Lacika kicsi korától kezdve prímásnak készült, mert apai nagyapja testvérbátyja legendás hírű prímás volt a környéken.
Minden este egy szállodában muzsikált, de nagy lakodalmakon, búcsúkban, szüreti- és egyéb más bálokban is rendszeresen húzta a talpalávalót a zenekarával. A csárdáson kívül játszott twistet, keringőt, polkát, csacsacsát, tangót, és mindent, amit csak kértek tőle.
A vezető hangszere a hegedű volt, de szaxofonon és klarinéton is virtuózan muzsikált.
Egyik legenda szerint, egy lakodalomban, hajnalban, a háztetőn játszotta el – plusz pénzért – a Hegedűs a háztetőn című musical betétdalát az erősen kapatos vendégeknek, akik feltuszkolták oda.
Sok híres előadóművészt kísért nótaeseteken a zenekarával, és virtuóz szólóitól azoknak is megfényesedett a szeme, akik nem voltak annyira a cigányzene rabjai.
Mulatságokon olyan tüzesen húzta a talpalávalót, hogy még az asztal tetejére is felmuzsikálta a vérmesebb vendégeket, ott táncoltak a poharak és korsók között.
A nagypapa büszke volt a testvérére, aki helybeli híresség volt, és sokat mesélt Lacikának róla, aki úgy gondolta, hogy igazi álommeló prímásnak lenni.
Amikor már elbírta a híres prímástól megörökölt hegedűt, ötévesen kikönyörögte a szüleitől, hogy elvigyék a falujukban lakó egyik muzsikushoz, hegedülni tanulni.
Az szívesen eltette a pénzt, amit a tanításért kért, de nem sokat tanított a kisfiúnak.
Csak a fejét csóválta, amikor énekeltette őt, vagy megpengetett a hegedűn egy-egy dallamot, és Lacikának meg kellett ismételnie.
Pár hét elteltével kiküldte a szobából a kisfiút, és az édesapjának megmondta, hogy a gyereknek nincsen tehetsége a zenéléshez, nemhogy prímás nem lesz belőle soha, de még elfogadható muzsikus sem.
Ne is hozza őt többé ide, kidobott pénz a taníttatása zenére.
Lacikának azt mondták a szülei, hogy nem ér rá a muzsikus tovább tanítani őt, de majd ha iskolás lesz, zeneiskolába fog járni – gondolták hátha addigra már nem is lesz neki fontos ez az egész.
De nagyot tévedtek, mert amikor be akarták íratni a kis falu iskolájának első osztályába, Lacika könnyes tiltakozással emlékeztette őket az ígéretükre, hogy zeneiskolába íratják.
Így aztán elvitték a közeli kisváros zeneiskolájába, felvételi meghallgatásra.
Biztosak voltak benne, hogy nem fogják felvenni a kisfiút, mert nincs tehetsége a zenéléshez. Mivel előzetesen nem jelentkeztek, így jó sokáig kellett várniuk, mire végül sorra kerültek.
Lacika elénekelt két dalt, amiket az óvodában tanult, és már nagyon sokszor énekelt. A ritmus eltapsolásába néhány helyen rontott, majd a hallás utáni visszaéneklés sem sikerült neki jobban.
Végül arról kérdezték, hogy milyen hangszeren szeretne játszani. Olyan lelkesen beszélt a hegedülésről, meg arról, hogy mindig is ez volt az álma, és hogy szereti a hangszerét, amit a nagypapájától kapott, hogy a felvételi bizottság tagjainak – addig közönyös – arca felderült, és amikor a kisfiú azt fejtegette, hogy milyen híres prímás lesz ő, ha itt tanulhat hegedülni, már a mosoly is megjelent néhány arcon.
Mégis elképedtek a szülők, amikor megkapták a meghallgatás eredményét, Lacikát ugyanis felvették a vágyott zeneiskolába. A gyerek boldogsága határtalan volt, amikor a szülei beíratták őt oda.
Szeptembertől kora reggel indultak mindennap, hogy időben beérjenek a zeneiskolába.
