Az öreg nagy nehezen kászálódott ki barlangjából. Semmi kedve nem volt kijönni, de a két siheder fiú nem tágított a barlang elől. Már két órája ott gubbasztottak és szólongatták az öreget, mire az végre kidugta az orrát.
– Mit akartok? – rivallt rájuk az aggastyán.
– Beszélni szeretnénk veled a múltról! – mondta az idősebbik fiú.
Az öreg tekintete a messzeségbe révedt és évszázadokat repült vissza az időben. Maga előtt látta múltjának minden pillanatát. Arcok, helyek képei keveredtek gondolataiban és néha egy-egy hangfoszlány is előbújt az emlékek mélyéről. Könnycsepp gördült végig a ráncos arcon. Egy hatalmas, érzelmekkel teli könnycsepp.
A fiúk némán nézték ezt a réveteg tekintetet, és végig követték a könnycsepp útját egészen addig, amíg az a mélységbe aláhullva darabjaira nem esett szét a rideg sziklapárkányon.
– A múlt nem létezik! – szólt mogorván rájuk az öreg, miközben próbálta visszagyömöszölni a feltörő emlékeket.
– De Ivan professzor úr azt mondta, hogy Ön ismeri a múltat! Azt a nagyon rég múltat, amit már csak kevesen ismernek – szaladt ki a száján a mondat a fiatalabb fiúnak.
– A Professzor küldött benneteket?
– Igen – vágta rá egyszerre mindkettő.
– Tehát benneteket választott ki.
– Higgye el megtiszteltetés ez számunkra! – mondta az idősebbik fiú.
– Megtiszteltetés? – nézett kérdőn az öreg a két fiúra, akiknek fülig ért a szájuk az örömtől. – Nem hinném, hogy túl nagy megtiszteltetés lenne ismerni a múltat. Nem hiába tiltják a tömegtől a múlt történelmét.
Az öreg megfordult, hogy visszamásszon a barlangba. A két fiú értetlenül nézett utána.
– Ha igazán meg akarjátok ismerni a múltat, gyertek utánam! – szólt vissza a megfáradt, érces hang.
Robert az idősebbik fiú oldalba bökte társát, jelezve, hogy küldetésük sikerrel járt. Bejutottak a Mweluhoz.
A barlang bejárata igen szűknek mutatkozott. A fiúk nem is értették, hogy az öreg miképpen fért be ezen az apró lyukon. Kínlódva préselték át magukat a sötét alagúton, de néhány perces küzdelem után mindketten a barlang belsejében voltak. Egyikük sem számított arra a látványra, ami fogadta őket.
Feltárult előttük az egész hegy belseje. Mindenfelé tárgyak, csontvázak, képek voltak felpolcozva, mintha múzeumban lettek volna. A polcok felett, pedig egy hatalmas évszám jelezte, hogy mikor szerezték be őket. Az összes holmi felcímkézve hevert a polcokon, hogy pontosan beazonosítható legyen, hol és milyen körülmények között gyűjtötték be őket.
Robert és a fiatalabbik, Chris, szájtátva nézték a múlt dolgait.
– Ez… ez csodálatos! – szólalt meg az ámulattól Robert.
A Mwelu zsörtölődve fordult hátra a fiúkhoz.
– Bámészkodni ráértek később is. Most kövessetek!
Robert és Chris meggyorsították lépteiket, hogy beérjék az öreget, de közben nem tudták levenni szemüket a holmikról. Minden pillanatban egy újabb csodával találkoztak, amit szerettek volna megérinteni, amit szerettek volna jobban szemügyre venni. Ezernyi kérdésük lett volna, de nem merték feltenni a Mwelunak. Inkább halkan, nesztelenül követték őt.
A Mwelu egy lépcsőhöz vezette őket, amely felfelé vezetett a hegy belsejébe, egészen a csúcsig. Robert és Chris kettesével vették a fokokat, hogy az öreget utolérjék. Csodálkoztak, hogyan lehet ekkora energiája egy több százéves embernek. De a Mwelu, nem véletlenül volt Mwelu. Varázserővel bírt és hatalmas tudás volt a birtokában. A múlt egész tudását magáénak tudhatta.
A lépcső egy hófehér ajtóba torkollott. Az utolsó lépcsőfokon a Mwelu megállt és várt.
– Néhány év múlva a tanács tagjai között fogtok feladatot teljesíteni – szólt halkan. – Most olyat fogtok látni, amit a kolónia tagjaiból csak kevesen láthattak. Egyszerre lehettek tanúi múltnak és jelennek. Becsüljétek meg ezt a pillanatot!
