A Mester – Fagyöngyvágás

(Ez egy rövid részlet az I.századi kelta druidanő, Gwyneth visszaemlékezéséből. A történet idején 6 éves, és egy bölcs mester tanítványaként él a mai Cornwall területén.)

Connor félrehúzta a marhabőrt, és kikukkantott a hóval borított sziklákra. Nyomában tiszta, fagyos levegő tódult be, és bántóan szúrt szemen az éles, téli napfény. Fázósan nyújtottam kezemet az éledező, reggeli tűz fölé.
A druida mosolyogva fordult vissza hozzám:
– Vedd fel a szebbik ruhádat, Kicsi Tölgyfa. Ez a nap az Istenek napja!
– Ünnep van, Mester? – kérdeztem felélénkülve, jó falatok és vidámság reményében.
Nézz ki, süt a Nap! Beli végre mosolyog ránk.
Nagy szó volt ez, hiszen akkor már hetek óta nyomasztó, ólmos ég borult ránk, és időnként olyan sűrűn szakadt a hó, hogy alig-alig tudtunk kimozdulni a házból. A Sötét Évszak közepe felé járhattunk.
Kidugtam fejemet a bőr mögül: szinte megvakított a hó szikrázó, szűzi fehérsége.
– De nemcsak ezt ünnepeljük. – folytatta a Lelkek Kisimítója. – Ma lesz a napja, hogy levágjuk az Istenek Fagyöngyét!
Friss öröm pezsdítette fel ellustult véremet: már régóta kérleltem a Mestert, hadd segíthessek neki, amikor begyűjti ezt a csodás képességű növényt, és buzgón nyújtogattam nyakamat a fák koronája felé, hogy lássam, elég zöldek-e már hosszúkás levelei, s aranylanak-e már bogyói.
Menj, hozz egy kis havat, és adj a jószágoknak is! – küldött Connor, és néhány száraz gallyat vetett a vidáman pattogó tűzre; sziszegve izzottak fel kezében.
Megragadtam a nagy fadézsát, és Virgonc kíséretében kiléptem a kunyhó elé. Kötelességtudóan megmerítettem az edényt a vastag hóban, kutyám azonban olyan megveszekedett ugrándozásba és száguldozásba kezdett, hogy nyomban felborította. Büntetésül keményen meghógolyóztam, ő pedig játékosan körbetáncolt, ügyesen kitérve a lövedékek elől. Szinte röhögött rajtam, de valahogy aznap nem tudtam rá haragudni. Connor sem neheztelt meg rám, amikor – megunva a várakozást – kinézett rám, és éppen vadul hemperegtünk a hóban Virgonccal.
A hó egy része árpaliszttel keveredve olvadt fel a tűzhelyen, a nagyja azonban mosdóvízként várta, hogy megreggelizzünk. A Mester az ünnep kedvéért tisztító növényeket vetett a tűzbe, s az illatos füst átjárt bennünket, míg lemostuk magunkról az elmúlt hetek morcos egykedvűségét. Aztán belebújtam vörös ünneplő ruhámba, a Mester pedig rekettye-sárga köntöst és fehér köpönyeget öltött. Zöld festékkel jeleket festett arcára-kezére, sőt, nagy örömömre, az enyémre is. Ekkor már alig bírtam magammal: nem tudtam nyugodtan megülni a fenekemen, ki-kiszaladtam a házból. Türelmetlenségem a tudós emberre is átragadt: sebtében kioltotta a tüzet, és felkelt a füstölgő parázs mellől. Az ajtóból bosszús nevetéssel lépett vissza:
– Hoppá, a legfontosabbat elfelejtettem!
– Mit, Mester?
Connor az egyik ládából vászonba burkolt, formátlan valamit húzott elő. Bámulva néztem, amint lebontotta róla a burkot: aranyos nyelű, aprócska sarló íve csillant meg kezében.
– Hű, ez gyönyörű! – suttogtam. – Megfoghatom?
– Sajnos nem. – felelte a druida. – Elvesztené az erejét, ha avatatlan érintené. – azzal elrejtette hosszú köpenye alá.