Esőben, hóban, fagyban sokszor a szomszédos kórház lépcsőházában kellett kivárniuk, amíg kinyílnak az iskola kapui, mert a buszközlekedés nem az iskolakezdéshez, hanem a munkaidőhöz alkalmazkodott.
Lacika lelkesedése az idő múlásával sem csökkent, szorgalmasan végezte otthon is a hangszeres játékot előkészítő mozgásgyakorlatokat. Amik a talp gördülékenységét, a térdek hajlékonyságát, a csípő lazaságát, a karok szabad lengetését, a nyak- és fej mozgatás szabadságát, a tenyérérzetet, az ujjak önálló mozgását, függetlenítését segítették.
Láthatatlan dolgokat emelgetett, ejtett, közelített, távolított, pörgött-forgott, a talpán hintázott, úgy tett, mint aki fonalat orsóz, az ujjait csukta-nyitotta, szuszogva gyakorolta a helyes légzést.
Aztán ahogy telt-múlt az idő már pengetett is egyszerű gyerekdalokat a hegedűn, amik időnként jól félrementek, de – végtelen türelemmel – addig gyakorolt, amíg hibátlanok nem lettek.
Amikor vonóval kezdett gyakorolni, a szülei azt gondolták, hogy a sokadik hamis ismétlés után nem fogják tovább bírni, de csodák csodájára egyszer csak kitisztult az etűd, vagy az egyszerű népdal hangzása. Lacikát olyankor annyira boldognak látták, hogy legközelebb is türelemmel viselték a megpróbáltatásokat.
Úgy tűnt, hogy a hagyományos módhoz – ahogy a cigányzenészek tanulnak – akik az együttesben előadandó műveket kivétel nélkül előjáték után jegyzik meg – nincs tehetsége, de ezt végtelen szorgalommal pótolta a zeneiskolai tanítás során.
Havas, fagyos reggeleken addig-addig álldogáltak a kórház lépcsőházában, az iskola kinyitására várva, hogy idővel Lacika összebarátkozott a kapu alá kitett inkubátor őrzőjével, aki reggelenként megnézte, hogy működik-e a jelző, ha újszülöttet tennének be oda.
Kiderült, hogy az ő kislánya is a szomszédos zeneiskolába jár, sőt ő maga is odajárt kisgyerekként.
A kisfiú csodálkozott, hogy akkor miért lett ápolónő, és nem zenész. „Mert ahhoz volt kedvem, mire felnőttem!” kacsintott rá a kisfiúra – aki sokáig töprengett ezen az új információn, hogy nem minden zeneiskolásból lesz felnőtt korában zenész.
Ő maga még mindig sikeres prímásnak álmodta magát, aki szép piros vagy kék, elegáns fellépő ruhában, vagy frakkban vezeti majd híres zenekarát.
A zeneiskolát jó eredménnyel végezte el, majd Pesten, a Zeneművészeti Szakgimnáziumban tanult tovább népzenészként.
Megpróbálkozott a Zeneművészeti Egyetemmel is, de oda nem sikerült bekerülnie. Akkor szembesült vele, hogy a cigányzene, népzene mennyire visszaszorult miközben ő felnőtt.
A kávéházi cigányzenekarok eltűntek, a kávéházakkal együtt, a külföldi turisták számára – idegenforgalmi látványosságként – még néhány étteremben muzsikáltak cigányzenekarok. A lakodalmakban, bálokban is inkább diszkózenét játszottak.
Amikor zenekart akart alapítani, nem talált helyeket és alkalmakat ahol rendszeresen felléphettek volna.
Azokban a lakodalmakban ahol mulatós nótát kértek, ott sem a hagyományos cigányzenekart akartak. Hegedűk, brácsa, bőgő, cimbalom, és klarinét helyett már szintetizátorral, trombitával, szaxofonnal, gitárral, dobbal adták a mulatós zenét.
Sok keresgélés után egy néptánc együttes zenekarában lett hegedűs, majd később prímás.
Rengeteg helyre eljutott vele a világba, és sok örömet, és megbecsülést szerzett neki a hegedülés. Ez a prímásság ugyan más volt, mint a nagypapa testvéréé, de a beteljesült álom, és a muzsika vele volt mindig, mint a régi hegedű.
