Beköszöntött az ősz. Az erdő minden lakója a télre készülődött. A mókus gyűjtögette még a diót, mogyorót, de már egyre nagyobbakat ásított közben. Az odújába hordott száraz levelekből puha ágyat vetett. Készülődött arra, hogy átaludja a telet. A róka koma még ásott egy kijáratot a rókavárhoz, hátha olyan sok hó esik majd a télen, hogy valamelyiket betemeti. Az őzikék, a szarvasok és a vaddisznók megkeresték a legsűrűbb bozótost, ahol el tudnak majd rejtőzni, ha lehullnak az utolsó falevelek. A kismadarak szorgosan csipegették az őszi erdő érett bogyóit, hogy jól meghízzanak, mire jön a tél, amikor csak kevés eleséget találnak. Az erdőszélen a hörcsög az összegyűjtött magokat számolta a földalatti odújában. A sok kicsi hörcsög gyereknek elég lesz-e egész télen az összegyűjtött eleség? A sünök kinézték maguknak a nagy falevél kupacokat, amiket a fák gyökerei közé hordott a szél, ők majd ott alusszák át a telet.
Ám egyszerre csak a fák között szürke füst pászmák kezdetek gomolyogni. Minden kis erdei állat megijedt. Attól féltek, hogy ég az erdő, veszélyben van az otthonuk. Ahogy egyre erősödött a füstszag, mindannyian az erdő szélére igyekeztek, és egy nagy tisztáson összegyűltek. Elsőnek a bölcs bagoly érkezett, aki ilyenkor nappal általában az odújában aludt. Most azonban felébredt a füstre, ami még oda is betódult. A sok füsttől annyira elszürkült ég, hogy szinte beesteledett az erdőben, így a bölcs bagoly, aki nappal vaksin hunyorgott, most egészen jól látott.
– Te sas! – szólalt meg a bölcs bagoly – Szállj fel magasan az erdő fölé, nézd meg, honnan jön ez a rengeteg füst! Felszállt a sas a magasba, nézett jobbra – nézett balra, alaposan körülnézett az erdőben és a környékén. Az erdei állatok szívdobogva várták, hogy leszálljon és elmesélje mit látott a magasból. Egy idő múlva a sas leereszkedett, sokáig köhögött, majd megszólalt:
– Nem ég az erdő! Nem az erdő füstöl! Az erdő melletti falu füstöl! – A bölcs bagoly gondterhelten kérdezte:
– Ott vannak már azok a sisakos emberek a nagy piros autóikkal, akik locsolják az égő falut? – A sas megcsóválta a fejét:
– Nem a falu ég, nem lángolnak a házak. A házak udvarán égetik az emberek a lehullott faleveleket, hatalmas kupacokba hordták a sok levelet, és az égő kupacokra még egyre rakják az emberek által készített olyan dolgokat, amik útban vannak nekik. A sok füsttől alig lehet látni a falut.
Már az állatok is alig látták egymást. Az állatgyerekek egyre jobban köhögtek. A szüleiknek kezdett megfájdulni a fejük a sok füsttől. Az erdő minden lakójának vörösre csípte a füst a szemét, fuldokoltak és könnyeztek. A bölcs bagoly azt kérdezte a sastól:
– Milyen dolgaikat égetik az emberek az avarral együtt?
– Az autóik kerekeinek a gumiját, a fák levágott ágait, azokat a furcsa síkos nagy lapokat, amiket ők fóliának hívnak, és mindenféle szemetet. – válaszolta a sas.
– Akkor ez a füst mérgező! – mondta rémülten a bagoly.- Meneküljünk, amíg nem késő! Menjünk túl a dombokon, amik körülveszik Büdös-falvát! Repülj a füst fölé sas, nézd meg az irányt, aztán ereszkedj le és mutasd az utat nekünk.
A sas felrepült, eltartott egy ideig, amíg tájékozódni tudott az egyre sűrűbben gomolygó fekete füstben. Aztán leszállt egy faágra, és rekedten suttogta:
– Gyertek utánam!
– Mit mohondohott? Mit mohondohott? – kérdezgették egymást az erdő állatai, mert szinte már mindegyik fuldokolva köhögött. Pedig a mókus és a róka a saját lompos farkát tartotta az orra elé, a nyuszik a hosszú fülükkel takarták be az orrukat, az őzikék egymás oldalához nyomták az orrukat, úgy próbálták kiszűrni a levegőből a füstöt, de hiába. A csípős, sűrű füst kaparta a torkukat és egyre rosszabbul érezték magukat.
– Induljunk a sas után! – rikkantotta a bagoly, és mindannyian felkerekedtek.
