Az uszodából Marie és Max egyenesen hazamentek, azt mondták, otthon készítenek valamit vacsorára. Az aulába érve Pamela egyenesen a lépcső felé tartott. Tom ment utána. Pamela hirtelen hátrafordulva azt mondta, megnézi ugyan mi baja van Laurának, s hozzátette:
– Nem fáj a fejem! Köszönve Marienak és Maxnak. – s gyorsan felfutott a lépcsőn.
Tom döbbenten nézett utána. Egy ideig meg sem tudott mozdulni, aztán visszament, leült a pamlagra, kezébe vett egy ott felejtett könyvet. Lapozgatta mintha olvasna, de nem látott ő abból semmit… Azon töprengett, hol rontotta el? Jobban kellene vigyáznia mit mond, Pamela nagyon érzékeny. Hogyan tudná kiengesztelni?…
Aztán felvette kabátját és lement az istállóba. Este Patrick etetett, de végigjárta a lovakat, megsimogatta őket, különösen sokat időzött Jacknél, meg a csikónál, még beszélgetett is velük.
Pamela bekopogott Laurához, majd benyitott. Megijedt amikor meglátta. Az ágyon hasalt és zokogott. Felrémlett neki a kép a kórházból… hányszor találta így Laurát, de mostanában már nem volt semmi baj vele, teljesen normálisan viselkedett. Mi történhetett?
– Mi a baj kicsim? – kérdezte hozzáhajolva.
– Semmi a világon, te csak menj a legjobb barátnődhöz! – zokogta Laura.
– Mi bajod van Marieval? Sohasem panaszkodtál rá. Mégis mi a baj vele?
– Hagyj békén, jó?
– Nem hagylak. Itt sírsz, valami bajod van Marieval, vagy velem. El kell mondanod, hogy miért sírsz. Így nem tudom mivel bántottalak meg, vagy Marie bántott meg valamivel? No, gyere kicsim, mesélj!
– Mondtam már, hogy hagyj békén! Eredj innen, nem akarlak látni! – zokogta a lány.
– Jól van. Sírd csak ki magad. Majd ha megnyugodtál, akkor megbeszéljük. Tudod hol találsz! Most megyek és lefekszem, mert nagyon fáj a fejem. – mondta Pamela, s nagyon határozottan távozott a szobából. Aztán leroskadt a pamlagon a maga lakásában. Mi baja van ennek a gyereknek. Látta ő már délután, hogy valami nyomja a szívét. Megjelent az uszodában, amikor befejezte a leckéit. Már Marieék is ott voltak, éppen hahotáztak valamin… Csak nem gondolta a kis butácska, hogy rajta nevettek? Nem érti… de akkor észrevette, ahogyan elkomorult… leült mellé, de alighogy leült, már fel is ugrott, mondván, van még tanulnivalója. Elrobogott. Előbb nem értette, látta, hogy valami nincs vele rendben, aztán mégis megnyugodott, hogy talán tényleg valamit elfelejthetett megtanulni… Most meg?… ebbe bele kell őrülni…
Aztán eszébe jutott Tom. Vajon most hol lehet? Megint megbántotta… miért ilyen utálatos ő? Most már tényleg őrülten fáj a feje. Laura… olyan butus. Miért nem mondja el, ha valami baja van?
De hiszen, ő éppen ilyen gyerekesen viselkedett Tommal… Meg kell keresnie, így úgy sem lenne egy perc nyugta sem… Tom! Tom! Tom! – kiabált valami belülről. Talán a lelkiismerete? Nem hagyja annyiban… most azonnal megkeresi őt!
Lerohant az aulába. Körbenézett. Tom nem volt sehol. A konyhába is benézett, az ebédlőbe. De nem találta. Felrohant és felvette a kabátját. Már koromsötét volt, a hó is esett. Feltette a kapucnit a fejére, s futott le az istállóhoz. Patrick ott volt még, éppen itatta az állatokat.
– Tom nincs itt? – kérdezte tőle Pamela.
– Itt volt, de már elment!
– Hová? – kérdezte egyre idegesebben Pamela. Patrick egy darabig hallgatott, majd amikor a vödör kiürült, jött Pamela felé és kérdezte.
– Talán összevesztetek?
– Miből gondolod?
– Látom rajtad, ahogyan Tomon is láttam. Talán hazament.
– Patrick, kérlek engedj ki a kapun, el kell mennem hozzá… megbántottam! – mondta már-már pityeregve Pamela.
