Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy öreg néni a Macskaköröm utcában. A néni valamikor lehet, hogy volt fiatal, és volt talán szerelmes is, de ezt nem lehetett biztosan tudni, mert ő már akkor is öreg és töpörödött volt, amikor az első lakók beköltöztek a Macskaköröm utcába, és ezek az első lakók is elég öregek voltak már. A néniről csak azt lehetett biztosan tudni, hogy Rozi néninek hívják. Ezen kívül a postás tudta még róla, hogy Horváth Antalné is, de ezt nem mondta el senkinek, mert nem kérdezte tőle senki.
Rozi néniről azt is tudta mindenki, hogy nem lakik egyedül: vele élt egy csacsi, akit a sors szeszélyéből Antalnak hívtak, és egy macska, akit többféleképpen is hívtak. Rozi néni általában cicuskámnak, cicónak vagy aranyomnak, mások pedig macskának, ciccnek és büdös dögnek nevezték. Büdös dög azért lett belőle, mert elég csúnya volt szegény: vörhenyes volt a bundája — ami még nem lett volna baj —, változó hosszúságú a szőre és az egyik füléből hiányzott egy darab. Ráadásul a két szeme más-más színű volt: az egyik sárga, a másik kék, és ha ránézett valakire, az illetőnek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy ez a macska többet tud, mint amennyit mond. Ezt az érzést csak nagyon kevesen szeretik, ezért a cicót gyakran hívták büdös dögnek.
Egy szép napos vasárnap délutánon békésen élvezte a fényes meleget Antal és a cicó. A csacsi valami csinosabb füvet harapdált, a cicó pedig elnyúlt mellette a kerítésen és lelógatta a farkát Antal oldalán.
Egyszerre csak megnyikordult a kapu.
– Mindig mondom, hogy meg kéne már kenni azt az ócskavasat — dohogott a cicó, kettőt csapva a farkával —, ilyen szép délután, és erre elrontja az a randa nyekergés.
– Ne légy úgy oda, barátom — csitította a csacsi —, hosszú még a nap, elfelejtheted a nyekergést, sőt még a nyikorgást is.
– Hm… ez igaz — hagyta rá a cicó, és visszaengedte a farkát.
– De ki jöhetett vajon?
– Számít ez?
– Hát, nem sokat…
Ennyiben maradtak hát, és sütkéreztek tovább.
Közben már az ajtón kopogott a látogató. Rozi néni odament, kinyitotta, és végigmérte. Egy kislány volt a jövevény. 12-13 éves lehetett, sötétszőke haja volt, és szürkés, mosolygó szeme.
– Csókolom! Kati vagyok.
– Szervusz, Kati. Gyere be.
Rozi néni elégedett arccal kísérte be a látogatót. A kaput ugyanis nem véletlenül nem olajoztatta meg. Egyrészt azért, mert nem volt csengője, és így legalább hallotta, ha jött valaki. Másrészt pedig a kapu rendkívül vészjóslóan tudott nyikorogni, ráadásul rajta billegett egy tábla: „Harapós kutya”. A tábla oka sok éve eltávozott már, a tábla azonban maradt. Így aztán csak a nagyon bátor vagy jól tájékozott emberek mertek bejönni. Rozi néni pedig értékelte ezeket a tulajdonságokat.
– Foglalj helyet, Kati. Megkínálhatlak egy kis süteménnyel?
– Igen, köszönöm.
Kati kíváncsian nézett körül a konyhában. A helyiség nem volt túl nagy, de látszott, hogy gondosan, sok év alatt rendezték be. Egy nagy tölgyfaasztalnál ült. Az asztalon nem volt terítő, csak egy fonott kosár, tele gyümölcsökkel, meg most előtte egy kistányér és egy nagyobb, megrakva valamilyen réteges süteménnyel. A sarokban egy kályha állt, mellette pedig egy gáztűzhely. Az ablakon hímzett függöny. A berendezéshez tartozott még egy nagy szekrény, amelynek az üveges részében normális tányérok, poharak is látszottak, de sok olyan dolog is, amelyekről Kati nem tudta, mire valók. Mindegyik edény fényesen csillogott. Egy pillanatra Kati úgy érezte, talán kicsit túl fényesen is.
