Valahol az Egyenlítő fölött járhattak, amikor egy sikeres ugrás után az első, akit megláttak, egy vöröshajú tündér volt. Pontosabban inkább piroshajú volt a tündér. Először azt hitték Katiék, hogy egy másik látogató lehet, olyan, mint ők, de ahogy beszélgettek vele, kiderült, hogy nem, ő is egy esőtündér, csak ilyen különösre sikerült. Sokat beszélgettek vele ezután, és végre először, mióta idejöttek, nem érezték magukat olyan végtelenül egyedül. A tündért Csöppfinek hívták, csak így, minden különösebb czikornya nélkül. Ezen a felhőn született, és nem is ment el soha azóta róla. Hogy miért maradt? Azt mondta, azért, mert így legalább az biztos, hogy ezen a felhőn van. A tündérek körülötte úgyis csak esetlegesek, senki sincs már itt azok közül, akik a születésénél jelen voltak.
– És a szüleid? — kérdezte Zana, bár megszokta már valamennyire, hogy itt a gyerekek semmit sem tudnak évszázadokig a szüleikről.
– A szüleim? — Csöppfi hangja keserűbb volt, mint a mosolya. — Ők, amikor látták, hogy piros a hajam, elmentek, és itthagytak. Tudjátok, ez óriási szégyen volt a számukra. Azóta sem láttam őket. Még nevem sem volt, amíg nem választottam ezt.
– És ki nevelt fel? — Kati nagyon sajnálta az esőtündért. Nagyon rossz lehet szülők nélkül felnőni.
– Ez a felhő. — Amikor látta Kati értetlenségét, megmagyarázta: — Tudod, az esőtündérek nem tehetetlenül születnek. Életképesek vagyunk egyedül is. Csak néhány évig még nem tudunk biztonságosan átugrani másik felhőre. Néhány évig meg bárki várhat az első ugrására.
– Neked nem volt első ugrásod.
– Nem hát.
– Nem hiányzik?
– Nem lehet olyan nagy dolog. Akik ide ugranak, épp olyanok, mint akik távoznak. Nem hiszem, hogy sokról maradtam le.
Zanának el kellett ismernie, hogy van benne valami. Végül is, ők sem nyertek semmit a sok ugrálással.
– És boldog vagy itt? — kérdezte Csöppfitől. Szerette volna megtudni, mi is a boldogság titka.
– Nincs más választásom.
Hát, ez nem valami szívderítő titok.
– És ha választhatnál?
– Akkor nem itt élnék. Keresnék egy olyan népet, ahol tartozhatnék valakikhez. Még ha a föld alatt élnék is, boldog lennék, ha fontos lennék olyanoknak, akik fontosak nekem is. Nem kell, hogy sokan legyenek. Csak szeretném, ha egyszer valaki meg is jegyezné, amit mesélek, és szeretném, ha érdemes lenne megjegyezni a meséit, mert még másnap is látom, és harmadnap is, és negyednap sem fog újra bemutatkozni.
– És ha nem láthatnád a világot?
– Miért, most látom? Különben is, mit ér a világ összes csodája, ha nincs senki, akinek megmutathatnám, valaki, akivel egy év múlva emlékezhetnék rá? Évszázadok óta nézem a napsütést, és már rémesen unom. Ha megmutathatnám valakinek, újra szép lenne.
Zana döbbenten bámult Csöppfire. Most tudatosodott benne, hogy mitől érezték magukat annyira furcsán itt. És azt is most értette meg, hogy hogyan bírta eddig ki. Itt volt Kati. Megosztották a szépet, a rosszat, a félelmet és a magányt. Ha Kati nem lett volna itt vele, már rég egy felhő közepén gubbasztana, és nem várna semmire. Szegény Csöppfi! Aztán eszébe jutott valami.
– De téged miért bánt, hogy így elmennek melletted a többiek? Hiszen te esőtündér vagy! És minden esőtündér ilyen! Láttunk eleget, egy se különbözött.
– Hát, igen. Nekem nemcsak a hajszínem furcsa. Csak a ruhám eredeti esőtündér.
– És tényleg szívesen itt hagynád ezt a világot?
– Igen. Csak hát mi nem tudunk repülni. Egy esés pedig lehet, hogy nem a kívánt eredményre vezetne. De tényleg, ti hogyhogy itt vagytok? Baleset ért, vagy szándékosan érkeztetek?
Most Zanán és Katin volt a mesélés sora. Elmondták, hol és hogyan éltek eddig, és azt is, miért jöttek ide. Csöppfi nagy érdeklődéssel hallgatta őket. Amikor Zana a családjáról és a munkájáról mesélt, vágyakozva csillant fel a szeme. Aztán, ahogy a távozásukhoz ért, egyre értetlenebbül bámult rá. Néha hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Azt akarod mondani, hogy ti önként hagytátok ott azt a csodás életet? De miért? Hogy mondhattatok le róla?
