…Sötétség borult Wayleen városára. Az égen a felhők feketén nyúltak el, vihar készülődött. Az utcák kihaltak voltak. Az emberek még dolgoztak. Volt, aki tanítóként, irodai alkalmazottként, ügyvédként vagy újságíróként végezte a dolgát. A kisváros iskolájában is tartott még a tanítás. A munka és az oktatás egyidőben ért véget Wayleenben, pontban 15 órakor.
Ám ez a nap máshogy alakult. Az épületekből ordibálás hallatszott, az emberek egymás után rohantak ki az utcára. Sokan a fejüket fogták, és csak kiabáltak, szitkozódtak.
– Nem tudok írni! Nem tudok dolgozni! Elég volt! – csörtetett ki egy férfi a helyi újság szerkesztőségéből.
– Vissza kell jönnöd, még nincs vége a munkának! – szólt a főnök, és megragadta alkalmazottja karját. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a dühös újságíró a kezében lévő késsel leszúrta a főszerkesztőt, aki ájultan rogyott össze.
– Miért nem bírt békén hagyni? – azzal fogta magát, és elrohant.
Az utcán is elfajult az erőszak. Az emberek verekedtek, vagy különféle fegyverekkel üldözték egymást. Mindegyikük egyre csak azt hajtogatta, hogy nem tud írni, nincs semmiféle ötlete.
A toronyóra megkondult, s a vihar kitört. Az eső csak még jobban felidegesítette a lakókat. Repültek a szemeteskukák, a táblák, az aktatáskák. A munkából elhozott iratok a táskákból kiesve beborították az aszfaltot. A látvány egy bandaháborúhoz hasonlított. Sok sérült volt, de egyre többen kapcsolódtak be az értelmetlen csatába.
Az utca végén megjelent egy kisfiú, aki épp az iskolából tartott hazafelé. Látta, mi folyik előtte, de remélte, hogy kis termete miatt észrevétlenül elsuhanhat az emberek mellett. Már félúton járt, amikor egy láda eltalálta. A gyermek holtan esett össze…
Lena sikítva ébredt. Teste verejtékben úszott. A visszatérő rémálom most is felzaklatta. Remegve kelt fel, s rápillantott az órájára.
– 7 óra! Elkésem a suliból! Ááá!
Álmával most sem foglalkozott. Gyorsan összeszedte magát, megmosakodott, felöltözött, majd a konyhába futott. Anyukája már rég megcsinálta a reggelijét, sőt az iskolatáskáját is kikészítette egyetlen lányának. Lena közben bekapott pár falatot, felkapta a cuccait, köszönt, majd kirohant a házból.
A wayleeni iskola 10 percnyire volt az otthonától. A tanítás 7:30-kor kezdődött. Lenának már alig volt ideje, így még jobban sietett. Éppen becsengetésre esett be az osztályába. Köszönt a barátnőinek, majd lehuppant a leghátsó padba, ami csak az övé volt. Osztályfőnöki órával kezdett, így nem kellett tanulnia. Már csak a tanárra várt.
Mr. Tucker, a 11/A osztályfőnöke hamarosan meg is érkezett. Csak a naplót és a kis jegyzetfüzetét hozta. Majd egy hosszú monológba kezdett, melyben kifejtette véleményét az osztály silány tanulmányi átlagáról, és tanácsokat osztogatott az alapos tanulással kapcsolatban.
Lenát ez egyáltalán nem érdekelte. Az ő tanulmányi átlagával nincs semmi probléma. Kitűnő volt magyarból, hiszen remek fogalmazásait, gyönyörű verseit nagy lelkesedéssel fogadta Mrs. Hart. Lena az iskolai újság főszerkesztőjeként népszerű volt a suliban. Az idejét mindig be tudta osztani, így minden napra fel tudott készülni.
Ez ma sem volt másképp. Így hát elmélkedni kezdett az álmáról. Ami most ismét felzaklatta. Az elgyötört, dühös emberek harca. A halott kisfiú. A sötét vihar.
– De miért történik ez velem? Miért álmodom mindig ezt?
A lány tudni szerette volna, hogy mit jelent az álma. Abban biztos volt, hogy valami történt a lakókkal. Megőrültek. Nem tudtak dolgozni. Nem volt ötletük.
Lena elhatározta, hogy iskola után kicsit elmélyül a rémálma fejtegetésében. Türelmetlenül várta a tanórák végét.
Az irodalomóra azonban kész szenvedés volt a lány számára. A tanárnő a nemrég vett Goriot apó című regényt adta ki feladatnak: a diákoknak be kellett fejezniük a történetet a saját fantáziájuk alapján. Lena tudta, hogy ez neki egyáltalán nem jelent gondot. Ám ahogy nekiállt a fogalmazásának, egyszerűen nem jutott eszébe semmi. Hiába erőlködött, csak pár gondolatot tudott leírni. Az óra végén be kellett adni a munkákat, és Mrs. Hart döbbenten nézte a jórészt üres lapokat. Lena fogalmazásán döbbent meg leginkább. A lány nem szólt semmit, inkább sietve otthagyta a tantermet.
Végre kicsengettek. Lena a város antikváriuma felé indult. Tudta, mit kell keresnie. Irodalomórán sokszor hallott a múzsákról, akik megihlették a költőket. Lena remélte, hogy talál könyvet az ihletadókról.
