VII.
Mondd ki a nevem!
Antonia ijedten figyelte Tyr-t, s nem értette, mi folyik itt. Hortenzia elindult a férfi felé a lépcsőn, ám nem jutott a közelbe, mert Antonia elé lépett, s elzárta az útját.
– Hagyd békén!- mondta ki hidegen.- Neked már semmi közöd hozzá!
– Tévedsz, édesem! NEKED nincs semmi közöd hozzá, úgy hogy okosabban tennéd, ha félreállnál!
A lány gúnyosan fölnevetett.
– Meg ahogy te azt megálmodod! Pont te fogsz engem ugráltatni, te koszos, hűtlen némber!
– Hogy mondod, édesem? Mi vagyok én?
– Koszos, hálátlan némber! Elmentél, és most isten tudja hány év után visszatérsz, és a férjedet követeled, aki már nem is a férjed?
– Hogy mersz nekem ilyet mondani te sehonnai kis ringyó! Te cafka!- szólt, s elindult Antonia felé, hogy megüsse, ám Tyr, elkapta Antoniát, s elrántotta Hortenzia elől, s magához vonta.
– Hozzá ne merj érni!- mordult rá- Csak azért maradhatsz itt, mert én hívtalak meg! Nem kell érintkezned tovább Antonia királynéval, máshol lesz a szállásod, erről biztosíthatlak!
– Köszönöm.- szólt az asszony, elmosolyodott.
A lánynak felfordult a gyomra, mikor meglátta ezt a mosolyt, mely egyszerre volt csábító, buja és negédes. De azt is látta, hogy ez a hadistennek szól, neki azonban csak egy udvarias, ám annál inkább megvető mosoly és pillantás jutott. Bevezették a palotába Hortenziát, a katonáinak a kaszárnyában jutott szállás. Mikor a pár a szobáik felé igyekezett Tyr megjegyezte:
– Nem volt valami jó ötlet, hogy nyilvánosan összekülönböztél Hortenziával.
– Engem nem igazán interesszál a dolog, Tyr, jobb, ha tudod. Nem szeretem az olyan egyéneket, akik elmennek, több évig vagy évtizedig nem adnak életjelet magukról, aztán egyszer csak felbukkannak, és követelik a jogaikat, és ezzel a másik félnek kellemetlenséget okoznak, pedig lehet, hogy az adott személynek rendbe jött az élete, és boldog.
– Megértem. Én se örülök ennek az eseménynek.
– Mi az ördögnek kellett visszajönnie? Miért nem tudott megülni a fenekén ott, ahol eddig volt? Miért akarja felforgatni az életünket? Miért? Miért? Miért?
– Bár tudnám, kedvesem.- felelte a férfi.- Csak abban reménykedem, hogy elmegy.
– És ha nem akar elmenni?
– Akkor majd meggyőzöm. Csak egy dologra kérlek meg.
– Halljuk.- morogta a lány.
– Neked sem kell vele érintkezned, csak akkor, amikor eszünk. Kérlek, próbálj meg kedves lenni vele. Rendben van?
– Megteszem. Talán kibírok vele egy helységben napi háromszor fél órát. Csak ne tartson a vendégeskedése sokáig.
– Köszönöm, szerelmem. Sokat segítettél már így is. És még mennyit fogsz.- mosolygott rá hálásan.
Az elkövetkező napok Antoniának nem volt könnyű. Bár igyekezett el kerülni az elődjét, az mintha szándékosan követte volna. Állandóan provokálta és megalázta az új királynét, aki csak nehezen tudta visszafogni magát. A legszívesebben jól megtépte volna Hortenziát, ám ettől csak a vendégjog, meg Vincent nevelése tartotta vissza. Egy este teljesen kiborult. Hortenziával és Tyr-rel épp vacsoráztak, és a nő szokása szerint provokálta, mire a lány felugrott, s elrohant.
– Ez nem volt szép tőled!- szólt Tyr, s a királyné után akart menni, ám a volt feleség elkapta a kezét.
– Hagyd azt a libát!- szólt.- Végre kettesben vagyunk. Eddig te is kerültél engem, pedig a házi gazdám vagy.
– Mit akarsz tőlem?
– Az engem megillető helyet, hisz a feleséged vagyok.
– Már nem.
– Igazán? Talán elváltál tőlem az elmúlt évek alatt?
– Mivel halott vagy a nép és az én számomra, nem kellett elválnom. Sem jogilag, sem egyházilag.
– Valóban? Hát akkor most megmutatom neked, hogy mennyire élek!- azzal Tyr-hez lépett, átfonta a nyakát, s meg akarta csókolni, ám ő elfordította a fejét.
– Nem!- mondta ez a mozdulata, mire az asszony megfogta a férfi fejét, s maga felé fordította az arcát. Figyelmesen vizsgálta, mintha most látná életében először. Kis idő múlva azonban ellépett tőle, s így szólt:
– Ki vagy te? Hol van a férjem?
