13.
Rudi összetörten ébredt. A karja zsibbadt, és úgy érezte, az egész teste valami sűrű, ragacsos masszában úszik.
Azt hallucinálta, hogy otthon fekszik a konyha hideg padlóján. A mosdó ablakán betűző lámpa fényét a hűtőszekrény fényével azonosította; a hűtőével, ami lassan teljesen kiolvad (a csöpögő víz hitette el vele, hogy leolvadni készül), s valamiiért azt képzelte, ha az utolsó csepp is a földre hull, abból új élet terem, és növények, meg indák pattannak majd ki a járólap alól, s minden, de minden, újra a legnagyobb rendben lesz…
Azt is hallucinálta, hogy hamarosan vége lesz a világnak.
Odakint csend volt.
Megpróbálta mozdítani a karját, s több-kevesebb sikerrel, ment is neki. Ujjbegyeivel megtámasztotta a padlót, s kissé megemelte a kezét.
A fájdalom ezer hegyes tűként hasított karjába.
– Jaj – suttogta, majd még egy reménytelennek tűnő kísérletet tett arra, hogy felálljon, s becsukja a hűtő ajtaját.
Az agy különös játéka lehetett csak, ám ő úgy érezte, ha becsukja, minden, de minden újra rendben lesz…
– Jaj – ismételte el.
– Rudi?
A kérdést hozzá intézte egy nagyon ismerős hang.
A ronda nyakkendős volt. Épp egy rongyot nedvesített a csapnál.
– Rudi? – ismételte el döbbenten.
Annyira lekötötte a langaléta sérülése, meg a közelgő világvége gondolata, hogy egész megfeledkezett a mosdó padlóján heverő kollégáról. Azt hitte, rég halott, s neki most az élőkkel kellett foglalkoznia.
– Be… becsuknád az ajtót? – kérte Rudi.
– Mit mondasz? Az ajtót? Persze – válaszolta, és becsukta a mosdó ajtaját.
Odament Rudihoz, mellétérdelt, megragadta a kezét, és a fülébe súgta:
– Már nem kell aggódnod. Mindenki szabadon elmehet, csak egy kisebb külső problémát kell még elhárítanunk…
A mesterlövészre gondolt, a bokrok közt.
– Hazamentek? – kérdezte Rudi gyengén.
– Istenem! Hát, annyira örülök, hogy mégis élsz!
– Hazamentek? – kérdezte ismét. – Tőlem maradhattok még…
– Te is… – válaszolta a másik. – Te is hazamész…
– Én itthon vagyok… – suttogta. – Csak kicsit elálmosodtam. Olyan lassan olvad le az a mocsadék…
– Rudi… – kezdett volna bele a ronda nyakkendős, de inkább nem fejezte be.
– Szóval… – kérdezte Rudi. –Becsuknád végre azt a kicseszett hűtőajtót?
14.
Ez alatt, Szabó Gergő tényleg kinyitotta hűtőszekrénye ajtaját, és újabb doboz sört emelt ki onnan.
Részeg volt. Részegebb, mint valaha is életében…
Ő volt talán az egyetlen, aki tudta, hogy mégsem lesz vége a világnak. Legalábbis, a meteortól biztosan nem…
15.
– Rudi él – fordult döbbenten Bélához a ronda nyakkendős. A másik vézna ott téblábolt körülötte.
Béla elvette tőle a rongyot, és a langaléta homlokához szorította.
– Tudom – válaszolta.
– És hallgatott eddig róla!
– Úgy gondoltam, jobb, ha halottnak hiszik…
A Ronda nyakkendős értetlenül nézett rá.
– Úgy gondoltam, ez majd meggátolja magukat abban, hogy komolyabb ellenálláson törjék a fejüket…
A ronda nyakkendős bólintott, a langaléta csukott szemmel felkuncogott.
– Gazember – bugyborékolta mosolyogva.
– Pihenjen… – szólt rá Béla. – Baleset volt…
A mesterlövészre gondolt, a bokrok között. Ő biztosan nem bízza a véletlenre a dolgait.
– Véletlenül elsült a fegyverem a WC-n, mikor húztam magamra a gatyám. A kollégájuk meg, gondolom, megijedt odakint, és addig hátrált, míg megbotlott a saját lábában, és beverte a fejét a mosdókagylóba…
– Hogyan?