A könyvesbolt tulajdonosa a görög Nico volt. 20 év körüli srác, vállig érő, szőke hajjal, kék szemekkel – a kisváros legtöbb diáklánya szívesen pakolgatta volna vele a könyveket. Mindent tudott az üzletben található régi kötetekről. Lakása az antikvárium szomszédságában állt.
Lena a könyvkereskedésbe lépve meglepődött a nagy rendetlenség láttán. A kétszintes bolt nagyon kicsi volt. A polcok roskadoztak a könyvek súlya alatt. A padlón halomban álltak a kötelező olvasmányok, a lexikonok, a képes enciklopédiák. A bolt közepén lépcső futott fel az emeletig, ahol még több kötet hevert. Lena úgy érezte, hogy menten rádől az összes könyv, e gondolat miatt kicsit meg is szédült. De bámészkodás helyett inkább a jóképű eladóhoz fordult.
– Segítenél nekem? Sürgősen szükségem lenne egy könyvre, ami a múzsákról szól.
– Több irodalmi lexikonban is találsz róluk információt, gyere, válassz közülük!
Lena tudta, hogy neki nem elég ennyi.
– Nekem nem ilyesmire van szükségem. Őszintén szólva, múzsákkal kapcsolatos történetek érdekelnének. Hol élnek, hogy találhat rájuk az ember?
– Fura, hogy ilyesmiket kérdezel. A múzsákat bárhol megtalálhatod, ők az ihletadók, tőlük kapod az ötleteket. Nem hús-vér emberek, akik házakban laknak valahol a rengeteg mélyén.
– Tudom, hogy léteznek. Létezniük kell!
– Tetszik, hogy ilyen akaratos vagy. – kacsintott egyet Nico.
– De te ezt nem érted! Én nem viccelek! Valahol élniük kell ezeknek a múzsáknak, hús-vér emberként, csak meg kell találnom őket!
– Szerintem ezt ne hangoztasd máshol. Még bolondnak néznének. – vigyorgott a fiú.
– Jó, ha nem akarsz segíteni, akkor inkább megyek! – üvöltötte Lena.
– Várj! Kérj akármit, csak ne menj el! Mondd, miért van szükséged ilyen információkra?
A lánynak szimpatikus volt Nico, esze ágában se volt otthagyni. Úgy érezte, bízhat ebben a fiúban, így elmesélte neki az álmát.
– Mióta vannak ilyen álmaid? – kérdezősködött Nico.
– Kb. 1 hónapja.
– És nem tapasztaltál valami furcsát önmagaddal kapcsolatban? Olyat, ami eddig még nem fordult elő veled?
– Tudod, én magyarból nagyon jó vagyok. Minden fogalmazásomra ötöst kapok. Szerkesztem az iskolaújságot, és otthon is készül egy regényem. De a mai irodalomórán a kiadott feladatról nem tudtam semmit se írni. Nem volt semmiféle ötletem. Csak pár sort jegyeztem le. Ilyen még sohasem fordult elő. Ez életem legrosszabb fogalmazása. Nem tudom, mit fog szólni a tanárom. De nemcsak ez volt furcsa, hanem az, hogy a többiek is csak néhány mondatot írtak le. És a tanárom szemében is láttam, hogy ötlete sincs arról, hogy mihez kezdjen ezzel a sok, szinte üres lappal.
– Féltem, hogy ez egyszer be fog következni. Már mutatkoztak a jelei. S lám, most már te is megtapasztalhattad.
– De mit? Miről beszélsz? – kérdezte aggódva Lena.
– Adok neked egy könyvet. Ebből mindenre választ kapsz.
– Köszönöm. Bár még mindig nem értek semmit.
– Olvasd el, és mindent tudni fogsz.
Lena elvette a könyvet. Fizetni akart, de Nico nem fogadott el pénzt. Így a lány megköszönte, majd kisétált az antikváriumból.
Wayleen csendes utcáin sétálva bele-belelapozgatott a könyvbe, de még nem akarta elolvasni. Úgy gondolta, majd a szobájában alaposabban elemzi a kötetet.
Mikor hazaért, elvett két almát a konyhaasztalról, majd bezárkózott a saját szobájába. Leheveredett az ágyára, bekapcsolta a CD-lejátszóját, és filmzenét hallgatott. Közben kinyitotta a könyvet.
– A Múzsák igaz története… remélem végre választ kapok a kérdéseimre, kedves múzsáim.
Lena olvasni kezdett. A kötet a 9 görög múzsáról szólt, akiknek vezetője Apollón, a költészet és a jóslás istene. Lena gyorsan haladt az olvasással, bár még semmi olyasmit sem talált, ami az ő esetében lényeges lett volna. Már az utolsó oldalaknál járt, amikor egy levélkét és egy kis kulcsot fedezett fel a lapok között. Gyorsan kibontotta a borítékot. Hirtelen egy kis fénygömb szállt ki belőle, ami a nyitott ablakon át távozott a szabadba. Lena nem törődött vele, azt hitte, káprázott a szeme. A levélre koncentrált, melyen a következő üzenet állt:
„Ez a levél a tiéd, őrizd titkát,
S megleled benne e titok nyitját,
Van egy kulcsod, vajon hova vezet?
