlányok tűntek fel egy nőről, egy virágokkal teli udvarról, egy tanteremről…
Az idős őr 40 km/h-val vezetett, ami ismételten csak rosszul esett A12/09-nek. Úgy érezte, hogy az ő életét rövidíti meg minden egyes plusz kilométer per óra. Nem tehetett róla, de elkezdett számolni. Egy… kettő… három…
Háromszáznegyvenkettőig jutott, amikor megálltak egy betonépület előtt, melyben a tábor irányítóinak irodái kaptak helyet. A12/09 kikászálódott a teherautóból. A fiatal őr megragadta a karját és bevezette az épületbe. Egy sötét folyosóba jutottak. A falakat fehérre festették, sehol egy kép vagy bármilyen más dísz. Kétoldalt, egymással szemben, ajtók nyíltak. A folyosó feléig sem jutottak, amikor az őr bekopogott az egyik baloldali ajtón.
Remek! Az iroda igazán lehetne a folyosó végén is! – morgott gondolataiban A12/09. Alighogy ezt végiggondolta, berántották az ajtón. Egyszerű, négyszer négyes irodában találta magát. A helyiség bútorzata egy íróasztalból, két székből (egy-egy az asztal két oldalán) és néhány szekrényből állt. Az asztal mögött egy ősz szemüveges férfi ült. Arcát egy asztali lámpa világította meg.
Felállt, kinyújtotta kezét, és a másik székre mutatott. A12/09 helyet foglalt. A férfi bólintott egyet, mire az őr kiment.
– A nevem Frank Hiller – mutatkozott be a férfi, miközben visszaült székébe. Belepillantott az előtte heverő akták egyikébe, majd folytatta. – Sajnos, rossz hírt kell közölnöm, Tom.
Tom! Most, hogy ennyi év után újra hallotta a nevét, megint lehiggadt. A férfi folytatta a beszédet, de nem figyelt rá. Végig egy szó járt a fejében. Egy név. A saját neve. Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy Frank Hiller elhallgatott.
– Hall engem, Tom?
– Persze.
– Nos, amint már mondtam, letelt a 750 napos türelmi ideje. Úgy tűnik, az ügyvédei nem tudják megmenteni, és a halálos ítélete hatályba lép. Ha valami üzenete van szeretteinek, akkor most kell elmondania.
A szeretteinek… vannak ilyenek egyáltalán? Tom kételkedett benne. Még a halála ténye sem zaklatta fel annyira, mint az egyedüllét. Magányos volt. Egymaga kellett, hogy végigsétáljon az alagúton. És nem volt senki, aki várta volna.
– Ha semmi mondanivalója sincs, akkor kihirdetem az ítélet végrehajtását – Frank Hiller felállt, megnyomott egy gombot az asztalán, mire belépett az őr. – Kövesse az őrt, ő majd elvezeti az ítélet végrehajtásának helyére. A kivégzés előtt joga van még egyszer imádkoznia.
– Köszönöm – mást nem tudott mondani.
Az őr ismét karon ragadta, és kirángatta az irodából. Végigmentek a folyosón, és egy udvarra értek ki. Az udvar közepén megálltak.
– Tudja, nekem ez lesz az első – ismerte be az őr.
Tom tisztán emlékezett egy filmre, ahol az elítélt erre azt válaszolta, hogy nekem is. Ő azonban nem tudta ezt megtenni. A gondolataiba merült. Az emlékek úgy záporoztak rá, mintha egész eddigi életét újra kellene élnie. Látta a szülei házát, a szüleit, a feleségét, és egy lányt is. Igen, volt egy lánya.
– Imádkozik? – rivallt rá az őr.
Nem válaszolt. Hallotta, amint az őr elővette a pisztolyát az övéből. Hát ennyi az egész? Megfordult, és a pisztoly fölött belenézett az őr szemébe.
– Nem. Nem élek az imádkozás jogával. De jogom a gyilkosom szemébe nézni és emberként meghalni.