Kiléptünk a kunyhóból, és Virgonc farkát csóválva, lelkesen penderült elénk.
– Te itthon maradsz, őrzöd a házat! – parancsolt rá a tudós ember, mire a lengedező farok bánatosan konyult le.
Ragyogó napsütésben értük el az Istenek Ligetét. Valószínűtlenül kéklett felettünk az ég, mégis szinte szúrt a levegő. Fehéren szikráztak az óriásfák ágai, és csordultig teltem a szabadság ízével. Felnevettem, és lábaim bomlott táncba kezdtek alattam, időnként térdig süppedve a nagy hóba; ficánkoltam, akár egy kiscsikó. Connor elgondolkodva ballagott, úgy tűnt, ügyet sem vetve rám, aztán egyszerre nem bírta tovább: orvul rám támadt egy nagy, puha hógolyóval. Persze, én sem maradtam adósa…
Nevetve-lihegve érkeztünk a nemeton széléhez; a tölgyek vaskos dereka és kígyózó ágbogai súlyosan tornyosultak fölénk. Mindketten elkomorultunk. Connor levetette makulátlan köpönyegét, s a derekam köré kötötte, mint egy nagy kötényt.
– Én most felmászom erre a fára. – mutatott az egyik gyöngykoszorús homlokú óriásra. – Te állj ide, az ágak alá, és fogd fel a lehulló gallyacskákat! Vigyázz, hogy ne nagyon potyogjanak a földre! Ami mégis leesne, azt hagyd ott.
A Mester az ősöreg tölgy barázdás kérgéhez támasztotta homlokát, s halkan kérte az Istenek Fáját, ne nehezteljen ereje megrablásáért. Aztán felkapaszkodott a hóborította ágak közé. Izgatottan figyeltem, mialatt felemelt „köténnyel” várakoztam a hatalmas tölgy alatt. A druida a Fényesorcájú Belihez fohászkodott, és mormoló dalba fogott: hangjai tiszta patakvízként áradtak.
Az ágak magasából megérkezett az első aranybogyós gally. Újra túlcsordult bennem az öröm, és forogva, táncos lábbal vadásztam az áldásként hullongó fagyöngyágacskákra, élvezve a könnyű szédületet. Az idő állni látszott: nem létezett más, csak ez a fa, ezek az aranyló bogyók, ez a sodró ének, és én, a fehér köpönyeggel. A dal végül elhallgatott: a Lelkek Kisimítója megköszönte a fának és az Istenek Gyöngyének az értünk hozott áldozatot.
– Nézd csak, Mester! – mutattam büszkén a köpönyeg aljában az egymásba bonyolódott növénykék halmát. – Alig néhányat ejtettem le.
– Ügyes vagy! – szólt Connor mosolyogva, és övéből újra előhúzta az aranyozott nyelű sarlót.
Habozás nélkül az ujjába metszett, és néhány csepp vért hullajtott a fagyöngyágacskákra. Aztán az én kezemet kérte. Gyermekként a legapróbb fájdalomtól is féltem, mégis, vonakodás nélkül nyújtottam. Odanézni már nem mertem, pedig alig sebzett meg: épp annyira, hogy a vérem kiserkenjen.
Derekamról leoldotta a köpönyegét, és óvatosan összefogta a széleit.
Hónapokra elegendő lesz. Egy részét megszárítjuk majd.
Számba vettem vérző ujjamat.
– Az Istenek Gyöngyét minden orvosságba bele szokták tenni? – kérdeztem, míg az Örökéletűek Tava felé indultunk.
– Bizony, mindenbe. – bólintott a tudós ember. – Ő a gyógyító növények királya.
– Ezért kellett megvágni a kezünket?
– Megraboltuk az Istenek erejét. Mindig vérrel kell érte fizetnünk. Áldozatok vérével, vagy a magunkéval. – felelte Connor, és megmosta kezét a tó vizében.
Én is így tettem, és láttam, hogy a kicsiny seb egészen összehúzódott a kezemen: másnapra szinte nyoma sem maradt. A Mester szavai azonban ott visszhangzottak bennem: végre kezdtem megérteni, miért is van szükségük a Halhatatlanoknak oltárra fektetett életekre.