Az üzenetből ezt is megfejtheted!
9 múzsa várja érkezésed, ne késlekedj!
9 nap múltán a világodat elveszítheted!”
Lena döbbenten olvasta a levélkét.
– Te jó ég… most kezdődött el az a 9 nap! A fénygömbbel! Ez nem lehet igaz!
Remegés fogta el. Veszélybe sodorta az egész világot a kíváncsiságával. Gondolkozni kezdett. Mit nyit a kulcs? Szerencsére gyorsan vágott az esze, így hamar rájött, hogy a kulcs valószínűleg a postán lévő csomagmegőrző-szekrények egyikét nyitja. A kódot is hamar megfejtette: ESVA-99, vagyis a vers kezdőbetűi és –számai. Lena az órájára nézett.
– A posta már bezárt. Ma már nem tudhatok meg semmit! Fogy az időm…
Elment fürödni, majd az új tényeken gondolkozva, lassan mély álomba merült.
Lena már kora reggel a postán volt. Megkereste a csomagmegőrzőjét, és belehelyezte a kulcsot. A szekrény kinyílt.
– Ezek szerint igazat ír a levélke. Vajon mibe csöppentem?
A megőrző tartalma csupán egy összehajtogatott papír volt. Lena kinyitotta. Egy térképet talált rajta. Ismerte Wayleen környékét, így sejtette, hogy merre lehet az ábrán kijelölt hely.
Gyorsan hazament. Összepakolt némi élelmet, innivalót, meleg ruhákat és egy zseblámpát. Hagyott egy levelet szülei számára, majd kilépett az ajtón. A nap ragyogóan sütött, tökéletes időt biztosított egy kis kirándulásnak. Lena nekivágott az útnak.
Végighaladt a főutcán, majd besétált a parkba, melynek északi vége a város határát jelentette. A ligetből kiérve egy mezőn haladt át, majd egy erdőhöz ért. A térkép szerint ennek a rengetegnek a közepén van a cél. Lena lassan haladt, nem volt ösvény, így a fák között kellett átvágnia magát, ráadásul a bokrok is szaggatták a ruháját, és a sűrű lombkorona miatt nagy volt a sötétség.
Végre világosodni kezdett, a fák ritkultak, és Lena egy tisztáson találta magát. Úgy gondolta, hogy ez az a hely, amit a térkép kijelölt számára. Körbenézett. Nem látott semmi furcsát. Kivéve egy fát. Azt a tölgyet túlságosan nagynak tartotta a többihez képest, így odament. Megkerülte, s látta, hogy a fa odva olyan nagy, hogy még ő is elférne benne. Kíváncsiságból bemászott az üregbe. Lába alól eltűnt a talaj, és zuhanni kezdett. Szemét behunyta, és várta a becsapódást. De mintha lassult volna; a lány úgy érezte, hogy szinte megáll a levegőben, és lebeg. Végül egy puha karosszékben landolt.
Lena értetlenül állt a történtek előtt. Mintha egy varázslat állította volna meg a zuhanást. Bár a lány nem talált magyarázatot az eseményre, folytatta felfedezőútját. Felállt a karosszékből, és körülnézett. Alig látott. A fa törzséből leszűrődő gyenge fénnyel nem ment sokra. Elővette a zseblámpáját, majd bekapcsolta. Egy aprócska helyiségben állt. Nem voltak falak, csak a föld és a gyökerek hagytak üresen egy teret itt, a tölgy alatt. A lány meglátott egy könyvekkel teli szekrényt. S mintha fény szűrődött volna ki mögüle. Lena közelebb sétált. Megnézte a könyveket. Az ókori görög irodalom kiváló kötetei voltak. A lány szeme hirtelen megakadt az egyik példányon. Az ő könyve volt ott. A Múzsák igaz története. Megfogta, hogy kivegye, ám ekkor a szekrény mozogni kezdett, majd kifordult, és egy átjáró volt mögötte.
Lenát zavarta ez a sok furcsaság, semmit sem értett abból, ami vele történik. De a célját nem adta fel, így folytatta az útját. Besétált az átjáróba.
Az alagút végére ért. Nem hitt a szemének. Nem egy újabb föld alatti szobába ért. Egy zöld mezőn állt, melyet körbevett egy virágzó, tavaszi erdő. A madarak táncot lejtettek előtte, s a távolból lónyerítés hallatszott. A rengetegből egy férfi vágtatott Lena felé. A lány ijedtében meg se mert mozdulni, így várta, hogy mi fog történni. A lovas megállt előtte. Le sem szállt a nyeregből, úgy szólt Lenához:
– Üdvözöllek! Apollón vagyok. Ki vagy te? Hogy kerültél ide?
– Lena vagyok, Wayleenben lakom. Álmaimban az emberek elvesztették az ihletet, és gondoltam, utánajárok a múzsáknak. Így elmentem Nico antikváriumába, és ott kaptam tőle egy könyvet. Ő ajánlotta. Azt mondta, abból mindent választ megtudhatok. Elolvastam a kötetet, és találtam benne egy levelet meg egy kulcsot. Az üzenetet megfejtettem, megszereztem ezt a térképet, és most itt vagyok. De nem értek semmit. Ez nem valóságos. Olyan, mintha most is csak álmodnék. Ilyen dolgok nem történhetnek velem!