– Szóval te nem félsz tőlem?
Kati összerezzent a kérdésre.
– Nem – válaszolta, és elpirult kicsit. Az igazság az, hogy a szülei azt mondták neki, hogy kerülje a Néni házát, mert veszélyes lehet. Persze ezt ők is csak a szomszédoktól hallották, és senki nem tudta megmondani, hogy valójában milyen veszélyt rejt a Néni háza. Csak azt mondták, hogy a Néni különös, és különös volt már régen is. És azt is, hogy az ilyen különös embert jobb elkerülni, mert az ember sose tudhatja. És azt is, de ezt már csak az öregebbek, hogy lehet, hogy a Néni az ördöggel cimborál, azért ilyen különös, és hogy az ördög sohasem alszik.
Kati szokott hallgatni a szülei tanácsára, de ez a dolog zavarta kicsit. Már több hónapja, hogy ide költöztek a Macskaköröm utcába, és azóta gyakran elsétált Rozi néni háza előtt. Nagyon érdekelte, hogy miért olyan veszélyes a Néni. Mindig kíváncsian kukucskált be a kerítésen, de soha nem látott semmi különöset. Néha látta a cicót, ahogy a kertben sétált, vagy a csacsit boldog fűropogtatás közben. Időnként a Néni is megjelent, de mindig teljesen közönséges dolgokat csinált: gazolta a kertet, simogatta a macskát, vagy kivitte a szemetet. Amikor köszönt neki, mindig odanézett, és kedvesen visszaköszönt. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, de még különösnek sem. Szóval Kati nem értette a dolgot.
Most, hogy a szülei éppen elmentek nadrágot nézni, tudta, hogy nem jönnek egyhamar haza. Így hát összeszedte minden bátorságát, és elhatározta, hogy meglátogatja a Nénit. Végül is, mi történhetne? A kerítésnél kicsit megtorpant a "Harapós kutya" láttán, de aztán eszébe jutott, hogy sose látott még itt kutyát, és benyitott.
Most pedig itt ült a konyhában, süteményt majszolt, és egyáltalán nem félt. A süti finom volt, és Rozi néni éppolyan kedvesen nézett, mint azelőtt. Kati továbbra sem értette, mi baj lehet a nénivel. Ezért kis hallgatás után megkérdezte:
– Honnan tudja a néni, hogy félnem kéne tőle?
– Ó, régóta kerülnek engem az utcában. Nem mondják ugyan, de azért észreveszi az ember.
– De miért? A néni veszélyes?
– Nem, drágám. Nem vagyok veszélyes, csak egy kicsit különös. Néha másképp gondolkodok a dolgokról, mint ahogy az megszokott. Ezt csak kevesen szeretik igazán.
– Ennyi az egész?
– Ez épp elég.
– Azt hittem… — aztán inkább elharapta a mondatot.
– Mit hittél? Azt, hogy nem tudsz majd kimenni innen? Hogy varangyos békává változtatlak? Vagy varázsitalt itatok veled, és ezután már csak mekegni tudsz majd?
– Hát… — hajtotta le Kati a fejét. Kicsit szégyellte magát. Tényleg ilyesmiket gondolt, pedig tudta, hogy csak a buta kisgyerekek gondolnak ilyeneket.
– És mégis eljöttél? A szüleid akarata ellenére? Ez igazán bátor és igazságkereső szívre vall.
Kati nem értette pontosan, hogy a néni mit ért az "igazságkereső szíven", de úgy érezte, megdicsérték.
– Honnan tudja, hogy a szüleim megtiltották?
– Különben veled jöttek volna — mosolygott Rozi néni.
– Ez igaz — ismerte el Kati.
