A meztelen Sarok

A bámészkodók megigézve álltak a látottak előtt. Az egész nem volt több két egymásnak merőlegesen felhúzott és hanyagul fehérre kent falnál, mégsem tudtak elmenni mellette szó nélkül. Egyszer csak ott volt. A világ bármely pontján, akármikor. A tömeg közepén egy magas, vékony, beesett arcú férfi kezdett el ugrándozni, és esküdözött, hogy a Sarok legutóbb még nem volt ott, abban viszont nem volt biztos, hogy nem látta már korábban. Munkájából fakadó általános határozottsága szertefoszlott, kétségbeesett dadogásánál csak tanácstalanul széttárt karjai aggasztották jobban. Egy másik, egy egészen alacsony, szeplős, egérfogú alak határozottan állította, hogy látta már korábban a falakat, mikor épp az irodájában tologatta az aktáit, az egész pedig nem volt több pillanatnyi villanásnál. Nagy levegőt vett, és a Sarokhoz bukdácsolt. Végigsimította a hosszanti oldal repedezett részét finom, puha tenyerével, a vakolat omladozása, a halk sercegés a kéz és a fedőanyag súrlódásakor pedig egyértelművé tette, hogy az, amit korábban káprázatnak hitt, immár saját fizikai valójában magasodott elé. Egy sorral hátrébb felszisszent valaki, kettővel mellette pedig egy szarukeretes szemüveget viselő nő kapott a fejéhez. Az emberek egyre-másra kezdték el a mellettük állókat bökdösni, csak sugdolózni mertek arról, milyen képtelen helyzetekben villant már fel előttük a Sarok. Az egyik a főnökétől visszadobott fizetésemelési kérvény hatására adta át magát az omladozó érzésnek, a másikat egy félresikerült szabadtéri színmű premierjének félidejében szállta meg a vörös téglás jelenés, de volt olyan is, aki csak botrányt szeretett volna kelteni. Kikapni egy fagylaltot majszoló gyerek kezéből a tölcsért, gyengéden az előtte álló nőhöz dörgölőzni az autóbuszon vagy egyszerűen csak a fűre lépni ott, ahol az tiltva van. Végül teljesen belefeledkezett a szemei előtt káprázó Sarok látványába, és nem tett semmit. Végül senki sem tett semmit. Az egyre hangosodó sokaság minden egyes tagjának volt egy megosztásra érdemes sztorija a Sarok keltette ismeretlen, bizsergető érzésről. A hirtelen kerekedett kavalkádot aztán a tömegből kiváló bohócruhás alak vágta el. Megigézve indult el a falduó felé, mintha nem is lépett volna, szinte suhant, felső teste egészen mozdulatlan volt, egy láthatatlan deszkán gördült, miközben az őt körülvevők tekintete egy szempárként rajzolta meg útvonalát. A falhoz ért, megállt, és csak várt. Egész perceket várt, mire hirtelen a zsebéhez kapott, kendőt vett elő, és dühödten kezdte el levakarni az égető naptól elkenődött, majd arcára száradt mázat. Sminkje után a ruháival bánt el hasonló kegyetlenséggel. Egymás után, mindenféle rendszer nélkül, kapkodva, már-már kétségbeesetten szabadult meg cipőjétől, orrától, gallérjától, és attól a borzalmasan pöttyös, piros-fehér kezeslábastól. A deréktájra erősített fehér pomponokat a járdaszegély melletti porba hajította. Fél perc kellett ahhoz, hogy a bohóc helyét átvegye egy teljesen pucér, középkorú, kopaszodó, táskás szemű férfi. Terhektől mentes mellkasa szaporán hullámzott, kezei és lábai remegtek az izgatottságtól, pupillája a vakító fényár ellenére kitágult. Leheveredett a két fal által határolt képzeletbeli négyzet fűvel borított sarkába, és nem csinált semmi különöset, csak ült. Hogy perceket vagy órákat töltött ott, nem tudta, de nem is számolta, mert nem számított. Bambán, átszellemülve nézett ki fejéből, száját egyre szélesebb és szélesebb mosolyra húzva. Mire a nap már félig volt a hegyek mögött, a félszáz bámészkodó megduplázódott, a megrökönyödés kíváncsisággá alakult, a bátrabbak pedig már egészen odáig merészkedtek, hogy a falat dörzsölve, a füvet szaglászva vagy a csupasz részeken a vérvörös téglát nyaldosva ismerkedtek a Sarokkal. Estére százak hangos kacaja lett a hold ezüstös fényének aláfestő zenéje, ki igazán mélyről jövő, ki félénk, köhintésnyi nevetést hallatva. A bohóc eltűnt, helyét vállalati alkalmazottak, értékesítési ügyintézők, pincérek és autószerelők vették át. Mind meztelenek voltak, némák és mosolyogtak. Ezrekre kelt a hajnal.