Azzal a Mwelu lassú mozdulattal a kilincs felé nyúlt és kinyitotta az ajtót. Vakító napsugarak törtek be a félhomályba. Robert és Chris a szemük elé tartották kezüket, hogy távol tartsák maguktól a fényt. Először nem láttak semmit, majd szemük lassan hozzászokott a fényhez. A kép egyre tisztulni kezdett. A Mwelu intett, hogy kerüljenek beljebb. Egy kisebb terembe találták magukat, amit a hegycsúcson alakítottak ki a terem építői. A fedett helyiség fala üvegből volt, így mindent lehetett látni, ami a hegy körül volt.
– Látjátok? – mutatott jobbra a Mwelu. – Ott a város, ahonnan jöttetek. És az egész vidék, amit ismertek. A jelen.
A fiúk abba az irányba fordultak, amerre a Mwelu mutatott.
– Caras! – kiáltott fel Chris.
– Milyen szép! – sóhajtott Robert. – Hogy kiemelkedik a Három Torony és a Városháza hatalmas kupolája! Soha nem láttam még így a várost! És nézd Chris, a Nagy Erdő a Feneketlen tóval a közepén. Innen fentről milyen picinek látszik! Az örökkévalóságig bámulnám, olyan szép!
– Az elkövetkező időszakban lesz rá módod, hogy minden nap megszemléld – mondta a Mwelu, majd lesütötte szemeit. – Most nézzetek balra!
Robert és Chris balra fordították a fejüket. Ahogy a kinti világra irányították tekintetüket, a szemükből eltűnt minden öröm és boldogság. A helyüket a döbbenet, a rettegés és a szomorúság vegyes érzelmei vették át. Nem jött ki hang a torkukon. A teremben néma csend honolt.
A Mwelu kinyitotta szemeit, de nem fordult meg. A várost nézte és az életet, ami körülvette a falakat. Az egyetlen életben maradt völgyet, ami reménnyel töltötte el.
– Amit láttok – mondta halkan –, a múlt. Egy halott világ.
– Mi történt? – nyögte ki Robert a kérdést.
– Az emberi hatalomvágy tönkretette.
– Hatalomvágy? Az meg mi? – kérdezte Chris.
– Az egy olyan dolog, amit a jelen világotok nem ismer, és nem is szabad, hogy megismerje, máskülönben ilyen zord és kopár világgá változik az is.
A fiúk nem tudták szemüket levenni a felperzselt, kiszáradt tájról, ahol romba dőlt városok, út menti csontvázhalmok, és égnek meredő, üszkös facsonkok emelkedtek ki a homoktengerből. Sivár és kietlen volt minden.
– Hatalomvágy – rágta meg a szót Robert. – Hatalomvágy. Micsoda pusztító erő lehet, ami ezt tudja előidézni?
A Mwelu most fordult csak meg, hogy megnézze a múltat magában hordozó világot. Jól ismerte minden négyzetcentiméterét, hiszen 623 év alatt, amióta a múltat őrizte az óvatlan szemek elől, volt ideje jól szemügyre vennie ezt a homokbirodalmat.
– A legpusztítóbb, amit már jóval előbb ki kellett volna irtani belőlünk, emberekből, mint ahogyan ez megtörtént!
– Mindent tudni akarunk! – követelőzött Robert miközben magához húzta Christ.
– Mindent tudni fogtok! – mondta a Mwelu élesen a fiúk szemébe nézve. – Mindent tudni fogtok!
A szoba elég furcsán volt berendezve, ahol a Mwelu ideje nagy részét töltötte. Az ajtóval szemben egy hatalmas tölgyből készült íróasztal helyezkedett el a szoba közepén. A falak mentén, padlótól a mennyezetig tartó polcok sorakoztak, tele könyvekkel. Robert és Chris nem jutottak szóhoz. Nem láttak még soha ennyi ismeretlen dolgot egy helyen.
– Üljetek le! – kínálta hellyel a fiúkat a Mwelu. – Ez az én dolgozó szobám.
– Dolgozó szoba? Az meg mi? – hangzott a kérdés Chris szájából.
– A múltból való. Olyan, mint a magánykabin, ahová befekszel és beszívod a tudásgázt. Csakhogy ez annál nagyobb hely, és itt a tudást nem az orrodon keresztül szerzed, hanem az asztalnál ülne, a könyveket olvasva, a szemeden keresztül.
– Könyveket olvasva? A szemen keresztül?
A két fiú összenézett. Tekintetükből értetlenség sugárzott. Nem tudták eldönteni, hogy a Mwelu most játszik velük, vagy tényleg igazat beszél, esetleg megőrült az egyedülléttől.