Kisvártatva megszólalt a kislány:
– Hogy hívják a csacsit?
– Antalnak.
– És a cicát?
– Cicónak.
– Ez nem név!
– Tényleg nem, de ez őt nem zavarja.
– Honnan tetszik tudni?
– Különben mondta volna.
– De hát a macskák nem is tudnak beszélni!
– Ez tud, csak titkolja.
Kati gyanakodva nézett Rozi néni hamiskásan mosolygó szemébe. Nem tudta eldönteni, hogy a néni csak tréfál vele, vagy tényleg komolyan mondja, amit mond. Egy idő után feladta.
– Hát… most már mennem kell.
– Jól van, menj csak. Gyere el legközelebb is!
– Nem tudom, mikor nem lesznek itthon az apukámék…
– Tudod, mit? Szerintem ne titokban gyere. Mondd el nekik, hogy itt voltál, és szeretnél még jönni.
– De azt nem lehet! Megtiltották! Nem is tudom, mi lenne, ha megmondanám! — tiltakozott rémülten a kislány.
– Amikor benyitottál a kapumon, tudtad, hogy mi lesz?
– Nem…
– Látod, mégis bejöttél. Bátor voltál, pedig idegenhez jöttél, és attól féltél, hogy talán szörnyű dolgok történnek. A szüleidtől sosem kell így félned. Jót akarnak neked, és megérdemlik, hogy megbízz bennük, nem?
– Hát… ez igaz.
– Meg hát, tudod, az utcának sok szeme van. Előbb-utóbb úgyis megtudnák.
– És ha nem engednek el többet?
– Akkor majd a kerítésnél beszélgetünk. Pont mint eddig, csak hosszabban.
– Jó. Így jó lesz. — nyugodott meg a kislány.
Mikor ment kifelé, Rozi néni a kezébe nyomott még egy süteményt, úgy kísérte ki a kapuhoz. Már majdnem a házuknál járt Kati, amikor megint visszanézett, és látta, hogy Rozi néni mosolyogva néz utána a kerítésnél.
"Tényleg különös néni. De nem veszélyes. Egyáltalán nem. Sőt, kedves." — gondolta Kati, ahogy még utoljára integetett egyet.
A cicó és a csacsi közben már megunta a sütkérezést, és előreballagtak megnézni, mi is van kenyeret (és füvet és tejet) adó gazdájukkal. Rozi néni a konyhában volt, és éppen a süteményes tányért rakta el. Közben vidáman dudorászott.
– Szóval tetszett neki a látogató. — mondta a cicó Antalnak.
– Igen, nagyon tetszett — mondta Rozi néni. — Régen találkoztam ilyen bátor és kedves kislánnyal.
– Tudod, Antal — morogta a cicó, de úgy, hogy Rozi néni még véletlenül se hallhassa meg —, már megint olyan érzésem van, hogy érti, amit mondunk. Pedig ez nem normális. Az emberek nem érthetnek meg minket! Az idegeimre tud menni ezzel.
– Ne mérgelődj, barátom — csitította a csacsi —, lehet, hogy csak véletlenül hibázik rá.
– Vagy nem! Vagy nem!
– És akkor mi van?
– Nem lehet! Idegesít!
Még így folytatták egy ideig, Rozi néni pedig csöndben kuncogott magában, persze úgy, hogy a cicó ne hallja meg.
Amikor Kati szülei hazaértek, a kislány még egy ideig gyűjtögette a bátorságot magában. Néha már majdnem elmondta, mi történt, aztán az utolsó pillanatban mégse. Nagyon szégyellte magát, hogy ilyen gyáva, de azért egyre csak halogatta a dolgot. Végül aztán nekidurálta magát, és a háta mögé rejtett reszkető kezét morzsolgatva színt vallott.