A sok kis erdei állat ment-mendegélt. Addig mentek, amíg hét magas domb választotta el őket Büdös-falvától. Ahogy egyre távolodtak a régi otthonuktól, érezni kezdték, hogy tisztul már a levegő. Nem kaparta a torkukat a füst, abbahagyták a köhögést. A szemük sem könnyezett már. Szűnni kezdett a fejfájásuk és a hányingerük. Amikor a hetedik dombot is elhagyták, már szabadon lélegezték be a friss levegőt. Mire beesteledett egy új, ismeretlen erdőben találták magukat. Mindenki meghúzódott valahol éjszakára.
Amikor reggel megvirradt csak csodálkoztak, hogy milyen szép helyre kerültek. Az erdőben ropogós szénával teli vadetetők voltak az őzikéknek és a szarvasoknak. Az etető alatt kukorica és répa volt a nyusziknak, búza és köles a fácánoknak. Sok fára pedig madárodút tettek, amelyekbe a kismadarak örömmel beköltöztek. Madáretetőket is találtak, tele napraforgóval, madárkaláccsal, és más madaraknak való finomsággal. A levegő tiszta volt és jó szagú.
Csak a gyűjtögető állatok voltak gondban, hiszen ott hagyták a Büdös-falva melletti erdőben a téli eleségüket. Nekik mindenképpen vissza kellett menniük a téli tartalékaikért. Elbúcsúztak a többi erdei állattól és megkérték a sast, hogy vezesse vissza őket a régi lakóhelyükre. Ahogy közeledtek a Büdös-falva melletti erdőhöz, úgy sűrűsödött körülöttük újra a füst. Mire visszaértek régi otthonukba, rájöttek, hogy nem tudnak itt maradni. Az emberek nem hagyják abba egyik napról a másikra a füstölést. Megálltak az erdő szélén, és azon töprengtek, hogyan vigyék el magukkal a télire összegyűjtött elemózsiát. Gondolkodtak, és közben egyre jobban fuldokoltak a füsttől, de nem volt semmi jó ötletük. A sas megelégelte a dolgot és így szólt:
– Várjatok csak itt, mindjárt jövök vissza! – azzal elrepült Büdös-falvára, bele egyenesen a füst kellős közepébe. Amikor beért a faluba, le-lecsapott az udvarokon kiteregetett ruhákra. Leemelte a szárítókötelekről Marika kendőjét, Lacika pólóját, Péterke pizsamáját, minden ruhadarabot, amiről úgy gondolta, hogy beleköthetik a gyűjtögető állatok az elemózsiájukat. Aztán visszarepült és a mókusoknak, hörcsögöknek kiosztotta a ruhadarabokat. A kis állatkák gyorsan belepakolták a ruhákba az összegyűjtött elemózsiát, és batyuba kötötték. A hátukra vették, és csak úgy szedték a lábukat, hogy minél messzebbre kerüljenek Büdös-falva füstjétől.
Volt is nagy öröm, amikor visszaértek az új lakóhelyükre. Vidáman kerestek maguknak ők is új otthont. Néha aggodalmasan beleszagoltak a levegőbe, de itt nyoma sem volt a füstnek. Pedig itt is volt falu az erdő mellett. Onnan, Jószagú-falváról járták az emberek időnként az erdőt, rakták tele a téli etetőket elemózsiával.
Tapsika, nyuszi mama legkisebb fiacskája nem is értette a dolgot. Egyre kérdezgette a mamáját:
– Hová teszik Jószagú-falván az emberek a lehullott faleveleket és a lomokat?- de nyuszi mama nem tudott rá válaszolni. Amikor megunta, hogy Tapsika mindig ezt kérdezgeti, elvitte a családját kirándulni Jószagú-falvára.
Ott aztán Andriskáék kertjében meglapultak egy bokor alatt, hát látják ám, hogy a bokrok, és más növények tövét takarták be a falevelek egy részével, a másik részét egy nagy ládába tették, faágakkal vegyesen. Azt ugyan nem tudták a nyuszik, hogy ezt komposztálásnak hívják, – és jövőre a növényeket táplálja majd az így készült komposzt – de nagyon örültek, hogy itt ilyen ügyesek az emberek. Nem mérgezik a környezetüket és saját magukat az avarégetés füstjével.
Lomokat meg egyáltalán nem láttak, mert azt lomtalanításkor elvitték a szemetesek.
A veszélyes hulladékokat: autógumit, fóliát, festéket sem a tűzre hányták itt az emberek, hanem elvitték a veszélyes-hulladék gyűjtőbe.
Amikor eljött a tavasz, az elhagyott Büdös-falván a kertekben, gyümölcsösökben csak úgy nyüzsögtek a férgek, bogarak, és mindent megettek.
A legyek csapatokban szálltak mindenre és mindenkire, a szúnyogok egy perc nyugtot sem hagytak senkinek. Hiszen elköltöztek mind a kismadarak, nem volt, aki elvégezze a rovarirtás hasznos munkáját.
A büdös-falvaiak a kihalt erdőben nyomát nem látták egy élőlénynek sem, amikor kirándulni mentek, hogy megszabaduljanak az állandó köhögéstől és rosszulléttől, amitől szenvedtek.