– Ő már nem létezik. Megtört a varázslatod! Sajnálom, már nem vagyok a bábod, akit úgy rángathatsz, ahogy a szeszélyed parancsolja!
– De hogyan? Mikor?
– Mikor összekötöttem az életem Antoniával! Magam sem értem, hogyan, de sikerült kitörnöm a bűvkörödből, és ezt az új királynénak köszönhetem.
Eközben Antonia fenn a szobájában még mindig könnyes arccal nézett a fürdőszobája falán lógó tükörbe. Szeme előtt az elmúlt napok megalázásai peregtek le. Ott hagyta a tükröt, s a toalett asztalának fiókjába nyúlt, ahonnan egy üvegcsét húzott elő. Kinyitotta, majd néhány szem gyógyszert öntött a tenyerébe, s beszedte. Az üveget visszatette a fiókba, s lefeküdt. Nyugtalan álmokat élt át azon az éjszakán. Egy ideig a saját emlékeit álmodta újra, majd egyszer csak azon vette észre magát, hogy a semmiben lebeg.
– Antonia!- szólította meg valaki ekkor, és a sötétből Tyr alakja bontakozott ki. Vagyis hát nem igazán ő volt, mivel a hajszíne fekete volt, a ruhája is az, s a szeme szigorúbban és kegyetlenebbül villant, a hangja is hidegebben csendült, mint bármikor ezelőtt. A homloka közepén lévő narancssárga színű felfelé mutató nyíl volt azonban a legszembeötlőbb különbség. A lánytól néhány méternyire megállt, s figyelt.
– Te vagy az, Tyr?- kérdezte bizonytalanul a lány.
– Majdnem. A mostani férjed, a korábbi barátod és apád egy része vagyok, akit átadott neked, hogy vigyázzak rád helyette is!
– Tessék? Én nem találkoztam ezelőtt soha Tyr-rel.
– Egész biztos vagy ebben, kislány?- kérdezte a hasonmás hidegen.
– Igen.
– És az álmaid?
– Azok csak álmok. Nincs közük hozzánk.
– Amiket te álomnak hiszel, azok megtörtént események, melyek a múltadat jelentik. A fejeden lévő diadémban vannak ezek az emlékek, melyek átkerülnek a fejedbe a nappali hordás miatt.
– De ki vagy te, ha nem Tyr?
– Ezt neked kell kitalálnod. Én tulajdonképpen ez vagyok!- mutatott a homlokán lévő jelre.- Vagyis inkább úgy fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy ennek a jelnek a tulajdonságai, melyek valaha Tyr viselkedésének szerves részei voltak.
– De mi ez a jel? Mi a neve? Tudom, hogy láttam már valahol, de nem tudom hol.
– Próbálj meg emlékezni, és mondd ki a nevét ennek a jelnek! Én tudok neked segíteni. Megszabadítanálak az amnéziádtól, visszakapnád az emlékeidet, s velem legyőzhetnéd Hortenziát. Gondolkozz, és mondd ki a nevemet bátran!
Antonia erőlködni kezdett, de nem tudta, mi lehet a név, amit ez a férfi emleget. Rátört a fejfájás, s képtelen volt tovább gondolkodni.
– Mondd ki a nevem!- ismételte meg a férfi, s egyetlen szemvillanással kényszeríteni kezdte a lányt.
– De nem tudom!- sikoltotta a lány, aki úgy érezte, széthasad a feje.- Kérlek, ne kínozz! Könyörgöm, fejezd be!
– Miért félsz? Érzem, hogy félsz kimondani a nevem! Mitől félsz? Hiszen te tudod a legjobban, ki vagyok, és mit tehetek érted!
– Nem félek, csak nem tudom ki vagy te!
– Nem baj, akkor gyötrődj még egy kicsit! Hidd el, előbb vagy utóbb kimondod a nevem!- szólt a férfi, majd eltűnt. Antonia pedig térdre rogyott, és zokogni kezdett. De az agyában továbbra is ott motoszkált a parancs:
„Mondd ki a nevem!” De milyen nevet? Mi lehet ez a név, ami visszaadná az emlékeit?
Tyr másnap reggel átment, hogy felkeltse a lányt, aki azonban nem kelt fel, sem a simogatására, sem a gyengéd rázogatásra, s feltűnően sápadt volt. A király megfogta a lány csuklóját, és a verőér lüktetését kereste, melyet csak hosszú percek múlva talált meg, olyan gyenge volt.
– Antonia, Antonia!- szólítgatta, ám a másik nem reagált rá.
„Mivel ütötted ki magad, te bolond kölyök?”- tűnődött a férfi. Körbenézett a lány szobájában, s végül belenyúlt a toalett asztalka fiókjába is, ahol azonnal a markába csúszott a gyógyszeres doboz, amit kivett és megnézett.