Nem volt valami kellemes, először alaposan megdöbbentek, aztán felháborodtak, aztán leckéztettek a szülők az engedelmességről, a veszélyekről meg miegymásról. Kati azonban körömszakadtáig védte a Nénit, elmondott mindent, ami volt, és a végére már odáig jutottak, hogy „meglátjuk még, hogy elmegyünk-e veled”. Ez kevesebb volt, mint amit Kati akart, de sokkal több, mint amit remélt.
Aztán ez a "meglátjuk még" eltartott egy darabig, de végül a felnőttek beadták a derekukat. Néhány nap múlva az egész család felcihelődött, és elindult a Nénihez. Amerre mentek, lebbentek a függönyök, kandi szemek kukucskáltak a kerítések résein. Amikor benyitottak a kapun, Izabellának, a harmadik szomszédnak hirtelen elfogyott az élesztője, és muszáj volt kérnie kicsit Marikától, a negyedik szomszédtól.
Ahogy beléptek az udvarra, az első, aki szembejött velük, a cicó volt. Alaposan meghökkent a látogatók láttán.
– Felnőttek? Itt? És egyik se a postás?
Gyorsan elszaladt hátra Antalhoz.
– Képzeld, Antal, itt van valami gyerek meg a szülei! Itt!
– Aha — mondta Antal.
– Hallod? Bejöttek! A kapun! Ide!
– Hallom. Bejöttek. A kapun. Ide.
– És egyik se a postás!
– És egyik se a postás.
– Téged nem lep meg?
– De. Meglepődtem. Nagyon meglepődtem.
– Gyere! Szaladjunk gyorsan előre!
– Ne szaladjunk.
A cicó mérgesen horkantott egyet, pedig igazán nem szokása.
– Neked nem is érdemes beszélni. Én rohanok, elmondom neked, micsoda nagy újság van, téged meg nem is érdekel.
– De érdekel, barátom. Csak hát minek rohanjak, ha egyszer nem azt mondtad, hogy éppen elmennek, hanem azt, hogy éppen érkeztek. Minek szaladjak? Még összeráznám a füvet a gyomromban. Nem lenne egészséges.
Antal mintha némi fogcsikorgatást hallott volna a cicó irányából, de nem volt egész biztos benne.
– Jó. Menjünk előre. Az ablaknál mindent hallunk.
– Menjünk! Gyere már!
– Megyek.
– Gyere!
– Megyek.
– Jaj, de nehéz veled! Gyere már!
– Megyek.
– Látod, milyen lassú vagy? Most mindenről lemaradtunk — dohogta a cicó, mikor a csacsi hátáról benézhetett végre az ablakon, és látta, hogy a vendégek már szedelőzködnek.
– És? Mi van? Jókedvűek?
– Hm… Igen, jókedvűek, azt hiszem. Mosolyognak a nénire. A kislány a legjobban.
– Jól van. Akkor minden rendben van.
Ahogy kijöttek a házból, és meglátták a cicót Antal hátán, Kati odasúgta Rozi néninek:
– Megsimogathatom a cicát?
– Hát, ha cicónak szólítod, és engedi…
– Már megint ezzel a cicózással jön — morogta halkan a cicó, hogy csak Antal hallhassa —, mikor tudja, hogy nem érdekel, hogy hívnak. Mintha valami kényeskedő szobacica lennék! Adjon enni, simogasson meg, és hívjon, ahogy akar!
– Cicó, cicó, cicc, cicc — mondta Kati, és lassan közeledett.
– Na jó, lásd, kivel van dolgod. A cicó ellenére is megsimogathatsz.
– Idejön! — örült Kati.
A néni megint mosolygott, és megint úgy, hogy a cicó úgy érezte, hallotta, amit mondott. Pedig igazán halkan mondta.
– Na jó, mi megyünk is. Köszönjük a süteményt. Gyere, Katikám! Majd legközelebb még megsimogatod. Mindjárt itt lesz Lili néni.
Lili néni Kati egy féltávoli nénikéje volt, és minden hónapban eljött hozzájuk látogatóba. Ők nemigen rajongtak érte, de hát muszáj volt tartani vele a kapcsolatot.