– Nem rabolni jöttem… vagyis, dehogynem! De nem ma akartam megcsinálni. Csak tanulmányoztam a terepet. A fegyver is azért volt nálam: kíváncsi voltam, be tudom-e hozni úgy, hogy senkinek nem szúr szemet.
A langaléta elaludt Béla ölében. A ronda nyakkendős ismét bólintott. Úgy érezte, érti.
– Mikor eldördül a lövés, nagyon megijedtem. Hatalmas lyukat ütött a préselt falba. Arra gondoltam, ezt biztos meghallotta valaki, és pillanatokon belül itt lesz a biztonsági szolgálat. Aztán, mikor kiléptem, és megláttam a letört szélű kagylót, csurom véresen, és az őrt a padlón, azt mondtam magamban, most vagy soha! Végül is, már hozzákezdtem…
– Két óra! – kiáltotta be Bokor járőr az udvarról.
16.
– Ha nem bánja, bemennék Rudihoz, megnézni mennyire vészes a sebe. Azt hiszem, láza van, mert félrebeszél…
– Húzzuk át az igazgatóiba! Láttam ott egy kényelmes pamlagot – javasolta Béla.
– Maga…
– Én…
– Maga egész emberséges egy ember, Béla – mondta a nyakkendős. – Másnak gondoltam… Ne haragudjon…
– Így vagyunk mind ezzel – nevetett Béla. – De még szerencse! Különben, belepakolta volna a bőröndömbe azt a temérdek pénzt?
– Igaza van – nevetett a ronda nyakkendős is. – Milyen igaza van!
Előbb a langalétát vitték be az irodába, majd elindultak a mosdóba, Rudiért. A vézna közölte, hogy most, hogy nincsenek hullák a mosdóban, ő eltávot kér, hogy elvégezhesse a dolgát.
De Rudi nem volt sehol.
17.
Bokor azon gondolkodott, lemászik az alagútba, ahonnan az a másik az imént kimászott, és onnan próbálja bevenni az objektumot.
Hol magyarul, hol oroszul szidta az égieket, hogy nem adtak mellé egy segítőtársat, akit itt hagyhatott volna, figyelni a bejáratot, míg ő odalent van…
Mert mi van, ha az elvetemült, épp akkor akar kitörni, mikor ő nincs a helyén?
Egyetlen fillért sem költhet abból a pénzből! Egyetlen pillanatig sem élvezheti hirtelen jött gazdagságát! Erről ő fog gondoskodni! Egy éjjel-nappaliba se mehet be, még egy rágót se vehet! Az embernek meg kell tanulnia, mi az, amit nem szabad!
Az előtérben világosság gyúlt. Szeméhez emelte a puskát, és célzott.
A keresőben különféle célpontok jelentek meg: a bank ajtaja elé húzott rácsok, prospektusokkal telegyömöszölt irattartók, ásványvizes ballon papírpoharakkal, kis zászlócskák a recepciós pulton. Sehol, semmi élő.
Mély lélegzetet vett, és felfelé kezdte húzni a keresőt. A sötétben megvillant a madár szeme.
– Velem, vagy ellenem? – kérdezte a madarat. – Puff! – suttogta. – Megvagy, gazember!
A madár megemelte az egyik szárnyát, és csőrével a tollai közé túrt. Már ketten voltak.
– Micsoda csend. Micsoda csend!
18.
Ez alatt, Szabó Gergő tényleg kinyitotta hűtőszekrénye ajtaját, és újabb doboz sört emelt ki onnan.
Részeg volt. Részegebb, mint valaha is életében…
Ő volt talán az egyetlen, aki tudta, hogy mégsem lesz vége a világnak. Legalábbis, a meteortól biztosan nem…
19.
– Velem, vagy ellenem? – tette fel ismét a kérdést a madárnak, mikor autót hallott parkolni a háta mögött.
– Jól van gyerekek, egy-kettő!
Középkorú asszony szállt ki egy kisteherből. Átszaladt a másik oldalra, és kinyitotta az ajtót. Két gyerek mászott ki még belőle, fáradtam, szemüket dörzsölgetve…
– Béla! Béla! Én vagyok!
Bokor megpördült és az asszonyra szegezte a fegyvert:
– Velem, vagy ellenem?
Luca értetlenül nézett rá:
– Én a férjemért jöttem…
– Itt dolgozik? – kérdezte Bokor idegesen.
– Nem – válaszolta Luca higgadtam. – Itt rabol…
Bokor magasabbra emelte a fegyvert, most már Lucát és a gyerekeket is egyszerre tartva sakkban.