– Miért ne történhetne veled valami kalandos? Szerinted a múzsák és az istenek csak a képzelet szülöttei? Dehogyis! Én a múzsákkal itt élek Phaelon hegyén. Csak néhány kiválasztott találhatja meg rejtekhelyünket.
– Örülök a megtiszteltetésnek. De kérlek, válaszolj néhány kérdésemre! Tudnom kell, hogy mit jelent az álmom!
– Mielőtt ebbe belemennénk, elvezetnélek a múzsákhoz. Ott majd folytatjuk a beszélgetést! Gyere, ülj fel a lovamra!
– De én nem tudok lovagolni!
– Az én lovamon mindenki tud. Higgy nekem!
Lena felült Apollón mögé, és vágtatni kezdtek a közeli hegy felé. A lány tényleg úgy érezte, hogy tud lovagolni. Boldogság lett úrrá rajta.
Végre elérték Phaelon hegyét. Gyönyörűszép volt. Minden részét fű borította, ami valóságos zöld tengerré olvadt össze. A hegyhez tartozott egy szirt is. Lena tudta, hogy ott lesznek a múzsák, hisz már olvasott a helyről. Apollón a szirthez vágtatott.
Amint odaértek, az isten leszállt lováról, majd lesegítette Lenát. A lány csak ámult. Csodálatos látvány fogadta. A szirtet oszlopsor vette körül, melyekre virágok sokasága kúszott fel, s ölelte körbe az oszloptörzseket. Ezek mögött pedig babérfák sorakoztak, melyeken pacsirták énekeltek. Lenát a kilenc múzsa köszöntötte:
– Én Kalliopé vagyok, az epikus költészet múzsája.
– Erató, a szerelmi költészet múzsája, szolgálatodra.
– Én volnék Melpomené, a tragédiaköltészet ihletője.
– Euterpé, a zene és a líraköltészet múzsája vagyok.
– Thaleia, a színház és a komédiaköltészet pártfogója.
– Én a táncok múzsája, Terpszikhoré vagyok.
– Uránia, a csillagászat múzsája, bátran fordulhatsz hozzám is.
– Én Polühümnia vagyok, a himnuszköltészet ihletadója.
– S nem utolsósorban én volnék Kleio, a történetírás múzsája. Légy üdvözölve Phaelon hegyén!
Valamennyi múzsa fehér ruhát viselt. Fejükön babérkoszorú volt. Apollón büszkén nézett rájuk, s méltóságteljesen lépett oda hozzájuk.
– Hölgyeim, ő itt Lena. Nico rábízta a Könyvet. A lány mesélt nekem az álmairól, melyek a jövőt mutatták meg neki, az ihlet nélküli világot. Úgy érzem, ideje felvilágosítanunk. Lena, ha jól sejtem, Nico nem árult el semmit.
– Pontosan. Csak a kezembe nyomta ezt a könyvet, meg olyasmiket mondott, hogy tudta, hogy ez be fog következni, meg hogy ezt én is megtapasztalhattam.
– Kérlek, ülj ide a fűbe! Meg kell tudnod néhány dolgot! – mondta Euterpé.
Lena leheveredett a földre, majd a múzsák is leültek, Apollónnal egyetemben.
– Mondd Lena, milyen évet írunk most? – kérdezte Kalliopé.
– 2007.
– Vagyis már a 21. században járunk. Mi, múzsák már jóval az időszámítás előtt is léteztünk. Az emberek tisztelték az isteneket, és velük együtt minket is. Az írók, költők mind hozzánk fordultak segítségért. Nézd meg Homéroszt! Eposzokat írt, s ezen művek elején múzsákhoz fohászkodik. Ezzel megőrzött minket az utókor számára.
– Majd megjelentek a lírikusok – vette át a szót Euterpé. – Rengeteg költemény született, s múzsákként pártoltuk a művészetet, és szívesen adtunk ötleteket a költőknek. Öröm volt látni, hogy milyen nagy kedvvel és szeretettel írnak az emberek.
– Sok-sok dráma is született ezekben az időkben – folytatta Melpomené. – Drámai versenyeket rendeztek, így rengeteg tragédia és komédia keletkezett. Örömmel osztogattam az ihletet. Az egyik kiváló művészt Szophoklésznak hívták. Igazán kedveltem őt. Elég volt számára egy apró ötletcsíra, s már készült is az alkotás.
– S már nemcsak az íróknak, költőknek, hanem a művészetpártoló embereknek is ihletet adtunk. Bár ezzel a feladattal más, kisebb hatalmú múzsákat bíztunk meg. Ők a mórák. A hétköznapi embereknek adnak ötleteket.
– Mindez tehát az időszámítás előtti korszakra jellemző – szólalt meg Apollón. – A görög művészet fénykora volt ez.
– A későbbi századokban is rengeteg irodalmi mű keletkezett – mondta Kleio. – De a hanyatlás már érzékelhető volt. Az emberek számára más dolgok kezdtek fontossá válni. Ilyen volt a munka, a hatalomvágy, a pénz. A költészettel csak egy bizonyos réteg foglalkozott. De mi még reménykedtünk. Bizalmat szavaztunk az embereknek.
