Bika
Negatív, földjegyű, nőies elem, uralkodó bolygója a Vénusz.
Jeanne a horgászstégen üldögélt, a lábait a víz fölé lógatta, időnként körözött velük jobbra-balra. Paul szótlanul figyelte.
– Nagyon csöndes vagy ma. – szólalt meg egy néhány perc elteltével, miközben tovább fürkészte a lány arcát. – Mi jár a fejedben?
A lány gondolkodott egy darabig, mielőtt tétován megszólalt.
– Unom. Szörnyen unom, hogy ilyen csórók vagyunk. Alig van valami normális göncöm, amit felvehetnék. Nem tudok elmenni bulizni, mert nincs lóvé, amivel beszállhatnék. Unom, hogy folyton apámtól kell kuncsorognom, aki mindig hegyi beszédet tart mielőtt nagy kegyesen kiutal egy kis alamizsnát. Nézd meg mennyi pénzes figura van körülöttünk, mi pedig…ah – dühösen belecsapott a levegőbe.
Paul megvonta a vállát: – Ez van.
– Ennyi? Ez van? Ennyivel elintézed?
– Tudok mást?
– Talán én igen.
– No, akkor ki vele! Látom, hogy valamin nagyon agyalsz. Ma alig szóltál hozzám.
– Láttam valamit. A bátyámnál. Egy pisztolyt. El akarta gyorsan dugni, amikor beléptem a szobájába, de elkésett. Észrevettem. Úgy csináltam persze, mintha nem láttam volna meg.
– Pisztoly? Mit forgatsz a fejedben?
– Csak egy kis pénzhez akarok jutni. Nem akarok lelőni senkit, csak megijeszteni. Paul, gondolj bele! Bemegyünk egy boltba, kiürítjük a kasszát és már lépünk is. Nem olyan nagy durranás. Két héttel ezelőtt is volt ilyen eset Bighorn Cityben. Emlékszel? Senkinek nem lett semmi baja. Ketten bementek a boltba, lepattantak a pénzzel, azóta sem akadt a nyomukra senki. A kövér koreaira gondoltam. Kimre.
A lány feltápászkodott, leporolta a szoknyáját a fenekén és a part felé indult.
– Szólj, ha érdekel az ügy! – szólt vissza a válla fölött a fiúnak. – De igyekezz, mert lehet, hogy mást hívok.
– Várj! – ugrott fel Paul! – Persze, hogy érdekel!
Jeanne elmosolyodott. Épp Pault ne érdekelte volna? Pault, aki egyike volt a környék legzűrösebb figuráinak, ha ugyan éppen nem ő a legzűrösebb? Aki egyik balhéból a másikba keveredett? Na jó, a fegyver azért más. Az kicsit keményebb. De tényleg csak az ijesztgetést szolgálja.
A pisztolyt a lány csak hosszas keresgélés után találta meg a bátyja szekrényének legmagasabb polcán, hátul, egy cipős dobozba rejtve. Amíg ő keresgélt, Paul őrt állt az ajtó előtt, hogy idejében szóljon, ha netán a fiú hazajönne az illegális kutyaviadalról.
A pisztolyt Jeanne besüllyesztette egy szatyorba és kisurrant a házból. Az anyja, – unatkozó szépasszony – a televíziót nézte, mint mindig. Az apja – sikeres vállalkozó – dolgozott. Mint mindig.
Már sötétedett, amikor öt perccel zárás előtt Jeanne és Paul megjelentek Kim boltjánál.
Körülnéztek az utcában. Egy-két járókelő lézengett csak arra, jó néhány méterre tőlük, többnyire nekik háttal. Igazából senki nem figyelt rájuk. Villámgyors mozdulattal mindketten fekete kötött sapkát húztak a fejükre, ami szemüknél és a szájuknál ki volt vágva. Beléptek a boltba, Paul azonnal megfordította a „nyitva” táblát az ajtón. A fiú a kövér koreai elé ugrott, aki a pult mögött állt és a rémülettől tágra nyílt szemmel nézett rájuk.
– Ide a pénzt Lee! – kiáltotta Paul. – Innentől fogva minden hónapban eljövünk, és ígérjük, megvédünk mindenkitől, aki bántani akar.
– A nevem Kim – mondta rémülten a boltos. – És már fizetek védelmi pénzt Novaknak.
– Nekem minden sárga Lee. És akkor ezentúl kétfelé is fizetsz a védelemért Lee.
– De nekem nincs ennyi pénzem – siránkozott a koreai.
– Nem érdekel – kiáltotta Paul, miközben egy táskát nyújtott át a pulton. – Ide pakold be szépen a zsozsót!
Jeanne a pisztolyt szorongatta a koreai fejére célozva, és egyre idegesebb lett, amikor látta, hogy az még mindig nem mozdul.
– De a mai bevételem nagyon kevés, és holnapra nem tudok árut…
– Sok a szöveg! – vágott közbe a lány és a pisztolyt két kézzel fogva közelebb lépett az eladóhoz – Mozgás!
– Jeanne? – kérdezte Kim, aki megismerte a lányt a hangjáról. – Te vagy az Jeanne?
A lány keze megremegett.
– Ne hülyéskedjetek gyerekek! Nem lesz ennek jó vége! Add ide azt a pisztolyt Jeanne!