Zana kicsit elpirult.
– Tudod, minden nap ugyanazt csináltam. Ugyanarra mentem, ugyanazokat láttam, ugyanaz történt. Látni akartam a világot. Nem akartam ott, a Macskaköröm utca mellett megpenészedni.
Csöppfi tűnődve nézte.
– És most, hogy láttad, mit gondolsz?
– Nem tudom… Tényleg mindenfelé jártunk, de olyan gyorsan és olyan magasan repültünk, hogy tulajdonképpen nem láttunk szinte semmit. És ugyan nem mindig ugyanazokkal beszéltem, de a sok különböző tündér mind egyforma volt. Azt hiszem, nem jó helyre jöttünk. A föld közelében kellett volna repülnünk, és úgy körbejárni. Lehet, hogy világutazónak kellett volna jelentkezni, nem esőtündérnek.
– Akkor boldog lettél volna?
Zana azt akarta mondani, hogy igen, persze, hogy boldog lett volna, de valami visszatartotta. Talán Csöppfi tekintete, talán valami más. Csak lehajtotta a fejét és hallgatott, amíg Csöppfi Katihoz nem fordult, és az emberi életről kezdte faggatni. Zana nemigen figyelt rájuk. Azon tűnődött, hogy mitől is érzi magát olyan bizonytalanul. Miért nem tudta kimondani, hogy a világjárás földközelben boldoggá tette volna?
Ettől a naptól kezdve nem ugrottak többet, aminek a macskacicó kimondhatatlanul örült. Csöppfivel maradtak a felhőjén, és a legtöbb idejüket vele töltötték. Nem is igen törődtek vele, hogy a többi tündér hogyan jön-megy, és tudták, ők sem törődnek velük. Rengeteget beszélgettek. Csöppfit nagyon érdekelte minden, amit meséltek, és velük nevetett a mulatságos eseteken. Ahogy meséltek neki, Zana és Kati is elcsodálkozott, mennyi minden történt már velük. Amikor a többi tündérnek újságolták el Edömér eseteit Adrillal, vagy Zana Brutusos vagy Izabella nénis történeteit, nem érezték őket ilyen érdekesnek. Talán attól lettek azok, hogy Csöppfi tényleg figyelt, és még később is rákérdezett néhány részletre, vagy hozzáfűzött néhány vicces megjegyzést.
Csöppfivel a munka is érdekesebb lett. Ő ugyanis nemcsak előírásos, gömbölyű cseppeket gyártott, hanem néha megcsavarta vagy elhúzogatta őket mindenféle mintára. Került ki hold alakú, lóforma, napsugaras, felhő alakú, virágos, tündérmintás és viharszörnyes csepp is a keze alól. Zana mindig ámulva nézte.
– Miért csinálsz ilyen formákat?
– Így sokkal érdekesebb, nem? — és egy kürtős kalács alakú cseppet tartott eléjük.
Amikor jöttek a menetrend szerinti viharfelhők, Csöppfivel mindig hátrahúzódtak a felhő ellentétes végére, és egymást fröcskölték a vízágyúkkal. Néha akkor is lefröcskölte őket, amikor nem volt támadás. Ilyenkor, ha rátámadtak, mindig vigyorgott, azt mondta, hogy nem ő volt, és fütyörészve rávette a felhőt, hogy zárja el a csapokat, és ne tudják visszafröcskölni. Látszott, milyen régen él már itt, mert egy fél szemöldökrándítással utasította a felhőt mindenfélére. Időnként rájuk kunkorított egy pamacsot, hogy hanyatt essenek, máskor meg a lábuk elé tetetett akadályt váratlanul, hogy a hasra esés se maradjon el. Persze sosem tudtak rá igazán haragudni, olyan aranyos volt, ahogy bocsánatkérően rezgette a piros haját, és közben kajánul hunyorított.
Sok idő telt el így, sokkal több, mint amennyit Csöppfi nélkül töltöttek a felhőkön, mégis sokkal kevesebbnek tűnt. Zana nem sokat gondolkodott, de az érzései átalakultak. Egyre kevésbé vágyott a világ körüli útra, és egyre többször tolakodott elő benne, hogy szeretné megmutatni Csöppfinek is, hogy hol lakott, hadd lássa végre, miről meséltek neki annyit. És bár sokkal boldogabbnak érezte magát, mint korábban, a szülei, az ügyfelei és a házuk hiánya egy állandó sötét, fájó kis gombócot alkotott a lelkében. Erről a gombócról igyekezett nem venni tudomást. Talán nem is mondta volna ki soha, ha az egyik nap nem azzal lép hozzájuk egy tündér:
– Képzeljétek, most vagyunk Magyarország határán! Itt volt az első ugrásom!