– Csakhogy a tőkés társadalom mindent elrontott. Minden a pénz körül forgott. Mi háttérbe szorultunk. A móráknak több feladatuk lett – szólt ismét Kalliopé. – S a 20. század végén már nem igazán kellettek a múzsák, csak a mórák. Az emberek a munkájukba temetkeztek, sok ötletre volt szükségük. Közben a mi segítőink kezdtek kimerülni. S most, a 21. század elején elértük a tetőpontot. A mórák feladták, nekünk kellett átvennünk a feladatukat. De kilencen nem bírunk az egész világgal.
– Tudod, mi akkor vagyunk erősek, ha az ihletet művészi módon fejezik ki. Ha valaki ír egy verset, egy színdarabot vagy egy regényt, fenntartja a költészetet, s így mi is tovább élünk. De most minden erőnket elszívja a világ. Senki sem érdeklődik a művészet iránt, s mi egyre gyengülünk. Kb. másfél hónappal ezelőtt értük el azt a szintet, ahol Apollón visszafogott minket. Nem hagyta, hogy teljesen belerokkanjunk a „szent” feladatba.
Euterpé folytatta:
– Saját magunk és a világ megmentése érdekében kiválasztottunk néhány embert a Föld különböző pontjain. Adtunk nekik egy könyvet, egy levelet a kulccsal és egy térképet. Hiszen nem csak Wayleenből lehet eljutni hozzánk.
– Nico is egy kiválasztott, igaz? – szólt közbe Lena.
– Igen, ez a nemes megtiszteltetés főként az antikvárium tulajdonosainak jutott. Nico igazán remek ember, segít, ahol csak tud.
– Tudom, én is tapasztaltam. – mosolygott Lena.
– Nos, megbíztuk a kiválasztottakat azzal, hogyha találnak egy művészetpártoló embert, és úgy látják, képes arra, hogy segítsen rajtunk, akkor adják át a Könyvet. Elmagyaráztuk nekik a pontos ismertetőjeleket is. Hadd találjam ki: rémálmok gyötörtek, melyek az ihlet elvesztéséről és az emberek megőrüléséről szóltak; aznap mentél el Nicóhoz, mikor neked sem volt ihleted; megbíztál benne, mert volt egy ilyen érzésed, s elmeséltél neki mindent. Igazam van?
– Természetesen. De akkor kérlek, mondd meg, mikor következik be az álmom?
– Még 8 nap. Az embereken már így is mutatkozik az idegesség. Néhány móra most segít nekünk, így nyugodtan tudunk beszélgetni. Lena, reméljük, hogy sikerrel jársz!
– De miben? Mit kell tennem? Áruljátok el! – követelte Lena.
Apollón válaszolt.
– Réges-régen Zeusz készített egy nagy üveggömböt, melyet művészettel töltött meg. Ez lett a Múzsák Gyöngye, melyben hatalmas erő lakozik. Ha valaki szabadjára engedi a benne lévő művészetet, azzal egy időre helyreállíthatja a világban uralkodó káoszt, mivel a Gyöngy kultúrát költöztet az emberek szívébe. De Zeusz kikötötte, hogy csakis végszükség esetén használhatjuk, mivel ez egy egyszeri és megismételhetetlen remekmű, vigyázni kell arra, hogy mikor engedjük ki a tartalmát. A főisten otthagyta az Olümposzt, s elvonult a világ gondjai elől. A Földön már csak én maradtam az istenek közül. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy felhasználjuk a Gyöngyöt.
– És ehhez én miért kellek? – kérdezte Lena.
– Zeusz kikötötte, hogy csak egy halandó hozhatja ki a hegyből. Ugyanis az üveggömb itt, Phaelon belsejében található, egy barlang mélyén. Se én, se a múzsák nem tudnak hozzáérni. Csak egy ember. Ezért vár rád ez a feladat. Neked kell lehoznod nekünk.
– Hogy nekem? Én meg a hegymászás? Nagyon vicces. Nem vagyok valami sportos alkat, szerintem igen hamar búcsút mondhatnék az életemnek, ha nekivágnék a hegynek.
– Nem kell félned. Nem kell másznod. Kapsz egy pegazust.
– Egy pegazust? Hát ők is léteznek? – Lena el sem hitte, hogy egy igazi szárnyas lovon repülhet. Máris nagyobb biztonságban érezte magát, és örömmel vállalta a küldetést.
Euterpé válaszolt:
– Ők is hozzánk tartoznak. Ebben a világban élnek, velünk együtt. Nem bánnád, ha lenne egy útitársad?
– De kicsoda?
A válasz a háta mögül érkezett:
– Hát én! – s Lena mögött ott állt Nico.
– Nico! – kiáltott a lány, s örömében a fiú nyakába ugrott. – Te itt? De hogy kerülsz ide? Tényleg velem tartasz? Jaj, nagyon örülök!
A két fiatal örült, hogy ismét találkoztak. Apollón hozzájuk fordult:
– Akkor készen álltok? A dolgotok az, hogy repüljetek fel a barlanghoz. Ott Agron letesz titeket, majd menjetek be. Egy folyosón fogtok haladni, mely lassan lejteni fog, s a hegy gyomrához visz titeket. Zeusz halhatatlan őrzőket állított a Gyöngyhöz, így valószínűleg ki kell állnotok néhány próbát. Mi segítünk nektek, ha ötletre van szükségetek. Ezt nem tiltja semmi. Ha megszereztétek, amit kell, akkor menjetek vissza a barlang szájához, és Lena, te gondolj erősen Agronra. Ő majd értetek megy. S mi itt fogunk várni rátok.
