Újra itt. Ugyan azok az arcok. Ugyan azok a gépek. Nem tudom az emberek többsége, hogy van ezzel, de én a vizsgáktól mindig, sokkot vagy minimum amnéziát kapok. Körbe pillantok, idegességét jól és kevésbé jól leplező emberkék ülnek körülöttem. Sorstársak. Én még jól tartom magam. Csak a kezeim mentek át újra habverő módba. A mellettem ülő fiatal lánykának rosszabb. Ugyan azokat a tüneteket produkálja, mint én csak neki a feje is érdekes rezonálásba kezdett. Rám pillant, megvillantja szépnek nem, de tébolyultnak annál inkább nevezhető mosolyát. Visszamosolygok közbe valami köszönés félét motyogok. A vizsga biztos feláll meg köszörüli torkát.
– Üdvözlök mindenkit. Pataki Lóránt vagyok. Ma én leszek az élet halál ura.
– Istenem – gondolom – ez is elszállt ettől a csekély hatalomtól.
– A KRESZ VIZSGA úgy néz ki, hogy…. – a szokásos monológ, már annyiszor hallottam. A pszichológus is azt mondta nem tűröm a monotonitást. Öt bukás után beutaltak egy dili dokihoz. Már a bemutatkozásom is jól indult nála. Ép kávét szürcsölt, vagy valami nagyon mély barna itókát. Mikor lányos zavaromban lerohantam az asztalt, amivel meglöktem a könyökét, amivel magára borította a kávészerű förmedvényt. Kínos mosolyom az arcomra fagyot. Szinte láttam magamat, ahogy kényszerzubbonyban cipelnek valamelyik jól frekventált gumi szoba felé.
– Nem baj – gondoltam – Mindig is ki szeretem volna próbálni mien önfeledten földhöz, falhoz, esetleg plafonhoz vágni magam. – Dili dokim fejében nem tudom mi játszódót le. Lehet ö már a gyógyszeres kezelést fontolgatta. Zsebkendőjével itatta a kávé foltot.
– Kérem, foglaljon helyet – morogta – Nevét, és miért jött ide – Feladta fehér köpenye kitisztázását, szúrós szemét rám aggatta.
– ÖÖ,- jó kezdett, újra elővett a vizsga drukk, kezeimet az asztal alá rejtetem – Homonnay Róbert. És sikerült párszor megbuknom a KRESZ vizsgán. Szám szerint 5- ör. De..
– Tisztában vagyok vele hány alkalom után küldik ide a maguk fajtát – szúrta közbe
– Most már én is. – matatni kezdett a szekrényében, valamit dörmögőt az orra alatt. Nem értettem csak fél szavakat. De ha a motyogást dekódoló szervem jól működöt, akkor ép valaki anyát, talán ép a szerencsétlen papirkájét magasztalta. Szépen haladt fiókról, fiókra. Egyre lejjebb, míg nem csak a hátát láttam itt, ott kikandikálni az asztal takarásából. Ha most valaki benyitna, nem nagyon tudnák eldönteni ki a beteg.
– Megvan! – visította, olyan hangon, amit férfi akkor képes kiadni, hogy ha legnemesebb pontját sérelem éri. Felegyenesedett, rák vörös fején két világító pontként izzott a szeme. Ritkás eddig jól rendezett haja szanaszét áll. A kávé folt érdekes kontrasztot adod az arca színéhez.
– Tessék, ezt töltse ki. – nyújtotta át. Át vettem a fehér alapon, fekete betűkkel írott valamit. Terjedelmében kisebb, mint amire számítottam. Értelmében sokkal rosszabb. Eszembe ötlött egy hatalmas, vizsgabiztosokra és tanárokra érdekes képen ható mondat. Ha ezt elengedtem, mindenki boldog lett körülöttem. Én is örültem volna velük, ha nem rajtam örülnének.
– Mondja, izgulás mentes vizsga nincs?- Dokim szúrós szeme egy csapásra szelídé, modora már, már emberivé vált. Mondanom se kell, megfeleltem.
– …. Sok sikert a vizsgához. – leül, maga elé húzza valamelyik szennylapot. Szembogaram a képernyőre mered. Felvillan a kérdés, szinte rögtön válaszolok. Gyorsabb vagyok, mint a gép. A nagy sebességben attól félek, befagyasztom szegény párát. Harmincadik kérdés, negyvenötödik kérdés. Rendőr bácsi álldogál egy kereszteződésben, érdekesen animálva mozgatja karját ide-oda. Na puff,ötletem sincs. Bejelölök valamit, és haladok tovább. Ötvenötödik kérdés, az utolsó és vége van ennek a rém álomnak is. Válaszolok, idegeim csúcsra állítva zakatolnak a fejemben. Szinte hallom, hogy forognak a fogas kerekek. Megjelenik az „élet halál tábla” bal felső sarokban zölddel kiírva, TELJESÍTVE.
2 hozzászólás
Gratulálok a vizsgádhoz! Az értékelést privátban írom meg, mert szeretnék Neked segíteni ezzel a helyesírással, és kissé hosszú lesz.
Nem félre érteni, nem a vizsga élményem írtam le.