Napok teltek el így.

Aztán hetek.

Az első hó már százezrek pőre testére hullott, akik mind arra vártak, hogy a Sarok oltalmazó falai közé vethessék magukat. Idővel kiderült, hogy a mágikus építmény tövében nincs tél, nem érvényesek a fizikai törvényszerűségek, megszűnnek a hitelek, és semmi sem verhet gyökeret, ami nem az ember a maga csupasz valójában. Kiderült, hogy nemtől, életkortól, származástól és foglalkozástól függetlenül lehet egyik ismeretlen a másik ismeretlen szótlan társa néhány órára. Kiderült, hogy lehet tartalmas időtöltés akár a teljes némaság is. A falak tövében nem volt szükség beszédre, sem felvett pózokra, tabu volt gondosan megválogatni a szavakat, és rossz szemmel néztek bárkire, aki klikkekbe rendeződve próbálta meg reprezentálni hovatartozását. Az egyetlen szabály a mezítelenség volt. Elméleti és fizikai értelemben egyaránt. Egy orkán erejével söpört végig a változást áhítók között az új szemlélet, egy merőben új hitvallás. Milliók köszöntötték az újesztendőt a Csupasz Ősiség kezdetleges, de folyamatosan változó, mindig a lehető legtökéletesebb egyszerűségre törekvő tanaival. A követőknek nem voltak világmegváltó terveik, nem egy magasztosabb célért küzdöttek, és nem rendeztek tömeges beszervezéseket sem. Akiben feléledt a vágy, csatlakozhatott, tudta hova kell mennie, tudta mikor, tudta miért. Légy önmagad, harsogták, szabadulj meg tőle, szabadulj meg mindentől! Csupaszítsd le magad, te legyél te és ne más!

Napok teltek el így.

Aztán hetek.

Tavasszal az első virágok már több száz újonnan felhúzott Sarokra nyíltak. Sarkok emelkedtek a fagyos Grönlandon, Afrika kopár síkságain, New York forgalmas utcáin, és hetek óta beszéltek egy Nepálban lévőről is, ahol állítólag az ember a lehető legközelebb kerülhet önmagához. Szinte tökéletesen lehet bárki saját maga. Nem volt szükség építő- és kötőanyagra, sem rajztáblára, emberi kézre pedig végképp nem. Csupán az akarat kellett, egyedülálló emberek kollektív tudata ahhoz, hogy fenséges Sarkok bújjanak elő a földből az Eiffel-torony lábánál, Haiti homokos partjain vagy az Andok rideg kőszikláin.
A változni akarás, a pózok letétele utáni hajsza immáron új sarkok százait emelte napról-napra a világ különböző pontjain, épp ezért nem érhetett senkit meglepetésként, mikor kémekről, szabotőrökről és potenciális merénylőkről kezdtek el pletykálni. Lehetséges megtorlástól terhes gondolatoktól kezdett el roskadozni a Sarkok környéke. Félelmüknek nem volt pontosan leírható alanya vagy állítmánya, ismeretlen volt, ami bármelyik pillanatban, bárhol és bárkivel leszámolhat. Azt sem tudták, hogy, milyen módszerekkel, de elkaphatja őket, akár már másnap. De ki? Egyáltalán mi? Nem tudták, éppen csak érezték, olyan volt, mint egy apró kis kinyomozhatatlan kavics a cipőben. Kellemetlen, szúró, múlni sem akaró. Ha bizonytalanul is, de számítottak valamire, ami valamikor és valamilyen formában megbünteti őket azért, amiért merik vállalni akik.

Napok teltek el így.

Aztán hetek.