14 hozzászólás
Kedves Judit!
Az írásod szívderítő, mivel a majdnem valóra vált álmok kategóriájához tartózik. A gyerekkori álmok a legtöbb esetben sajnos csak álmok maradnak, mert az idők változnak.
Én például végvári vitéz szerettem volna lenni, de eltűntek a várak!
Sz-tel: István
Kedves István!
Sokat kell tenni azért, hogy álmainkat /jó esetben/ meg tudjuk valósítani.
Neked például egy végvárat kellene építened, hogy ott vitézkedhess. 😀
Én balerina szerettem volna lenni kislánykoromban, sajnos alacsony vagyok, és elég sok a domborzat rajtam, így nem vagyok egy balerina alkat. Ezért nekem egy Balettintézetet, és egy Operaházat kellett volna építenem, az elsőt azért, hogy oda felvegyenek, a másodikat azért, hogy ott felléphessek. 😉
Anyagiak hiányában így aztán más pályára léptem, de sajnos így is fáj a térdem. 😀
Judit
Kedves Judit!
Álomszép történet. Egy kisfiú, aki bármi áron szeretné megvalósítani az álmait.
Még az inkubátor őrzőjével is összebarátkozik a kórházban… Itt is voltak kötelező szavak?
Ha igen, nagyon ügyesen alkalmaztad őket, mert egyedül ez volt kicsit olyan helyzetidegen. 🙂
Kellemes, jóleső történet volt, így a reggeli órákban.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Igen, ez is novellajáték volt, és valóban az egyik kifejezés amit bele kellett írni az inkubátor őrzője volt.
Több kórház előcsarnokában vannak kitéve gyermekmentő inkubátorok. Az inkubátorokba a gyermeküket nem vállaló szülők anonim módon és – a jelenlegi jogszabályok szerint – büntetlenül helyezhetik el újszülött gyermeküket. A babamentő inkubátorok éjjel-nappal igénybe vehetők, fűtött környezetet biztosítanak az elhelyezett gyermeknek. A riasztó megszólalása után az ápolók legalább 5 percet várnak, szigorúan csak az elhelyező távozása után léphetnek be a babamentő inkubátor helyiségébe, így biztosítva a szabad távozását a gyermeket otthagyó részére. Nos a riasztó működését ellenőrizni kell, így került bele a történetbe ez a szó.
Judit
Kedves Judit!
Nagy érdeklődéssel olvastam Lacika zene, különösen a hegedű iránti vonzalmát, ami érthető, hiszen a családban már élt egy híres prímás. Szomorú, hogy mire felnőtt, addigra már más zenék iránt érdeklődtek, a lakodalmakban (ami egyre ritkább a mai világban) is más hangszerelésű zenekart fogadnak fel. Szerencsére, egyre divatosabb a néptánc, és azokkal, mint a néptánc zenekarának hegedűse sok helyre eljutott. Aranyos történeted üdítőleg hatott rám, mert én is nagyon szeretem a zenét. 🙂
Sok szeretettel olvastalak: Matild
Kedves Matild!
Milyen furcsa az élet, megírtam ezt a történetet, és pár nap múlva amikor bekapcsoltam a tévét, véletlenül pont arról volt egy riport, hogy igyekszik a miniszterelnöki kabinetiroda feltámasztani az éttermekben a cigányzenét. Tavaly írták ki először a pályázatot az éttermek részére, hogy 4-7 tagú cigányzenekart foglalkoztassanak. A zenészeket közvetlenül az állam fizeti, egy milliárd forintra lehet pályázni. Az éttermek nem kapnak a pályázati pénzből, ők csak az esetleges forgalomnövekedéssel számolhatnak a zene hatására, de a helyet nekik kell biztosítani a zenekarok számára.
Radics Ferenc a Magyar Állami Népi Együttes zenekar vezetője /mint a bírálóbizottság elnöke/ nyilatkozott éppen a pályázat sikeréről.