A Mwelu odament a könyvespolchoz, leemelt egy könyvet és fellapozta.
– Az út örök és tétlen – kezdte el olvasni a Mwelu –, mégis mindent végbevisz észrevétlen. Ha fejedelmek, királyok megőrzik, minden magától rendeződik. Ha kapálóznak és intéznek, letörli őket a titkos természet. Vágytalan a titkos természet, s a vágy hiánya: béke, az ég alatt a rend teljessége.*
Amikor becsukta a könyvet, mosolyogva nézett a fiúkra, de azok értetlenül néztek vissza rá, de tekintetükben ott volt a csodálat és a tisztelet is.
Robert felállt, odament a Mweluhoz.
– Szabad? – kérdezte miközben a könyv felé nyúlt.
– Hát persze – mosolygott a Mwelu és átadta Robertnek.
Robert megfogta a könyvet. Érdekes, ugyanakkor finom, sima tapintása volt. Megszagolta. Soha nem érzett még ilyet. Nem hasonlított az illata a tudásgázhoz. Izgalmas volt ez az új érzés. Kinyitotta és elkezdte lapozni. Élvezte, ahogy kezei a papírlapokat érintik. És a lapok suhogása megigézte. Odaemelte füléhez és úgy lapozott.
– Gyere Chris, hallgasd, milyen fantasztikus ez a … – nézett tanácstalanul a Mwelura.
– Könyv – mondta a Mwelu.
– Könyv! – lelkendezett Robert. – Könyv!
Chris odament Roberthoz és együtt hallgatták a lapok hangjait.
– Csodálatos! – lelkendezett Chris.
Amikor véget vetettek a hangjátéknak, a lapok tartalmára terelődött a figyelmük. Káprázott a szemük a rengeteg apró jeltől, ami a lapokon volt. Próbálták koncentráltan nézni a betűket, hogy szemükön keresztül hatoljon be a tudás agyukba, de sehogyan sem akart sikerülni.
– Ez nem megy! – bosszankodott Robert. – Ez nem megy! Nem jön a szememen keresztül a tudás!
– Ahhoz meg kell tanulni a jeleket értelmezni! Meg kell tanulni olvasni!
– Olvasni? Így hívják azt az előbbi ténykedésedet?
– Igen. Olvasásnak hívják – válaszolt a Mwelu.
– És milyen tudást olvastál az előbb, amiből egy kukkot sem lehetett érteni? – érdeklődött Chris.
– Az egy nagyon régi kínai bölcsesség volt a taoizmus korából.
– Nem értem miket beszélsz! Mi az, hogy kínai? Mi az a taoizmus kora?
És a Mwelu elkezdett mesélni. Hetek, hónapok teltek el, és a Mwelu egyre több mindent mesélt. Mesélt a világ keletkezéséről, az egysejtűektől egészen az emberig. Az őskorról, amikor is kifejlődött az emberi tudat és megszületett a homo sapiens. Aztán beszélt a többi korról. Görögökről, rómaiakról, a vallások létrejöttéről, a mitológiáról, a bibliáról, a hatalmas birodalmakról, harcokról, az emberi gyarlóságról, a hatalomvágyról.
Elmesélte nekik, hogyan jutott el az emberiség odáig, hogy veszélybe sodorta saját bolygójának, a Földnek a létét.
– Néhány emberen múlott, akik egyre nagyobb hatalmat és egyre nagyobb gazdagságot akartak. Nem törődtek semmivel és senkivel. Csak a gyarapodás és a birtoklás, a világ uralma járt az eszükben. A technikát is erre használták. Gépek és emberek ezrei, tízezrei dolgoztak nekik. Akik pedig megpróbálták őket figyelmeztetni a pusztulásra, arra, hogy rossz irányba halad az általuk nevezett fejlődés, azokat érvénytelenítették vagy eltűntették a világ szeme elől.
De létrejött egy tudományos társaság, akik látták a dolgok kimenetelét és megpróbálták menteni a menthetőt.
A világ, sajnos egyre jobban romlottá vált. Az emberek gyilkolni kezdték egymást, a bűn olyannyira elterjedt, hogy egész rendőrvárosokat kellett létrehozni, hogy megakadályozzák a romlást. Mégsem lehetett megállítani. Mindent magával söpört.
A Hatalmasságok megijedtek és zárt kolóniákat hoztak létre. Hatalmas városokat építettek a vadonban, hogy odameneküljenek a csőcselék elől, akiket ők hoztak létre.