– Akkor ideje indulnunk! – szólt Nico.
Apollón magához hívta Agront. Lena szemébe örömkönnyek szöktek, hiszen ilyet még sosem látott. Egy gyönyörű, hófehér ló szállt le az égből. Hatalmas szárnyait teste mellé szorította, miután földet ért. Hullámos, hosszú sörénye a nyakához simult. Szemei a lányt vizsgálták. Majd Agron odament hozzá, és meghajtotta a fejét.
– Most már indulhattok! – kiáltott Apollón.
Lena és Nico felültek Agron hátára, és a ló elrugaszkodott a földről. Gyorsan haladtak, percek alatt elérték a barlangot. A két fiatal igazán sajnálta, hogy a csodálatos utazás csak ilyen rövid ideig tartott.
– Köszönjük Agron! Majd hívlak, ha visszatértünk! – mondta Lena.
Azzal a pegazus otthagyta őket.
– Nos, vágjunk bele! Odalenn várnak ránk! – szólt Nico, majd kézenfogta Lenát, és óvatosan megindultak a hegy belseje felé.
Erőltetett tempóban haladtak, de az útnak nem látták a végét. A séta mellett végre lehetőségük nyílt arra, hogy egy kicsit jobban megismerjék egymást. Lena örült, hogy végre tud beszélgetni a könyvekről és a regényéről. Remek hallgatóságra lelt Nicóban. S a fiú is hasonlóképpen érzett. Magányosan élte életét a kis antikváriumában, társai a régi könyvek voltak. A lánnyal való kapcsolata igazi felüdülésnek számított.
Úgy elmerültek a beszélgetésben, hogy észre sem vették az idő múlását. Odakinn már besötétedett, a hegy belsejében Lena a zseblámpájával világított. De már nem is volt rá szükség. Fényt láttak a távolban. Sietősen folytatták útjukat, mígnem elérkeztek a teremhez, melyből a fény kiszűrődött. Bementek. Ez egy újabb barlang volt, melynek hatalmas belső terét teljesen betöltötte a világosság. Nico látta meg a fény forrását.
– Nézd, ott a Múzsák Gyöngye!
Lena megfordult, s gyönyörködve nézte a fényes üveggömböt. A csodaszép látvány mindkettőjüket megbabonázta. A tökéletesen sima Gyöngy valósággal ragyogott. Nico önkéntelenül megindult feléje. Ám ekkor egy háromfejű kutya, egy szfinx és egy ember lépett a fiú elé.
– Mit kerestek itt? Hát eljött az idő? – kérdezte az ember. – Én Glesus vagyok, ő Crito, a cerberus, és Darnen, a szfinx.
– Én Lena vagyok, ő pedig Nico. Szükségünk van a Múzsák Gyöngyére. Veszélyben a világ, helyre kell hoznunk az egyensúlyt. Milyen próbákat kell kiállnunk?
– Mennyi időnk van még? – kérdezte Glesus.
– Már teljesen elveszítettem az időérzékemet. 7 vagy 8 nap, ha minden igaz.
– Értem. Nos, ha sikerrel teljesítitek az általunk kiadott feladatokat, akkor elvihetitek a Gyöngyöt. Ugye megértitek, hogy nem adhatjuk oda mindenféle jöttment alaknak a Remekművet? A próbák igenis szükségesek.
– Ez csak természetes. Mondd, hogy mit tegyünk!
Darnen odalépett Lenához:
– Mondok három találós kérdést, fejtsétek meg! Az első: Két szomszéd lakik egymás mellett. Mindent látnak, csak egymást nem láthatják. Ha a tükörbe pillantasz, kitalálod.
A fiatalok gondolkodóba estek. Lena szeme felcsillant.
– A szem! Hiába kancsalítok, akkor sem látom a másik szemem!
– Helyes a válasz! Akkor a második: Lábam egy van, bordám több van,
helyem itt van, helyem ott van, napos időn otthon hálok, borús időn utcán járok. Mi vagyok?
Ismét Lena ugrott fel.
– Esernyő!
– Igazán ügyes vagy! De még van egy kérdésem: Néha hosszú, néha rövid,
vagy sima, vagy kunkorodik, van ritka, van sűrű is, kinő, pedig nem vetik, van fekete, barna is, hófehér meg arany is.
Ezen a kérdésen már többet kellett gondolkozni. Lena fel-alá járkált, Nico pedig csak ült, és a földet bámulta. A fejét fogta, majd beletúrt a hajába. És ekkor eszébe jutott:
– Ez a haj!
– Igen! Gratulálok, válaszoltatok minden találós kérdésemre. Remek párost alkottok!
Lena és Nico egymásra mosolygott, majd Glesushoz sétáltak.
– És most mi következik?
– A szfinx próbáját kiálltátok. Most jön az enyém. A lantomon játszok nektek egy dalt. Szeretném, ha táncolnátok rá.
