Nyár vége volt. Már megnőttek, megerősödtek a fiókák. Lassan csomagolni kezdtek a hosszú útra. Nagy csapatokban készülődtek, közben még néhány repülő rovart is elkaptak, hogy ne éhesen keljenek útra. Nagyon szomorú volt a kis molnár fecske, hogy el kell hagynia barátját a kis verebet. Rokona a füsti fecske, aki már elkészült a csomagolással odarepült hozzá. Ő is nagyon bánatos volt, hisz neki is el kell hagynia kedves fészkelőhelyét, hazáját egy időre. Hisz itt télen nem találnak elegendő élelmet. -Tavasszal majd újra találkoztok, újra visszatérünk majd ide és újra minden a régi lesz. – mondta – azzal huss, a fecskék egyszerre felszálltak és elindultak dél felé. Egy időre még az ég is beborult, ahogy eltakarták a kedves kis madarak az égboltot. A kis veréb bánatosan nézett utánuk: – Szerencsés utat! Visszavárunk! – kiálltotta utánuk.
Az együttérzés gyógyít. Hazából mindenkinek csak egy van.
4 hozzászólás
Kedves suzanne!
Szép ez a mese. Kicsit tanmese jellege van.Talán a vége miatt.Nekem tetszik.
Szeretettel:Ági
Kedves Ági! Köszönöm szépen kedves szavaid. Madárcsicsergős, napsugár cirógatta napot kívánok: Zsuzsa
Kedves Susanne!
Nagyon szép és tanulságos mint az elöbbiek is!
". Hazából mindenkinek csak egy van."!!!!!
Szeretettel:sailor
Köszönöm szépen kedves Sailor 🙂