A pénznek nincs szaga

Türelmetlenül várom, hogy végre én is sorra kerüljek. Lassan fogy előttem a tömeg, de mégis fogy. Már csak alig páran vannak, aztán végre én is kiszabadulok ebből a szűk és zsúfolt helyiségből. Vágyom a levegőre, vágyom új arcokat, helyeket, helyzeteket megismerni. Kellően felkészültem, kellően felkészítettek rá, úgy érzem.
Már csak tíz, már csak kilenc, öt, kettő, egy. Egy! A következő én leszek!
Jajj, nem hiszem el. Mi ez a csend? Mikor nyílik végre újra az ajtó? Nem bírom a várakozást. Levegőt akarok!
Most. Figyeljünk csak! Hangokat hallok. Közeledő lépések zaját. Hirtelen elnémultak a lépések. Matatás. Csipogás. Vadul dobogó szívvel várom, mi következik most. Hisz én vagyok a következő! Ebben a pillanatban megnyílik az ajtó, néhány társammal együtt kilökődöm a szűk börtönből!
Gyorsan körbepillantok, hisz tudom, nemsoká máshová dugnak be. Mostantól mégis forgok, mozgok, helyet változtatok végre. Mindig erre vágytam!
Mélyet lélegzek, mielőtt ismét félhomályba kerülünk.
Lágyan ringatózva elindulunk valamerre. Összegyűjtöm a bátorságomat. Megszólalok:
– Testvéreim!
Csak halk morgást kapok válaszul. Nem tudom mire vélni, újra próbálkozom:
– Testvéreim! Hallotok?
– Mit akarsz? – szólt a barátságtalan reakció.
– Beszélgetni. Csak nemrég kerültem ki a világba, és szeretném tudni, hogyan működnek a dolgok.
– Mit görcsölsz? Neked sok feladatod nincs. Kézről kézre fogsz járni, folyamatosan gazdát cserélsz. Majd meglátod, nem túl izgalmas a mi életünk. – morgott az előbbi hang.
Elhallgattam én is. Megijedtem, nem mertem többet kérdezősködni, hisz a többiek meg se szólaltak, ez a mély hang pedig nagyon barátságtalan volt. Reménykedtem, hogy később, ha újra szabadban leszek, kicsit több derül ki számomra a világból.
Megálltunk. Úgy látom, nyílik az ajtó. Felpillantok. Valóban, világosság, egyre élesebb fény jut be tartózkodási helyünkre. Látom, egy kéz közeledik, majd ki is emel társaimmal együtt. Lefektet egy asztalra, majd két kupacba oszt minket. Én harmadmagammal abba kerülök, ami később visszakerül a szűk helyre, a többiek pedig valami átlátszó dologba, hosszú sárga papírok mellé csúsznak be. Gyorsan végigtekintek magamon, valamint asztalon fekvő társaimon. Teljesen egyformának látszunk, csak némelyikük gyűröttebb nálam. Mi van ránk írva? Egy-nulla-nulla-nulla-nulla. Mögötte két betű. Egy F és egy T. Úgy emlékszem tanulmányaimból, ez igen magas értéket képvisel errefelé. Majdnem a legmagasabbat, melyet egy ilyen papírdarab elérhet. Büszkeség tölt el ennek tudatától.
Igen, már látom a kéz mozdulatából, ahogy nyúl felénk. Most kerülünk vissza a szűk, sötét cellába. Újabb mély levegő. Már el is nyel minket a levegőtlen hely.
Nem mozdulunk. Béke van, csak halk morajlás szűrődik be hozzánk a világból. Szundítok is kicsit, míg újra történni kezd valami.
Hirtelen rándulást érzek. Elindultunk.
Ez unalmasnak tűnik. Sokáig megyünk, mozgunk, rezgünk. Nem kellemes. Kicsit kezdek tengeribeteg lenni. Mikor érünk már oda? De hova is? Mindegy, csak érkezzünk már meg, mert tényleg rosszul leszek!
Végre. Ismét béke.
Mmmmmmmmmm. Itt finom illatokat is terjengnek, ilyet még nem éreztem. Gondolom, vacsora készül. Vacsora, melynek hozzávalóit társaim segítségével szerezték meg valamikor. Mélyeket szippantok a beszűrődő piruló hús illatából. Hallani az edénycsörgéseket is, lassan biztos leülnek enni. Igen, már hallom is, ahogy élvezettel harapják a ropogós zsemlét a frissen párolt húshoz, hallom a retek, paprika hersenését is a kés nyomán.
Csend. Újra csend és béke. Úgy látszik, mindenki nyugalomba vonult. Lassan elalszom, fárasztó volt az első napom.
Nem, ez nem lehet igaz! Léptek közelednek! Szűk fészkünk megmozdul. Nyílik a cippzár, nyúl a kéz. Mi történik most? Az ujjak három társammal együtt kiemelnek, majd egy kihúzható doboz oldalához állítanak minket. Újabb ketrecünk bezáródik. Sötétség borul ránk. Elalszom.
Reggel szöszmötölésre ébredek. Száműzetésünk helye egyszer ki is nyílik, be is csukódik. Később csak a süket csend vesz minket körül, egész nap. Van időm szemlélődni a félhomályban. Bár alig látok valamit.
Azt hiszem, hozzá kell szoknom. Vagy émelyítő utazgatás, vagy néma csönd. És mindig sötét. Ez lesz a sorsom.
Jó sok idő múlva ismét zajok szűrődnek be dobozunkba. Ez azonban más, mint tegnap. Nincs hús, vacsora. Nincsenek szagok, sem erre utaló zajok. Mintha sírna valaki. Mintha vad keresésbe kezdenének, majd újra csak a sírás. Mi történhetett?
Eltelik egy kis idő, mire rájövök, engem, és társaimat keresik. Elkeseredetten. Kezd elszorulni a szívem. Nem tudok szólni: itt vagyunk. Sikítani volna kedvem. Rossz hallani, hogy miattam. Miattam zokog odakinn a tegnapi kéz tulajdonosa. Elfelejtette, hogy ide száműzött minket. Mégis tehetetlen vagyok. Eszembe jut egy mondás: a pénznek nincs szaga. Miért nincs? Legyen! Azzal hátha jelt adhatnék. Próbálok mocorogni, erőlködni, kiabálni. Ám érzem, ehhez én kicsi vagyok. Mi lesz most? Megtalálnak valaha? Elmúlik ez a rossz érzés, amit a zokogás keltett bennem?
Mikor kissé elcsendesedik a dobozon kívül lévő világ, én is lehiggadok. Eszembe idézem: a hosszú, csendes, sötét éjszaka után reggel kinyitották átmeneti szállásunkat. Reménykedem, holnap is így történik. És akkor felfedezik hollétünket. Akkor minden rendbe jön.
Valóban, másnap mocorgásra ébredek, majd közeledő lépteket hallok. Igen, nyílik lassan a dobozunk is. Szerencsére mégis sikerült este kicsit megmozdulnunk, így láthatókká váltunk. Megkönnyebbült sikoly szakad fel a kézhez tartozó emberből, mikor meglát minket.