– Altató!- morogta, mikor elolvasta a gyógyszer nevét, s megnézte az adagolást.
Látta, hogy egy szemet kell bevenni, de gyanította, hogy a felesége ennél többet vett be. Kiborította az asztalra, s megszámolta. Tizennyolc szem lett a végeredmény. Jól tudta, hogy egy ilyen üvegben általában húsz szem van, s tudta, hogy a lány két szemet vett be. Visszatette a gyógyszert az üvegbe, majd zsebre vágta. Odament a lány ágya mellé, s így szólt:
– Ez nem volt okos döntés a részedről, drágám! Ilyet többet nem tehetsz meg, sajnálom! Nincs több altató!
Azzal otthagyta, tudván, hogy nem lesz semmi baja, csak mélyen alszik. A napot a vendégével töltötte, meg a hivatalos ügyeivel, mert hiába volt itt a vendég, egy királynak mindig van munkája. Hortenzia, mialatt Tyr dolgozott, azon törte a fejét, hogyan állíthatná félre az útból Antoniát, az egyetlen olyan tényezőt, aki gátolhatja abban, hogy visszaszerezze Tyr-t és a trónt. Teljesen meg akarta alázni a lányt, s el akarta tőle fordítani a férjét is. Valamit ki kell találnia, amiért a hadisten bizalma meginog a mostani asszonyában, viszont ő rá nem terelődik a gyanú. De mit? Még nem tudta, de olyat kell kieszelnie, amiért a lányt halálra ítélik. Sokat gondolkodott, s végül meg lett a terve.
Antonia aznap délután tért magához. Kissé kába volt még, s nem vette észre azonnal az ágya mellett ülő Tyr-t.
– Jó reggelt, kedvesem. Hogy aludtál?
– Nem jól. Borzalmasan érzem magam.
– Ez talán a túl nagy adag altatónak köszönhető.- mosolygott megértően Tyr.
Látta, a lány ijedt reakcióját, majd hogy tovább növelje a rémületét, elővette a bűnjelet.
– Úristen! Hogy került ez hozzád?
– Hozzám került csak úgy.
– Te kutattál a fiókomban? Ezt nem vártam volna tőled! Hogy tehettél ilyet?
– Hidd el, csak az irántad való aggódásom erre az egyetlen mentségem.
– Ez nekem kevés! Nincs jogod, hogy a magán szférámban kutakodj!
– Tudom, de mondom, hogy aggódtam érted mikor nem keltél fel reggel, s tudni akartam az okát.
– Akkor sem volt jogod erre vetemedni.- morogta csendesen a lány.
– Hozzád, pedig ez a cselekedet nem volt méltó.- hangzott a hideg visszavágás.- Egy királynő nem viselkedik így, ha problémája van.
Antonia lehajtotta a fejét, s nem szólt. Jól tudta, hogy ez a húzása ostoba lépés volt, de ahogy a férfi most beszélt vele az nagyon felbőszítette. Dühösen markolta a takaróját, majd egyenesen belenézett a férfi arcába.
– Akkor magyarázd el, hogy viselkedik egy királynő, akinek elege van a férje hirtelen felbukkant ex-nejének szekálásaiból? Ha ennyire tudod, halljam! Elég szégyen, hogy lassan egy hete itt van, és látod, hogy mit művel velem, de nem állsz ki értem, és nem küldöd el a sóhivatalba!
Most Tyr-en volt a szégyenkezés sora. Igen, valóban nem állt ki Antonia mellett, mert reménykedett benne, hogy előbb-utóbb megbékélnek egymással. Ám nem így történt, s maga is aggódni kezdett. Tudta, hogy Hortenzia sértődős, és nem bocsát meg egykönnyen, de remélte még a békülést, és az ellentétek oldódását. De az elmúlt hét alatt rájött, hogy Hortenziának semmi más célja nincs, mint hogy visszaszerezze azt, ami az övé, és ehhez Antoniát félre kellett állítania. A hadisten csak most ébredt rá, hogy ez az altató- kaland királynője részéről segélykiáltás volt.
– Ne haragudj, édesem.- szólt a férfi, s magához vonta szerelmét.- Most már teszek azért, hogy ne bánthasson tovább! Erről kezeskedem! Ha el kell küldenem, hát elküldöm, ha ez kell ahhoz, hogy béke legyen köztünk.
– Rendben, köszönöm. Nagyon hálás lennék érte!
– A mai nap részében ne kelj fel, csak pihenj, én, pedig elbeszélgetek egy kicsit Hortenziával. A vacsora alól is kimentelek.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
Azzal Tyr otthagyta a lányt, aki az oldalára fordult, és elgondolkodott az álmán. Szinte vágyott rá, hogy megtudja a nevet, amit ki kell mondania. Hirtelen újra hallotta a parancsot:
„Mondd ki a nevem!”