A randevú

A tükör érezhetően nevetett rajtam. Ahogy ott feszítettem behúzott hassal és igyekeztem arra figyelni, melyik testtartásom előnyösebb, már-már nekem is nevethetnékem támadt. Most komolyan, mit strapálom magam? Hiszen úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Vagy nem?
Ez is csak egy randi. Egy újabb lehetőség, hogy bebizonyítsam, képtelen vagyok emberekkel találkozni. Nem is, inkább csak férfiakkal.
– Ha nem tetszik az ürge, fogod magad és eljössz. – mondta még tegnap este búcsúzásként a barátnőm telefonon, akinek is köszönhettem mindezt.
A kis kerítő!
Újra a tükörbe néztem és akarva akaratlanul kinyújtottam a nyelvem. Csak semmi erős smink, még azt hinné, neki készítem magam.
– Lesz ami lesz. – egy nadrág és egy blúz segítségével kiküszöböltem a felmerülő kérdést, hogy vajon mi lenne a legmegfelelőbb öltözék. Magamhoz vettem a táskámat és már fordult is a kulcs a zárban.
A házunk előtti parkon kellett volna csak átsétálni és már is ott vagyok a kávézó előtt. Az órámon még alig volt háromnegyed kettő, így majdnem húsz perc állt rendelkezésemre, hogy kellően feltüzeljem magam.
Meleg volt. Sőt. Kifejezetten meleg ahhoz képest, hogy még csak március van. Égett az arcom, égett a bőröm, kezdtem magam úgy érezni, mint aki napok óta nem fürdött. Leültem egy padra és a gyomrom émelyegni kezdett. Kell nekem ez a találkozás? Van egyáltalán értelme? Mi van, ha nem azt kapom, amit elvárok?
Elvárok én egyáltalán valamit? Számos alkalommal bebizonyosodott, hogy aki azzal próbálkozik, hogy engem „betörjön” teljes kudarcra van ítélve.
Habár irigykedve figyelem a környezetemben élő párok egymástól elcsent szerelmes pillantását, azt a finom érintést, amit épp csak ők, na meg persze én veszek észre. Olyankor a külvilág egy percre megszűnik létezni, a levegő megáll, a madár is megdermed és igyekszik nem megzavarni a pillanatot. Talán még az égszínkék csodában odafent, a felhők is lelassulnak, hogy részesüljenek e meghitt másodperceknek.
Ahogy elmerengtem magamban egy tizenéves srác épp elesni készült az előttem áthaladó aszfalton. Egy hangos kiáltás kíséretében szépen el is esett, annak rendje és módja szerint.
– Nagyon megütötted magad? – odaugrottam hozzá és a kezemet nyújtottam segítségül.
– Köszönöm, megoldom. – hangjában némi elutasítást véltem felfedezni, így visszaültem a padra, de a figyelmem rajta maradt.
Ügyetlenül kimászott a bicikli alól és felállította. De hiába is próbált volna elindulni, a lánc leesett. Mérgelődve leguggolt és próbálta kezelni a problémát. Egy pillanatra rám nézett, majd elkapta a fejét. Pár perc sikertelen próbálkozás után megint rám nézett.
– Segítsek?
A srác felállt és végig mért. Igen, akkor jutott csak eszembe, hogy nem épp „szerelőruhában” vagyok. Végül is mindegy mi van rajtam.
– Próba cseresznye. – mondta a srác és én boldogan térdeltem le mellé.
A bicikli lánca elég laza volt, így csak meg kellett húzni egy kicsit és a pedálok segítségével hamar a helyére ugrott a lánc.
– Nagyon cool! – a srác füttyentésével és talán eme kijelentésével jelezhette felém, hogy ügyes vagyok.
– Nah, most már repeszthetsz!
– Tessék?
– Mondom, repeszthetsz, kész a járgány!
Érthetetlen arckifejezésére csak később kaptam magyarázatott. Persze, ma már nem mondanak olyat, hogy repeszthetsz.
Hiába, az évek…
A fiú felpattant a biciklire és pillanatok alatt ott hagyott. Néztem, ahogy „repesztett”.
A nadrágom közben rendesen összegyűrődött, és akkor láttam csak, hogy egy hatalmas folt éktelenkedik a térdemnél.
Ahogy a kávézó felé tekintettem, furcsa mosoly jelent meg az arcomon. Elképzeltem magam, ahogy belibbenek földes nadrágban a találkozóra. A pasi végigmér, majd fanyar képpel díjazza a megjelenésem.
Hát kell ez nekem?
– Helló, – a biciklis srác sivító gumihanggal fékezett előttem, amitől kicsit visszahőköltem.
– Hoztam fagyit. Megesszük?
Mosolygott.
Lenéztem a nadrágomra, majd a fiú arcára.
– Miért ne? – leültünk a padra és nekiestünk a fagyinak.
Miközben a hideg csodát ettük, tudtam nem messze tőlem, várnak rám.
Mégis.
Csak azt éreztem, hogy lassan alábbhagy a gyomrom émelygése és már a bőröm sem égett annyira.