A férfi áthajolt a pulton és a lány felé nyúlt, hogy elvegye tőle a pisztolyt. – Felismert! – visította Jeanne aki már nem volt ura önmagának.
A pisztoly eldördült, a koreai a pultra zuhant. A lövés a két szeme között találta el, szétszakította a koponyáját. Egy darabka agyvelő a Kim mögötti pultra fröccsent, a pulton vértócsa kezdett terjengeni.
Jeanne-t az ájulás környékezte. Megkerülte a pultot, beszaladt a raktárba, majd az üzlet hátsó ajtaján kirohant az utcára. Paul utána.
Letépték a fejükről a sapkát, és futottak, ahogy a lábuk bírta. Hamarosan egy parkhoz értek, kimerülten rogytak le egy padra.
– Jézusom – nyöszörögte Jeanne. – Jézusom. Most mi lesz?
– Ne majrézz! – mordult rá Paul. – A sapka miatt úgysem jönnek rá, hogy ki volt, hiába a kamera.
– És a pisztoly? Ha azt megtalálják?
– Elássuk, és akkor nem találják meg.
– Elássuk? És mit mondok a bátyámnak, hová lett, ha keresi?
– Van a bátyádnak fegyvertartási engedélye?
– Tudtommal nincs.
– Akkor ne keresse! Inkább a bátyáddal gyűljön meg a bajunk, mint a zsarukkal!
Jeanne még mindig nyöszörgött, amikor Paul felállt. – Maradj itt! – mondta. – Hozok egy ásót, és elássuk a stukkert jó mélyre. Hamarosan jövök.
Alig több mint fél óra telt el, amikor Paul ismét megjelent egy zöld furgonnal a park bejáratánál. A lány beült mellé. A platón egy ásó feküdt.
– Hová megyünk?
– A bányába.
A bánya, ahová Paul tartott, egy elhagyott szénbánya volt a várostól mintegy tíz kilométerre. Ahogy közeledtek felé, Paul lekapcsolta a furgon lámpáit.
– Nem gondolnám, hogy van itt bárki, de jobb az óvatosság. Szerencsére a hold megvilágítja az utat.
A bejáratnál Paul leállította az autót, kivette az ásót és intett a lánynak, hogy kövesse. Négy-ötszáz métert mehettek előre, átbotorkáltak néhány rozsdás sínpáron, amin valamikor a csillék futottak, majd megálltak egy meddőhányó mögött.
– Itt jó lesz.
Paul ásni kezdett.
– Elég mélyre akarom temetni, nem szeretném ha valaki véletlenül rábukkanna – morogta Paul, miközben dolgozott.
– Psz! Maradj egy kicsit! – szólt Jeanne.
– Mi van?
– Nem hallod?
Paul felegyenesedett és fülelni kezdett.
– Semmit sem hallok.
– Valami morgás. Mintha a mélyből jönne.
– Nem hallok semmit.
Paul folytatta az ásást. Egyikük sem látta a sötétben, hogy a talaj megrepedt mintegy másfél méterre tőlük.
– Nem lesz még elég? – kérdezte a lány. – Menjünk már!
– Jó, jó. Még egy kicsit.
A repedés egyre hosszabb lett, és körbe futott.
– Tényleg nem hallod ezt a morgást? Egyre hangosabb.
– Képzelődsz Na, még két ásónyom, és elég.
A repedés már majdnem megkerülte őket, Jeanne számára a morgás már majdnem dübörgésnek hatott.
– Paul! Paul! Menjünk innen!
– Jó! Add ide a pisztolyt!
A lány átnyújtotta a pisztolyt, és a két kezét a fülére tapasztotta. Paul nem hallott semmit. Gondosan letörölgette az ujjlenyomatokat a zsebkendőjével. Ki tudja? Az óvatosság nem árt.
Beledobta a fegyvert a gödörbe.
A repedés körbeért.
A fiú lapátolni kezdte a földet vissza gödörbe. Néhány perc alatt végzett.
– Paul! Még mindig nem hallod?
– Hagyd már abba! Semmit sem hallok.
Paul meglapogatta az ásóval a földet, utána kicsit megkapirgálta a talajt, hogy természetesebbnek hasson.
– Mehetünk.
Megfordultak, és indulni készültek.
A föld akkor szakadt be alattuk, és ők eltűntek egy tíz méter mély gödörben.
A morgás folytatódott, a talaj hullámzott, és néhány perc elteltével a gödörnek nyoma sem volt. A föld felszíne egyenletes volt, a tájra kísérteties csend ült.
A rendőrfőnök Ron Paulsen, a katasztrófa védelem vezetője és a tűzoltó-parancsnok ismét együtt ültek az asztalnál. A kisváros ritkán előforduló bűnügyeit többnyire együtt tárgyalták meg.
– A koreai meggyilkolásával két fiatalt gyanúsítunk mondta Paulsen. A szénbánya bejáratánál találtuk meg a kocsijukat.
– És ők? Ők hol vannak? – kérdezte a tűzoltó parancsnok.
A rendőrfőnök széttárta a kezét, jelezve, hogy fogalma sincs.
– Eltűntek. Mintha a föld nyelte volna el őket.