– Kik ezek? — kérdezte Antal a nénitől. Ő idősebb volt, mint a cicó, és jobban ismerte a nénit, mint ő. Pontosan tudta róla, hogy érti, amit mondanak, de nem akarta ezt megmondani a cicónak, hogy legyen min gondolkodnia.
– Ők Kati szülei voltak. És persze Kati.
– Ki az a Kati? Aki a múltkor járt itt?
– Ó, igen, az a kedves kislány.
– És a szülei? Ők is kedvesek?
– Igen, most már azok. Először gyanakvóak voltak egy csöppöt, de aztán megnyugodtak, mikor látták, hogy nincs mitől tartaniuk.
– Eljön a kislány máskor is?
– Remélem.
– És a szülei?
– Nem tudom, de remélem, hogy igen.
– Mi? Miről van szó? Mit remél a néni? — szaladt oda a cicó, aki eddig a látogatók után bámult a kerítésnél. Most már nem látszottak, úgyhogy bejött.
– Remélem, nemcsak a kislány, hanem a szülei is jönnek még.
– Te Antal! Már megint érti, amit mondok! Pedig csak neked mondtam!
– Sose törődj vele! Úgyse beszéli ki a titkaidat. Nincs kinek.
– És ha lenne?
– Akkor minden más lenne. Talán nem is értené, amit mondasz.
– De ha mégis?
– De nem.
– De ha igen?
– De nem.
Így vitatkozgattak még egy darabig, miközben a néni bement a házba.
10 hozzászólás
Szia!
Nagyon jól indul, ahogy megszokhattuk tőled. Gördülékeny történetvezetés, kellemes irónia. Olyan igazi Inesitás. Ráadásul még a fejtörő is elmarad. 🙂 Várom a folytatást. De ne sokat várakoztass bennünket! 🙂
Maristi
Szia!
Örülök, hogy tetszett! Egyébként úgy indult, hogy gyakorlófeladatot akartam írni a diákoknak szövegszerkesztéshez, és megböktem a kollégámat, hogy “Laciiii, mondj egy témáááát!” Erre mondta, hogy valahol kirándult, és egy néninek volt egy csacsija, meg egy cicája is. Gondoltam, ez jó téma, és elkészült az első két bekezdés. Azóta is gyakorolnak rajta a kölkök. Aztán az a két bekezdés tovább írta magát 🙂
Kedves Inesita!
Nagyon kedves kis törénet Micimackóra emlékeztető humor-ízzel. Élvezettel olvastam.:))
üdv.
Kedves wryan!
A Micimackóval való összehasonlítás nagyon jólesett! Az egyik kedvencem lett, ahogy elég öreg lettem, hogy felfogjam a poénokat meg a jellemeket benne. Gyerekként nem szerettem, az se esett le például, hogy ezt egy gyereknek mesélik, így sok közbeszólást nem is értettem, hogy kerül oda… Biztos nem voltam valami találékony gyerek 🙂
Nagyon-nagyon jó kis mese, élveztem olvasni! Gratulálok Inesita!:)
Kedves sleepwell!
Örülök, hogy szerezhettem néhány kellemes percet! Köszönöm!
Kedves Inesita!
Hát ez szörnyen aranyos történet. Nekem a cicó lett a kedvencem a kis sejtéseivel. Nagyon egyedi, hogy nem tankönyvből gyakorolnak a diákok. Ez a kis történet nekik is biztosan tetszett 🙂
Kedves Jessie!
Örülök, hogy tetszett! A cicó fejét én is nagyon bírom, az egyik barátomnak pedig a csacsi volt a kedvence.
De jó! Tetszenek a macskás történeteid, egész különleges lehet a tiéd, hogy ilyenekre ihlet.
Az is jó volt, hogy két szálon fut a sztori.
szeretettel: Delory
Kedves Delory!
Hát tényleg nem semmilyen kis fickó… 🙂 Köszönöm!
Ági