– Várj egy kicsit, mindjárt befejezem az itatást, aztán én is megyek haza. Elkísérlek!
– Odatalálok Patrick, csak engedj ki a kapun.
– Tudod, hogy nem engedhetlek kíséret nélkül.
– Tudom. Segítek itatni! No, siessünk! – Amikor megvoltak, elindultak. Már a kapun kívül kerültek, amikor Pamela megszólalt.
– Tom mondott neked valamit?
– Nem, semmit.
– Akkor mégis honnan tudtad? Mit láttál rajta, és rajtam?
– Zaklatottak voltatok, mindketten.
– Honnan vagy te ilyen jól tájékozott?
– Hm, átéltem már én is egyet s mást.
– Mégpedig?
– Nekem is volt feleségem…
– Mi történt? Történt vele valami?
– Elhagyott. Kiment Amerikába a fiammal együtt…
– Mikor? – kérdezte félénken Pamela.
– Régen… hat évvel ezelőtt. Azóta nem láttam a fiamat…
– Nem engedi, hogy meglátogasd? Hogy lehet ilyet tenni?
– Nem tudom… nem tudom, hogy engedné-e. Kiforgatott minden vagyonomból, s elmentek. Akkor kezdtem inni. Aztán úgy döntöttem, hogy nem akarok az utcán megdögleni. Ide jöttem. Úgy jöttem ide, hogy ledolgozom a kezelésem. Aztán itt ragadtam, jól érzem itt magam, lakást kaptam, dolgozom, fizetést kapok. Hm, szeretek itt lenni… de a fiam nagyon hiányzik. Nem tudom meglátogatni, mert nincs rá pénzem. Írok neki, de ő ritkán válaszol. Lehet, hogy nem engedi az anyja, azt sem tudom, hogy meglátogatni engedné-e. Gyűjtök rá, de még nem jött össze. Most 14 éves a srác… képzeld… talán már rám sem ismerne… – elcsuklott a hangja. Pamela szeméből is könnyek szivárogtak. Ilyen hatalmas, erős ember… még soha nem látta ilyen gyengének Patrickot. Mennyi fájdalmat rejt, és gyógyít ez a tanya. Hány életet mentett, hány embert térített jó útra… Patrick is megtalálta a békét, csak legalább láthatná a fiát… Egyre jobban patakzottak a könnyei. Még jó, hogy ilyen sötét van… érezte, hogy kellene mondania valamit, de nem talált szavakat, nem is tért még magához… Patrick hangja hozta vissza a valóba.
– Itt vagyunk… eredj!… Ja, mond meg Tomnak, hogy nem kell hajnalban jönnie etetni, én úgyis ott leszek.
– Fantasztikus ember vagy, Patrick! Köszönöm! – nyújtotta felé a kezét, megszorította, aztán futott fel a lépcsőn, s becsöngetett. Tom amikor ajtót nyitott döbbenten nézett rá.
– Te hogy kerülsz ide?
– Tom, bocsáss meg! – s újra eleredtek a könnyei. Tom megfogta a karját, behúzta az előszobába, becsukta az ajtót, s magához ölelte Pamelát.
– Kis butám, ne sírj, nem haragszom… Te is bocsáss meg nekem.
8 hozzászólás
Nos, Ida, az a jó, ill. legjobb az egészben, hogy annyira váltoaztos, mindig, mnden részbe tudsz valami újat mondani, ami édekessé teszi az olvasást. Nem lesz unalmas a könyved.
Szertettel: Kata
Örülök, drága Kata, hogy nem találod unalmasnak.
Tartogatok még néhány meglepetést, ne unatkozzon az olvasó.
Köszönöm, hogy olvastad és nagyon örülök, hogy tetszik.
Szeretettel!
Ida
Mindig akad valamilyen fordulat, ezért IS SZERETLEK OLVASNI.
Édes a kibékülés….
Tetszett !
Szeretettel: Zsu
Jajj, drága Zsu az a "szeretlek olvasni" nagyon jólesett, és megköszönöm.
Most már közel van a vége, de még számtalan meglepetés következik.
Örülök, hogy tetszenek a váratlan fordulatok…
Szeretettel!
Ida
A érzékenységről írtál nagyon szépen ebben a részben.
Gratulálok szeretettel: ica
Köszönöm szépen, drága Ica.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Itt jártam, olvastam.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm.
Ida