Ott is csak a rovarok gyötörték őket.
11 hozzászólás
A Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága, a pécsi Eszperantó utcai "Zöld Óvoda" és a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság környezet- és természetvédelmi témában meghirdetett meseíró pályázatán ez a mesém dicséretben részesült.
A nyertes mesékkel most megjelenő "Zöldfülü Péter" című zöldmesekönyvbe a "Vészkijárat" című mesémet válogatta be a zsűri. A könyv bemutatója december 3.-án lesz.
A pályázati feltételek a mesés könyvben megjelent a mesémet máshol nem publikálhatom.
A rövidített változatát a Pécs TV 2010. 06.16-i adásában felolvashattam.
Megtekinthető:
http://www.pecstv.hu/archivum/?vid=cnZrAB4=
A Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága, a pécsi Eszperantó utcai "Zöld Óvoda" és a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság környezet- és természetvédelmi témában meghirdetett meseíró pályázatán ez a mesém dicséretben részesült.
A pályázati nyertes mesékkel most megjelenő "Zöldfülü Péter" című zöldmesekönyvbe, a pályázatra beküldött a "Vészkijárat" című másik mesémet válogatta be a zsűri. A megjelent meséskönyv bemutatója december 3.-án lesz. A pályázati feltételek szerint a meséskönyvben megjelent a mesémet máshol nem publikálhatom.
A "Vészkijárat" rövidített változatát a Pécs TV 2010. 06.16-i adásában felolvastam.
Megtekinthető:
http://www.pecstv.hu/archivum/?vid=cnZrAB4=
egy kicsit "szájbarágós," de nem baj.
Kedves Judit!
Tetszik a meséd. Gratulálok a sikereidhez!
Szeretettel: Eszti
Kedves Müszélia!
A környezetvédelmi mesék óvodásoknak íródtak. Ők készítettek rajzokat a mesékhez, ezzel van illusztrálva a "Zöldfülű Péter" c. meséskönyv.
Az óvodás gyermek környezetét szeretné egyre jobban megismerni és abban a helyét megtalálni. Ezért utánozza a felnőtteket és társait; újra és újra próbára teszi képességeit, és örömet okoz neki egy-egy összefüggés megértése, megtanulása, egy-egy probléma megoldása. Ezért "szájbarágós" egy felnőtt szemével a mese.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Judit
igen, az óvodások kiváló nevelésben részesülnek. csak azt nem tudom, miért lesznek olyan szörnyűek, amikor elkezdenek kamaszodni. út közben elrontunk valamit, de mit?
Kedves Eszter!
Megköszönöm, hogy figyelemmel kisérted a nagy költözködést. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Nagyon tetszett a mese, La Fontaine-i magasságokba műveled. A sikeredhez külön gratulálok.
Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart! Mind a két mese, amivel rész vettem a pályázaton: állatmese. Az állatmesék viszonylag nem nagy számban (3,5%) fordulnak elő a magyar mesekincsben. Ezeket két nagy csoportra lehet osztani: tanító mesékre, melyek végső soron hindu eredetűek, és részint a kelet-európai szájhagyományozott, részint írásos görög-latin közvetítéssel kerültek hozzánk. Ezek tanítani kívánnak, és a prédikációkon keresztül jutottak a magyar népmesékbe. Egy másik csoportjuk óeurópai állatmítoszokból származik.
Így igazi kihívásnak éreztem, hogy egy újfajta állatmesét írjak, ami ugyan tanító jellegű, a környezet védelmére tanít, de nincsenek ókori gyökerei. A mai világ problémáit meséli el a kicsik számára is érthetően.
Köszönöm a dicséretet, és az értékelést. Judit
Kedves Judit!
Nagyon agyafúrt mese. Pedig csak a valóságot tükrözi, finoman érzékelteti, hogy mi mindenért felelős az ember… Óvni, vagy tönkretenni – ez itt a kérdés. Az utóbbi könnyebbnek bizonyult… A következmények? Kit érdekel… – valahogy így van…
A "Vészkijárat című meséd mára már nem olvasható, vagy csak én vagyok nagyon béna?
Nem találtam…
Élvezettel olvastam, modern kori mesédet!
Ida
Kedves Ida!
A "Vészkijárat" című mesémet nem tehetem fel a Napvilágra. Pályázati feltétel volt, hogy nem jelenhet meg a mese máshol, csak a "Zöldfülű Péter" című mesekönyvben.
"A nagy költözködést" írtam meg először a pályázatra, de később úgy gondoltam, hogy nem lesz ez a történet népszerű, mert egész Magyarország füstben áll kedden és pénteken, mindenki éget mindent, mint az őrült. /Erről írtam a "Füstölgéseink" című cikkemet./ Így aztán írtam egy másik mesét a szelektív hulladékgyűjtésről, annak a címe a "Vészkijárat". Ez a mese valóban nem került be a mesekönyvbe, de a "Vészkijárat" az igen.
Judit