– Nézze – szólította meg az asszony. – Tudom, hogy nem jöhet ki. De én bemehetnék?
Bokor egy pillanatra elgondolkodott. Luca azt hitte, a csillagokat figyeli, de ő a madarat nézte a lombok közt. A madár egyedül volt. Ő is egyedül, mióta hűséges kutyája itt hagyta.
– Nem – döntötte el. – Megfordulni! Kezeket a hátuk mögé, egy-kettő!
20.
Rudinak csak hűlt helye volt a mosdóban.
Béla és a nyakkendős is csak a fejét vakarta. A vézna beült a WC-re.
– Remélem, nem csinál semmi ostobaságot – morogta Béla, és a ronda nyakkendőssel visszament az igazgatóiba.
Már nem volt semmi adás. Csak néhány képújság ment, mert a helyi Tv munkatársai már nem mentek be leállítani.
– Ha arra gondolok, hogy mindjárt vége… – mondta a langaléta, – tudja, nem is igen bánom…
– Hogyan? – kérdezett vissza Béla. A bankos már nem aludt.
– Már, hogy vége a világnak… tudja… – ismét bugyborékolva nevetett. – Leszarom – mondta. – Mi értelme is lett volna?
– Ne beszélj így – mondta halkan a ronda nyakkendős. – Csak épp rossz napunk van, ennyi az egész…
– Elég szerencsétlen nap – ismerte el Béla. – Miért is nem jöttem a múlthéten?
Ezen, mindhárman nevettek.
21.
Gergő ismét kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, s szomorúan konstatálta a tényt, hogy a sör elfogyott.
Egy szigeten volt, mindentől távol, egy igazi földi paradicsomban. További söradagok híján. Már rég letett arról a szándékáról, hogy tájékoztassa a világot a tévedésről, inkább csak ült a teraszon, bámulta az óceánt, és élvezte a trópusi csendet – elvégre, a szabadságát töltötte! Miért foglalkozott volna a munkával?
A szigeten amúgy sem volt térerő, és internetes kapcsolatot sem tudott sehonnan létesíteni. Postás meg csak a hét elején jön legközelebb, akkor meg már úgyis mindegy…
Órája kijelzőjére pillantott: Április 2. Hajnali három.
Ébresztés: 5:00.
Arra gondolt, vajon hányan rendeltek még ébresztést a következő napra. Aztán arra, mi lesz, ha felkel a nap, és Szabi barátjának reggel be kell mennie a hivatalba…
22.
Kicsit később Béla a telefonhoz ment, és megpróbált hazaszólni.
Kicsöngött, hosszan, de senki nem vette föl. Magába roskadva huppant vissza az igazgatói székbe.
– Tudja – mondta a nyakkendős, – kicsit hasonlít a főnökre.
– Igazán – kérdezte Béla, és kihúzta magát. Jobb könyökével megtámasztotta az asztalt, és kétharmados profilból mutatta magát. – És? Mit akarnak? Miért jöttek?
A két alkalmazott összenézett, és a ronda nyakkendős közelebb óvakodott:
– Elég keveset fizet, főnök, hogy itt túlórázzak magának késő éjszakáig – vágta ki az első gondolatot, ami eszébe jutott.
Béla ép kezével megvakarta az állát, majd ennyit mondott:
– Értem.
A langaléta is felé fordította a fejét:
– Nekem is kevés a lové, főnök…
– És, mennyire gondoltak? Havi hat-nyolc gurigára?
Maga elé vette a bőröndjét, és egy-egy marék bankjegyet pakolt ki belőle az asztalra. Egyet a nyakkendősnek, egyet a langalétának. Mind nevettek.
– És többet mennék szabadságra, ha lehet – mondta a langaléta, mire Béla elsírta magát.
Nagyon hiányzott neki a családja.
23.
Lucáék összebilincselve feküdtek a teherautó platóján. A kulcsokat Bokor magával vitte a leshelyére. Beszélgetni sem tudtak, mert Bokor kipeckelte a szájukat Béla horgászsapkájával és kötött pulóverével. A kisebbik sírt. A nagyobbik a szemét forgatta.
Gergő a telefonbeszélgetést álmodta újra, amit még a reptérről bonyolított Szabival kora reggel:
– Kicsit beképzelt az új srác – mondta Szabi. – Én nem szenvedhetem az ilyesmit…
Ő maga, csak hallgatott.