– De én nem ismerem a görög zenét! Akkor hogy táncoljak rá? – fakadt ki Lena.
– Majd improvizálsz. Készüljetek fel.
Nico odament a lányhoz, és megfogta a kezét.
– Nézd, szerintem nem az a célja, hogy mi itt elbukjunk. Menni fog a tánc is, ne aggódj!
Lena nagy szemekkel nézett barátjára, sóhajtott egyet, majd intett Glesusnak, hogy kezdheti.
Ismerős dallam ütötte meg Lena fülét.
– De hisz ez egy keringő! A suliban megtanultuk az alapokat! – szólt Lena.
– Az jó, akkor te vezetsz! Én még sosem keringőztem!
Lena megfogta a fiú egyik kezét, és azt a derekára helyezte, ő pedig megfogta a fiú vállát. A másik két kéz is összefonódott. S kezdetét vette a tánc.
Lena remek tanárnőnek bizonyult, Nico könnyedén elsajátította menet közben az alapokat. Mintha egy profi páros keringőzött volna. Glesus örömmel játszott a lantján, miközben a duó egyre jobban belemerült a táncba. De nemcsak abba. Le sem vették egymásról a szemüket. A lépések maguktól jöttek. A fiatalok szíve új érzéssel telt meg, méghozzá szerelemmel. Bár csak 1-2 nap telt el az első találkozásuk óta, ennyi idő bőven elég volt arra, hogy megismerjék és megszeressék egymást. Két rokon lélek egy közös kaland során pedig még jobban összecsiszolódik.
Glesus hirtelen abbahagyta a játékot. A fiatalok szétrebbentek.
– Azt hiszem, eleget láttam. Csodálatos volt! Lena, tőled még kérnék valamit. Kíváncsi volnék, mit tudsz rögtönözni. Írj nekem egy verset! Most! És ez az utolsó próba! Nincs sok időd, igyekezz kérlek!
Lenának nem volt ötlete. Így a múzsára gondolt:
– Kérlek, Euterpé, adj ihletet, írnom kéne egy verset!
A lány valami furcsát érzett, majd gyorsan papírt kért, és írni kezdett. Hamar befejezte, majd odaadta a költeményt Glesusnak, aki örömmel olvasta fel:
„Múzsák hegye, Phaelon, csodálatos vagy!
Hisz egy gyönyörű kincset foglalsz magadba!
A Gyöngy volt a fény, melyet megláttam,
S a szükség idején sikeresen megtaláltam.
Utam során megismertem igaz barátom,
Sorsomat most már örökkön-örökké áldom.
Glesus, lantnak mestere, kérlek téged,
A Gyöngyöt átadva szánd meg a népem!
Kell egy hely, hol a művészet virágozhat,
Hol a holtig tartó szerelmem kibontakozhat.”
– Most már nincs semmiféle kétségem. Tiétek a Múzsák Gyöngye. A világ megérdemel egy második esélyt! Örülök, hogy megismerhettelek titeket! De menjetek, még hosszú az út a hegytetőig! Ég veletek! – köszönt el Glesus, majd Critóval és Darnennel együtt elvonult.
Így Lena és Nico elindultak. Messze volt még a barlang, de tudták, hogy nem fogják elvesztegetni az időt. A visszaúton kézen fogva sétáltak, történeteket meséltek egymásnak, viccelődtek. Boldogok voltak. Hosszú idő múlva meglátták a folyosó végét. Végre tiszta levegőt lélegezhettek.
Lena gondolataiban szólította Agront. Amíg vártak, Nico a lányra nézett, s így szólt:
– Lena, nem is tudod, mennyire örülök, hogy minket így összehozott a sors. Benned igazi társra leltem. Te megértesz engem, s már a múzsák is összekapcsolnak minket. Olyat érzek, melyet még eddig nem tapasztaltam. Én… én szeretlek téged!
Lenának könnybe lábadt a szeme.
– Nico, én pontosan ugyanígy érzek irántad. Mellettem voltál életem legnagyobb kalandjában. Te voltál a támaszom, a társam, a párom. Én is szeretlek téged!
A fiú örömében felkapta a lányt, és megcsókolta. 1 percig ismét csak ketten voltak. Mögöttük Agron szállt le. A szerelmesek kibontakoztak az ölelésből, s felültek a pegazusra.
A szirten már ott álltak a múzsák és Apollón. Az üveggömböt meglátva mindannyian megörültek. Agron Kalliopé előtt ért földet, megvárta, míg utasai leszállnak róla, s már ott is hagyta a társaságot.
– Lena, Nico, sikerült! Ez csodálatos! Meg vagyunk mentve! – örvendezett Thaleia.
– Most mi fog történni? – kérdezte Lena.
– Mindjárt meglátod – válaszolt Apollón.
A kilenc múzsa tudta, mit kell tennie. Egy kisebb oszlopot felállítottak, majd körbeállták. Középre helyezték a Múzsák Gyöngyét. Majd mindegyik múzsa rátette a jobb kezét a gömbre, s egy ősi görög szöveget kántáltak. Ekkor fény tört elő a Gyöngyből, elhomályosítva a jelenlévők látását. 1 percig világosság uralt mindent, majd hirtelen megszűnt. Az üveggömb fekete porrá vált, és elhamvadt.