A tudósok közben felfedezték, hogyan lehet semlegesíteni az erőszakot kiváltó gént, amivel egyben a birtoklási vágyat is ki lehetett oltani. A Hatalmasok bármit megadtak volna, hogy a tudósok segítsenek rajtuk és a kialakult helyzeten. Felkeresték hát őket.
A tudósok feltételekhez kötötték a segítséget, de ez elfogadhatatlannak bizonyult a Hatalmasok részéről. A feltétel az volt, hogy meg kellett szüntetni a pénzt, mint a hatalom eszközét, hogy egy új társadalmat hozzanak létre, ahol a vezetők feladata a rendszer irányítása és szolgálata, nem pedig a hatalom gyakorlása.
A pusztító embertömeg olyan hatalmassá nőtt, hogy nem volt, ami megállította volna a pusztulást. A Hatalmasok a ragaszkodásuk miatt a csőcselék áldozatává váltak.
A tudósok társasága, akik a Reménység nevet adták maguknak, elvonultak a világtól és létrehoztak egy kolóniát, ahová csak olyan emberek léphettek be, akik vállalták, hogy lemondanak eddigi életükről egy szebb, jobb élet reményében. És évtizedek alatt megépült Caras, ahol az emberek csak a békét ismerik, ahol nincs erőszak és nincs hatalomvágy. Ahol csak egy szép új világ van.
Sok áldozatot és lemondást követelt ez a világ, de így sikerült megőrizni Földünk egy darabját, s néhány év múlva talán elkezdhetjük zölddé varázsolni azt a sivatagot, ami a hegyen túl van. Talán újra sikerül az egész bolygón felébreszteni azt a gyönyörű természetet, ami annak idején birtokba vette a Földet.
És eltelt öt év, mire a Mwelu átadta az egész múlt ismeretét Robertnek és Chrisnek. A két fiú felnőtté vált testben, szívben és lélekben egyaránt. Érettek lettek arra, hogy a Tanács tagjaiként szolgálják és irányítsák azokat a munkálatokat, amit annak idején a tudósok elkezdtek.
– Ne feledjétek! Ezzel a tudással, Ti is a múlt őrzőivé váltatok! Nem adhatjátok ki a titkot, csak azoknak, akiket a professzorok kijelölnek.
Az információ terhe alatt sok embernél felszabadulna az erőszakblokkoló és akkor újra kezdődne minden. Lennének Hatalmasok, akik egyre többet akarnának, akik nem riadnának vissza a rombolástól, a pusztítástól sem, csakhogy ideig-óráig azt a hamis érzetet keltsék magukban, hogy ők a világ urai.
A természetet kell szolgálnunk!
Robert és Chris visszatértek Carasba. A Tanács befogadta őket soraiba. Azóta ötven év repült el a remény városa, Caras felett.
A Mwelu elhagyta földi porhüvelyét, de szívében örömmel távozott az élők sorából, mert látta, hogy évről évre egyre több földarabot sikerült visszanyerni a sivárságtól az élet számára. Így a remény továbbra is megmaradt, és értelmet a nyert a küzdés, amiért a múltban a Mwelu harcolt.
3 hozzászólás
Kedves Sanyi! Olyan ismerősnek találtam ezt a novellát. Nem volt már fenn itt?
Előre tudtam mit látnak majd a fiúk a hegy tetőn a szobában… Hát ez furcsa…
Azért jól elgondolkodtam a történeteden. Mi mindannyian tanulunk történelmet. Ismerjük a múltat. Milyen múltat? A hatalmi torzsalkodásokat, a rémes háborúkat, a megalomániás építményeket, a világból annyit ami a gazdasági mohóságról a hatalomvágyról szól.
Nem azt tanuljuk, hogy ezt így nem kellett volna, hanem azt, hogy ez a történelem, ez a világ folyása, ez a világ rendje. Mindehhez egyre korszerűbb, pusztítóbb fegyverek és egyre nagyobb gátlástalanság. A tudományos felfedezések elsőre mindig a hadsereg kezébe kerülnek. Eredeti gondolat, hogy a múltat nem szabadna megismerni az embereknek! Szépen kidolgozva, érdekesen írtad meg. Nekem tetszik. Judit
Kedves Judit!
Ezzel az írással biztos, hogy nem találkozhattál itt fenn, mert nem rég született.
Nagyon köszönöm a gondolatokat és az elismerő szavakat. Örülök, hogy tetszett az alkotás!
u.i.: Amúgy imádom a történelmet!
Üdv.: Sanyi
Csak véletlenül sodródtam ide. De megérte! Ez annyira nagyon -nagyon jó, hogy könyvet is lehetne belőle írni Volna pár ember akinek el kéne olvasni, hátha megért belőle valamit!
Gratulálok. 🙂