Először az ágakról lehulló száraz falevelek, majd a kavicsok kezdtek el pattogni a földön, a nemrég még pisszenésnyi nesz pedig rémes mennydörgéssé duzzadt az őszi félhomályban. Óriási guruló vasszörnyek tűntek fel a távolban, előremeresztett csápokkal, acélfogas karmokkal és rozsdás vasgolyókkal. Általános rémület futott végig a sokaságon, a tömeg két részre oszlott, ki fejvesztve menekült, ki földbe gyökerezett lábbal nézte a fémlidércek közeledését. Egyre nagyobb kődarabok fordultak ki a földből, a fák ágain pihenő madarak már rég felszálltak, az ottmaradtak árnyékainak reszketése pedig másodpercről-másodpercre erősödött. Egy éles nyikorgás jelezte a monstrumok megálltát. Közelebb érve egyiken sem látszott ablak, sem bármiféle nyílás, matt fekete burkolatuk mintha élő szövetként feszült volna a fémszerkezetre. Jó ötven méterre sorakoztak fel az egy masszává tömörülő embertömeggel szemben. Csak a Sarok magasodott közéjük. Néhányan már épp felocsúdtak volna ámulatukból, mikor egyszerre nyílt meg a Pokol és a Mennyország kapuja, a két ellentétes töltetű energia pedig pont a Sarok felületén feszült egymásnak. Tankok kezdtek el gyors egymásutánban bombázni, repeszeiket a közelben húzódó domb mögül koncentrálták a Sarok irányába. Az általános döbbenetből eszmélve mindenki kétségbeesetten próbált fedezékbe vonulni. Ki a legközelebbi bokorba ugrott, ki egy szikla mögé kúszott, de volt olyan is, aki a sűrű tempó- és irányváltásokkal tarkított menekülést választotta. Senki sem maradt a bombázásra ítélt Sarok közelében, épp ezért nem látták, nem is láthatták a csodát, ami pont ott és abban a fejvesztett pillanatban történt meg. Pont akkor, amikor az egyik, egy szőke, középkorú nő zihálva túrt a mocsokban szarukeretes szemüvegét keresve. A külvilág egészen megszűnt, elmosódtak a képek, a dúvadként tomboló masinák elnémultak. Menedéke oltalmában épp azon gondolkozott, hogyan vehetné újra birtokba fekete szoknyáját és fehér selyemblúzát, hogyan lopakodhatna a lehető legészrevétlenebbül a sarok árnyékába hányt táskájához, mikor egy gellert kapott tompa repeszdarab egyenesen az arcába nézett, ő pedig eszméletlenül zuhant a porba.

Másodpercek teltek el így.

Aztán percek.

Hirtelen tért magához, parton vergődő halként tátogott levegő után. Jó adag port szívott a tüdejébe, csengett a füle, arcának jobb oldalán kínzó fájdalmat, dereka tájékán viszont egy segítő kezet érzett. Kívülről látta magát, ahogy kiemelkedik a porból, felül, és egy ismeretlen, fej nélküli alak finoman orrára biggyeszti törött szemüvegét. A néma kábulatban töltött másodpercekből a kitörő éljenzés térítette magához. Bal szemét résnyire nyitva először arcot párosított az előbb még fej nélküli testhez, óvatosan felállt, majd erőtlenül a Sarok felé fordult. A döbbenettől újra összecsuklott. Miután ismét feltápászkodott, megköszönte az idegen önzetlen segítségét, egyensúlyozott még egy kicsit, majd másodszor is oldalra fordult, a távolban azonban nem a Sarok maradványait, hanem a teljesen érintetlen, fehérre vakolt és változatlanul ugyanazon a két ponton megrepedt falduót látta. A néma vasszörnyek nem a sikeresen megvívott csata felett ültek tort, hanem megszégyenülve, darabjaikra esve hevertek szanaszét. A tömeg nem a Sarok és a fényesnek ígérkező jövőt gyászolta, hanem örömtáncot járva, hangos kántálást hallatva, kusza és felszabadult összevisszaságban ünnepelte imádatuk tárgyának győzelmét. Ez a kedves, mosolygós férfi pedig, aki jobban megnézve még csak egy fiúcska volt, nem a vereség feltételezhető okait, hanem az érthetetlen diadal részleteit osztotta meg kába útitársával. A Sarokhoz érve a falhoz vetette magát, behunyta szemét, és bár nem tudta, honnan, de biztos volt benne, hogy amíg csapott vállaival a falhoz dőlne, nincs az a monstrum, mely megakadályozhatná ebben.