Judit
Megható, szép a történed kedves Judit és tanulságos is.
Szorgalommal valóban mindent el lehet érni, még a változó világban is.
Szeretettel gratulálok
Ica
Kedves Ica!
Sokszor felmerült már a kérdés, hogyan lehetsz valamiben kivételesen sikeres. Tehetség, vagy szorgalom kérdése a siker?
A híres sakkozó Polgár lányok édesapja a következőket mondta:"…föl kell kelteni a gyerek érdeklődését, meg kell szerettetni vele valamit, intenzíven oktatni, s akkor megérzi, hogy egyik napról a másikra fejlődik az adott területen. "
Erre építettem ezt a történetet. Nagy kár, hogy olyan kevés gyerek kap kicsi korában inspirációt egy foglakozáshoz. 14-15 éves korban eldönteni, hogy mit szeretnék tanulni /minden belső motiváció híján/ nagyon nehéz, és sokszor nem is sül el jól a dolog. Vagy pályaelhagyó lesz hamar, vagy csak szükségből dolgozik az általa választott területen, mert valamiből élni kell.
Judit
Kedves Juditka!
Nagyon kedves a történet, örömmel olvastam. Vannak emberek, hogy mindenképpen azt szeretnék
megtanulni, amit elképzeltek, még ha olyan sokat is kell érte áldozni: tanulni. Ezért az én véleményem, hogy jobb, ha a szülők olyan iskolába engedik, amelyhez olyan nagy kedve van a gyereküknek.
Nagyon tetszik az is, ahogyan elénk tártad.
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Sajnos én sem tanulhattam abban az iskolában, amelyikbe járni szerettem volna. A szüleim más iskolába kényszerítettek, így egészen más lett a foglalkozásom, mint amiben dolgozni szerettem volna.
Bár azt gondolom, hogy nem csak a foglalkozásom, az egész életem más lett – attól, hogy nem lehettem az, ami szerettem volna lenni – hogy jobb lett volna, vagy rosszabb azt már sohasem fogom megtudni.
Te megérted ezt, mert téged meg a háború és az élet kényszerített más utakra, mint amire vágytál.
Judit
Szia Judit! Teniszedzőként tudnék mesélni hasonló eseteket, amikor egy nem túlzottan tehetséges gyerekből végül iszonyatos erőfeszítések árán versenyző lesz. Ha együtt tud élni azzal a tudattal, h a középszerűségből nem tud kitörni boldog lehet, hiszen azt csinálja, amit szeret. Jó történet!!! Üdvözlettel: én
Kedves Laci!
Amit szeret csinálni valaki, azt nem érzi erőfeszítésnek, hanem a vágyaihoz vezető útnak. Én szerencsésnek tartom azokat az embereket, akiknek teljesülhet a vágyuk, lehetőséget kapnak rá, hogy szakemberek segítségével a lehető legjobbat hozzák ki magukból azon a területen.
Nagyon jó dolog, hogy te ebben tudsz segíteni nekik, még ha nem is tudsz világklasszisokat nevelni belőlük, "csak" boldog embereket. 🙂
Judit
Szia!
Most akadtam erre az írásodra.Mennyi emléket ébresztett fel bennem! Én is zeneiskolás voltam, hegedültem. Annyi a különbség a leírtakhoz képest, hogy én nem szerettem járni, és ez sajnos a tanáraimon is múlott + nem voltam tehetséges. Akarat és tehetség híján aztán szüleim is belátták, nem leszek virtuóz. Nagyon tetszett ez az írásod.
Lehet, hogy leírom az én kálváriám a hegedűvel 🙂 üdv hundido
Kedves Katalin!
Nekem bot fülem van, nem voltam zeneiskolás, csak olvastam róla, hogyan tanítják a zeneiskolában a hegedülést.
Ha mégis jól sikerült megírnom, mert emlékeket ébresztett benned, aki valóban zeneiskolás voltál, akkor nagyon örülök, mert hiteles lett a történet.
Talán nem a hegedű volt a megfelelő hangszer a te számodra.
Érdeklődéssel várom kalandjaidat a hegedűvel. 🙂
Judit