A pogácsafaló néni
Csütörtök délután. Azt hiszem, a szorongásig telt HÉV összerázza magában a várost. Koszos, negyvenen túli alakok bagó szagú leheletébe fulladt munkamorál, öreg szatyrokban nyugvó hajléktalanság, és emberi jelzőt sem érő, üres fiatalság utazik együtt. Állóhelyek még vannak. Néha szoktam azon gondolkodni, hogy mekkora kín a tömegközlekedés. Ilyenkor a legtöbben egyedül vannak. Összenyomva egy csomó másik hasonlóan egyedül utazó élőlénnyel. Amikor magunk vagyunk, nincs mit gondolnunk magunkról. Kicsit senkik leszünk, álarc nélkül.
A belváros felé tartottunk, és próbáltunk beszélgetni, egyelőre nem túlzott sikerrel. Merev volt ez az egész januári délután, amibe aztán, már nem is emlékszem hol, talán az „Árpádhíd megálló” környékén, a szó legszorosabb értelmében betódult a cím. Egy kivételesen kerek néni volt, és éppen egy pogácsa tetejét harapta le egyetlen szörnyű mozdulattal, majd – hely nem lévén – leült. Nem bántani, vagy gúnyolni akarom, – tévedés ne essék – de felettébb furcsán festett ezen a szokottnál is mindennapibb HÉV-en. Mellette, az ablakhoz simulva – más választása nem lévén – nyomorgott egy, amúgy nagyon is magabiztosnak tűnő srác. Fülébe jó mélyen, tüntetőleg betuszkolta azt a két eresztő kerékpárszelepet, melyet közönséges néven fülhallgatóként emlegetnek. Nekem kissé úgy rémlett, mintha a fiú levegő után kapkodna, de persze ez korántsem biztos, lehet, hogy képzelegtem. Minden esetre tény, hogy a néni nagy volt, kerek volt és kivételesen erős petrezselyem illatot árasztott. Mindent egybevetve alapos okom támadt azt feltételezni, hogy az ablak és a hölgy közé beékelődött ifjú levegőellátása akadozik. De talán nem is ez a lényeg. Mint eddigi kurta életem során tapasztaltam, a térbeli testeknek megvan az a sajátos tulajdonsága, hogy minden lehetséges irányban elfoglalják a teret. Így tett a pogácsa-faló néni is. Jobbra az ablakhoz préselt oda valakit, a szemben ülő, kék nadrágos munkást helyes testtartásra kényszerítette, balról pedig az üléssorok közti helyet terítette be önmagával. Mindeközben a társaság fölé emelkedve fogyasztotta zacskójában remegő pogácsáinak tetejét.
Elmondhatatlan. Nem tudom, hogyan gondoljak vissza erre. Normális esetben nem túlzottan zavarna sem a látvány, sem annak emléke, de ez annyira más. Legalább magamnak el kell mondanom! Sokszor megfordult már a fejemben, hogy az a másik ember is lerajzolja magában a világot. Sokszor gondolkodtam azon, hogy az a számtalan sajátos szerzet, aki az aluljáróban rohangál, a temetőben ácsorog, parkban fázik, újságot vesz, épít, vagy kiszolgál, mind-mind egy önálló akarat, mind-mind érez, és mind-mind véleményt alkot. De most ki kell mondjam, tudni valamit, és valamire rádöbbenni végtelen különbség, amit csak akkor ért meg valaki, ha egyszer meglátja a maga pogácsa-faló nénijét.
Ültünk abban a tömegnyomorrá érlelődő közönyben, ő ette a pogácsáját, én néztem, és azon morfondíroztam néhány pillanatig, hogy mi lehetek én? Ölébe vette a szatyrát. Belenyúlt, de nem vett ki semmit. Ráncos, kék ruháján apró virágok fehérlettek olyan sűrűn, hogy mint virágok, szinte felismerhetetlenek voltak. Mire jó ez így? Semmit sem tudunk – se én, se ő. És soha nem is érdekelt, ki hová tart. Mindenki akarat, érzés, vágy, de senki sem ismerős, senki sem él. Egy fekete sapka alól hatalmas krákogás szakította ketté a levegőt. A néni elővette következő pogácsáját, és úgy harapta ketté, hogy érezni lehetett a kényszerű, ízetlen sorsot. Mintha egy volna azok közül, akit a falu templomából egy messzi kőtorony padlására zárt a vénség. A veje tegnap otthagyta a családját, az unokáját is, aki pedig nagyon okos kisfiú. Férje régen nem él, elég csak a pici fehér virágokra nézni – gyászos, és ki tudja, tán igaz is. És nem érdekel senkit.
Ha lenne bátorságom, – gondoltam – és lenne emberségem, odamennék hozzá. Nem boldogságot adnék nagy marékkal, hogy „nesze, ezt harapd ketté!” mert ugyan honnan szedtem volna össze a HÉV-en? Csak köszönnék, aztán addig bámulnám, amíg meg nem ismerem. Okos ötlet…
Valaki leejtett egy üveget. Darabokra törő hangjára, és a mozgásra lett figyelmes mindenki. A pogácsa-faló néni nem tudott megfordulni, mert kerek volt, vagy pedig az egész nem érdekelte. Kettéharapott egy tizedik emeleti pogácsát, magához ölelte a szatyrát, és kövér kezét ökölbe szorítva végleg eltűnt.
Sok szilánk lett. Senki sem akart belelépni a tócsába, pedig kinn esett az eső. Ahogyan a szilánkok fölött hadonászott, lógott a kapaszkodókon, ahogyan a fenti út alatt utazott, egyének nélkül az egész tömeg, úgy fogadott bennünket a „Batthyány tér – végállomás.”
7 hozzászólás
Amíg ezt olvastam, végig ott utaztam veled a HÉV-en. Láttam és éreztem, amit láttatni és éreztetni akartál. Gratulálok.
Annyira tudsz látni, érezni. És írni. Köszönöm!
Ez szerintem nagyon jó lett, tényleg valahogy közönyösen ábrázoltad ezt az önmagában groteszk világot, mégis hozzáfűzöd valamennyire az érzéseidet. Gratulálok!
Szia!
Tényleg, mintha ott lettem volna, még a szagokat is éreztem… Nagyon tetszett! És a nénit abban a pár sorban olyan jól és sokféleképpen ábrázoltad! Gratulálok!
Nagyon jó írás. Tetszett, hogy a mindennapokból hoztál ki egy ilyen jó kis történetet. Gratulálok!!!
Tetszett. Magam előtt láttam a nénit.Kicsit olyan az a néni, mint egy szellem, aki valójában nincs is ott, de mégis érezni a jelenlétét…mint az ihlet 🙂 Nekem ez jutott eszembe erről a műről.
"A néni elővette következő pogácsáját, és úgy harapta ketté, hogy érezni lehetett a kényszerű, ízetlen sorsot." Ez a mondat ragadott meg a legjobban. Tényleg érezni…
Szép munka! "Csak köszönnék, aztán addig bámulnám, amíg meg nem ismerem." Ezt egyszer érdemes lenne kipróbálni..kitudja, lehet, hogy beválik.:)