Kalliopé törte meg a csendet:
– Az egyensúly helyreállt. Már érzem is az erőt magamban. Lena, ha visszatértél a világodba, ne lepődj meg a változáson. Most is lesznek olyanok, akik a munkájukba temetkeznek, de sokkal többen fognak a művészettel foglalkozni. Így nekünk is lesz erőnk, és végezhetjük a munkánkat, csakúgy, mint a mórák.
– Nico, köszönjük neked, hogy elhoztad ezt a lányt. Nélküle biztos, hogy nem itt tartanánk. És Lena, téged versekbe s énekekbe fogunk foglalni. Hősi tetted megmentett minket. Örök hálával tartozunk! Azt megígérhetem, hogy életed során ihletből nem fogsz hiányt szenvedni! – mosolygott a múzsa.
Apollón is hálálkodva fordult oda a párhoz:
– Én is szeretném megköszönni azt, amit értünk tettetek! De ha jól sejtem, már igen fáradtak vagytok, ideje lenne visszatérnetek a városotokba! Most viszont egy másik úton hagyjátok el Phaelont… – mondta sejtelmesen az isten. – Hunyjátok le a szemeteket! Ég veletek!
Lena és Nico egymásba kapaszkodtak, és engedelmeskedtek Apollónnak. Hideg szellőt éreztek, majd valami puhán feküdtek. Kinyitották a szemüket. Wayleen mellett voltak, azon a mezőn, melyen Lena is átvágott, mikor a rengetegbe tartott.
– Szép kis kaland volt! – vigyorgott Nico. – De szerintem már nagyon aggódnak érted otthon, úgyhogy induljunk!
– Várj! Még ne! Most egy kicsit kettesben lehetünk, még ne menjünk sehová!
Nicót nem kellett kétszer kérni, örömmel sétálgatott szerelmével a wayleen-i zöld mezőn. Boldogságuk bearanyozta napjukat, s örömmel nyugtázták, hogy ez volt életük legjobb kalandja.
6 hozzászólás
Szia Amooren!! 1000 grat a művedhez, Mester! =)))
Az alapötlet szuper! Fantáziának sem vagy híján, sőt! Másrészt a kivitelezést nem érzem tökéletesnek: eléggé túlmagyarázod a történetet, felesleges apró részleteket is bőven találtam. (Különben ezekre a hibákra magam is hajlamos vagyok.) A szerelmi szál nem rossz, de kicsit túl direkt és túl gyors. Viszont, ha újraolvasod, és hajlandó vagy a “barokkos cirádák” kivégzésére, egy szívmelengető szép csoda születhetne ebből a novellából. Véleményemmel, remélem nem sértettelek meg: a szándékom segítő.
Szia!
Hát fantázia az van bőven.:)
Én viszont úgy éreztem, hogy kicsit felületes, (igaza van Gunodának, vannak benne túlmagyarázott mondatok) de maga a történet rohan, és nem tudom beleélni magam. Felugrunk a Pegazus hátára, kitaláljuk a rejtélyt, egymásba szeretünk…
Szerintem kicsit túlzottan felpörögtetted az eseményeket, és egy hajszállal több kidolgozottság a javára vált volna. Érdemes csiszolgatnod, mert nagyon jó témához nyúltál, és jól is dolgoztad fel. Megvannak benne a görög mitológia jellegzetes vonásai, amik hitelesítik.
Szerintem rágd át magad rajta egyszer, figyelj oda egy kicsit, és dolgozd meg! Szuper lehet!:))
Szóval hajrá, nagyon ígéretes!;)
Kedves Velencia és Gunoda!
Köszönöm, hogy elolvastátok, és kritikát írtatok!
Azt én is érzem, hogy sűrített és gyors a cselekmény. Mindez azért van, mert ez (is) egy pályázatra készített mű, és meg volt szabva, hogy max. 15 oldal lehet. Ezért lett ilyen a történet, én is nagyon sajnálom, de elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer majd rendesen kidolgozom, átírom, javítom, beleírom az általatok javasolt változtatásokat stb. De egyelőre kevés idő jut a hosszabb terjedelmű alkotások elkészítésére, “hála” a drága jó iskolának 🙁
Mégegyszer köszi a véleményt! Igyekszem hasznosítani a tanácsaitokat!
Egyszer tényleg érdemes lenne újra átrágnod magad. Gyors, túl egyszerűsített. Néhol már már naívan bugyuta.. bocsásd meg hogy ezt mondom és pár helyen sablonos. A szerelmi vallomás nem hiteles, viszont csöpögős… a történet kiszámítható..
az alapötlet viszont tetszik..
csontváznak jó ez, csak hiányzik belőle az életszerűség, a feszítettség, a kíváncsiság igazi felkeltése a dolgok hosszabb kibontása…
Persze ha inkább írsz egy másik történetet, minthogy ezt javítgasd, azt is megértem. 🙂
Én legalábbis hajlamos vagyok inkább írni mást, mint tovább bíbelődni ugyan azzal….
nem lehetetlen, hogy újra nekiállok, bár most vannak más ötleteim, de szerintem is bőven van javítanivaló ebben a történetben.. csak a pályázat határidős volt, és sietni kellett a megírásával 🙁
köszönöm, hogy megosztottad velem “kritikus” véleményed :))