A per

Kormos Péter, író, egy idézésből értesült, hogy néhány regényalakja beperelte becsületsértésért, hitelrontásért, rágalmazásért és még sok más bűntettért. Csak nevetett elsőre, de az idézés komoly volt. Az első tárgyalási napon csak a felperesek közös ügyvédje volt jelen. Szembesítették a 26 évvel korábban megjelent első könyvével, amelynek mottója a következő volt: „Minden karakter a saját nevén szerepel. Állok a perek elébe.”

Ezzel kezdődött. Aztán a fejére olvasták tételesen az összes aljasságot, amelyet megírt és szereplői nyakába vart.
„De hisz ez csak irodalom, hát hogyan képzelhetik, hogy a valóságban…”
A bírónő figyelmeztette, a valóság jól ismert fogalom, nincs szükség rá, hogy ő értelmezze; valamint, hogy az idézett mottó értelmében gyakorlatilag már vállalta a felelősséget. Csak a büntetés fokozatairól szól a per. Jobb lesz, ha fogad egy ügyvédet, mielőtt még súlyosbít a helyzetén.

Kormos nem fogadott ügyvédet, de felhívta barátait, hogy elmondja nekik a történteket és a tanácsukat kérte. Senki sem csodálkozott nagyon, mintha hétköznapi dolog volna, egy ilyen per, bár együttérzésükről biztosították. Titokban úgy gondolták Kormos valóban kegyetlenül bánt a szereplőivel. Életművében egyetlen happy ending sem akadt. A második tárgyalás előtti estén Wágner Piroska felhívta telefonon.
Te szemét – mondta Piroska -, ugye tudod, hogy holnap elkaszálunk, mint a gyomot. Fizetni fogsz életed végéig.
„De hát mit ártottam neked?”
Miiit? – Piroska hangja sikoltásba csapott. – Két regényben is megöltél! Olyan hülyének nézel, hogy nem veszem észre, hogy az Andalúz dobokban csak megváltoztattad a nevemet! Visszahoztál, de csak azért, hogy újra megölhess! És micsoda élet volt az addig is! Te szadista, perverz állat!
„De hiszen, ha megöltelek, hogy perelhetsz?”
A vonal megszakadt.
Kormos rossz lelkiismerettel lapozta fel legújabb regénye, éppen befejezett kéziratát. Nem egy vidám történet ez sem. De hát mit várnak tőle? Írjanak maguknak, ha jobban tudják.
A paksamétát visszatette az asztalra.