Ezzel ment is tovább, meg sem várta, hogy válaszoljanak. Zana arca elkomorodott egy pillanatra, mert eszébe jutott az otthona. Csöppfi észrevette, és mellé ült az egyik pamacsra.
– Mi bánt, kicsi Zana?
– Nem is vagyok kicsi. Akkora vagyok majdnem, mint te.
– Jó, akkor mi bánt, Nagy Zana?
– Csak eszembe jutottak a szüleim. Meg a Macskaköröm utca. Még Izabella néni is.
– Hiányoznak, ugye? — Csöppfi hangja most nem volt kötözködő.
– Igen. — vallotta be Zana. Még sosem mondta így ki, és most jólesett. Végtelenül jólesett. És mintha csak ez lett volna a kapu, hirtelen kibukott belőle minden, ami eddig nyomta, minden, amit eddig magának sem mondott ki. — Nagyon hiányoznak. Olyan buta vagyok! Ott volt az igazi életem, én meg otthagytam. Azt hittem, máshol majd mindent megtalálok. Nem jöttem rá, hogy mindent sehol se lehet megtalálni. Azért volt unalmas az életem, mert nem vettem észre, milyen érdekes. Amikor valaki abbahagyta a sírást, és elmosolyodott, mindig olyan boldog voltam! Aztán gyorsan arra gondoltam, hogy ez csak egy ember, meg hogy úgyis újra szomorú lesz, és különben is, mi közöm hozzá. Te itt élsz évszázadok óta ezen a szürke felhőn, soha nem látsz egy fél fűszálat sem, a szüleid otthagytak, amint megláttak, soha nem törődött veled senki, pedig mindig arra vágytál. Még az esőt, amit gyártasz, se látod leesni soha. Sose látod, leesett-e tényleg, meg hogy mit öntözött meg. Mégse sopánkodsz, hogy milyen unalmas az életed, hanem kihasználod, amid van. Sokkal kevesebb van neked, mint nekem volt, és mégis sokkal gazdagabb vagy! Én… én egy csődtömeg vagyok!
A hangja zokogásba fulladt. Csöppfi átölelte a vállát.
– Nem vagy csődtömeg, Nagy Zana, csak… csak többre vágytál, mint amennyi valójában kellett. Mással is előfordul. De nem mindenki mer nekivágni az ismeretlennek, hogy elérje az álmait. Te megtetted, és ez nagy dolog.
– Nagy dolog… dehogy nagy. Nem értem el semmit. Nem sikerült semmi. Semmi se volt jó, mióta eljöttünk.
– Semmi? — Csöppfi hangja tompán szólt.
– Semmi. Vagyis rajtad kívül semmi. Te voltál az egyetlen jó, amit itt találtunk.
– Nekem ti voltatok a legnagyobb jó, ami csak történt velem.
Zana csodálkozva, meghatottan nézett rá a könnyein keresztül.
– Megbántad, hogy eljöttél, Nagy Zana?
Zanában megtorpant a hang egy pillanatra, aztán kibuggyant belőle, amit már régóta gyűjtögetett magában.
– Nem… Nem. Azt hiszem, nem bántam meg semmit. Egyetlen ugrást sem. Ha nem jöttünk volna ide, még mindig csak vágyakoznék az esőtündérek után, és téged se ismerhetnélek. De… De… De ha választhatnék még, hazamennék. Rozi néni azt mondta, hazamehetek, ha akarok. De fogalmam sincs, hogy csináljam. De ha — fordult hirtelen Csöppfihez —, ha mégis… ha valahogy… ha hazamehetnék… Szívesen jönnél velünk, ha mehetnénk?
– Boldogan mennék veletek akárhova, a föld alá is. De hozzátok haza, a csipkebokor tövébe mennék a legboldogabban.
Komoly volt a hangja, komolyabb, mint eddig bármikor.
2 hozzászólás
Szia!
Nagyon szépre és tanulságosra sikeredett ez a fejezet. Csak az a szép és jó amit másokkal meg tudsz osztani, ha van valaki aki a barátod a társad. A jót csak akkor becsüljük amikor már nincs. Ezek mind szinte közhelyszerű arany igazságok, mégis folyton megfeledkezünk róla. Köszönjük, hogy ilyen kedves és szórakoztató formában emlékeztetsz rá minket.
Maristi
Szia!
Szerintem is borzasztóan fontosak ezek a dolgok, és örülök, hogy tetszett, ahogy leírtam. Kicsit féltem, hogy talán túl rózsaszín lesz a szöveg. De a mesék mindig rózsaszínek kicsit 🙂