– De megleckéztetem a kis bugrist – mondta Szabi. Nem volt túl bizalomgerjesztő, ahogy mondta.
– Mit akarsz tenni?
– Van ez a meteor, ami hamarosan elsuhan a Föld mellett. Írtam egy ál-jelentést. Amolyan áprilisi tréfának…
– És?
– Az éjjel kicsit átkozmetikáztam, hogy ne tűnjön annyira viccesnek. Már-már egészen úgy fest, mint egy hivatalos bejelentés…
Erős szél támadt. A parton földig hajtotta a fákat.
Gergő kiszakadt az álomból, és ismét a jelenben hevert, részegen.
– Ne menj, csirkefogó! – kiáltotta látomás után.
Eszeveszetten próbált emlékezni rá, mi is történt.
Agya lázasan kutatott a részletek után. Valahonnan a mélyből, sikerült is előkotornia utolsó (kicsivel későbbi) beszélgetésük egynehány részletét:
– Reggel megszellőztettem a hírt, hogy talán nem is kerüli el a Földet. A jegyzeteim meg kinn felejtettem a kávézóban… épp az orra előtt. Aztán közöltem, hogy jó egy órát távol leszek, addig tartsa a frontot (mert valami nagyon-nagyon fontosnak kell utánanéznem), ha esetleg keresne valaki…
Tehát, a srác megtalálta, áttanulmányozta, és el is hitte, amit Szabi összehordott! De Szabi miért nem lépet közbe, mielőtt a feje tetejére állt volna a világ? Ostobaság! Ez így nem történhetett! Ennyire nem lehet ostoba faj az ember! Ismét megébredt, és a sörét kereste…
Amit Gergő nem tudott, az volt, hogy Szabit az ebédszünetben elcsapta egy autó, a Mc’ Donalds-ba menet, így ő már nem nagyon bizonygathatta az elmélet valódiatlanságát. Az új srác pedig – április bolondja -, megragadta a remek alkalmat, és az ellenőrző számításokat mellőzve, a saját nevén publikálta – sebtében – Szabi anyagát. Persze, véletleneknek is közre kellett játszaniuk, de erről talán egy kicsit később!
24.
Az utolsó órát csendes társalgással töltötték – Béla és a ronda nyakkendős.
A langaléta elaludt. A vézna nem különben – még kinn a toaletten.
Rudi az egyik csoportvezető irodájában heveredett le. Telefonálni tért be, és véletlenül magára zárta a párnázott ajtót.
Vonalat nem kapott, pedig másfél órán át, megállás nélkül próbálkozott, kitartóan. A dörömbölését sem hallotta meg senki.
Most a csoportvezető halait bámulta, a falba épített akváriumban.
Azt képzelte, kiolvadtak a hűtőjéből, és most vidáman élik az életük a fürdőkádjában…
Odakinn már hajnalodott.
Hiába számolták a perceket, másodperceket, a világvége elmaradt.
S hogy kivel, mi történt ezek után? Mindenki megmaradt.
4 hozzászólás
Szia!:)
Hát csak így tovább, és tessék elvarrni a még tisztázatlan szálakat.;) Nagyon tetszik, a véleményem már úgyis tudod.
“Persze, véletleneknek is közre kellett játszaniuk, de erről talán egy kicsit később!”
Ezekere is kíváncsi leszek.;)
Különös, hogy felvettél egy olyan írói magatartást, hogy kommunikálsz az olvasóval. Amiket eddig olvastam tőled, azokban ez nem volt jellemző. Vagy igen, csak én még most jutottam el odáig, hogy diagnosztizáljam.:P
Gratula! És készüljön az a foly. köv.;)
Üdv,
Vel
Köszönöm, Vel!
Ígérem, a végére minden szépen ki lesz magyarázva!
Az Olvasó megszólításáról: javaslom a Lepketáncot, mint olyat…
Örülök, hogy tetszik, és a későbbiekben is számítok a véleményedre! És kösz a segítséget!
Üdv: Kuvik
Szia!
Fordulatos, izgalmas…
Eszembe jutott Orson Welles, és Douglas Adams, valamint az, hogy én mit csinálnék, ha tudnám, hogy jön a VILÁGVÉGE… és mit akkor, ha már “megcsináltam”, és kiderülne, hogy a VILÁGVÉGE elmarad…
Üdv: Gyömbér
Hamarosan ezekkel a dolgokkal szereplőimnek is szembe kell nézniük!
Köszönöm, hogy ismét olvastál! Kuvik