A rejtezkedő

Részeg voltam. Kezdetben nem is akartam egy oly’ veszélyes helyen (abban a házban), de ezt írta elő az ottani törvény. És a törvény, az törvény! S én a törvényt meg nem szegném; soha – kiváltképp, ha annyira kellemes egy törvény az. Nem tudtam addig, hogy ilyen is van. És nem tudtam, de aznap éjjel, majdnem elpusztítottam az épp csak bennem szirmait bontogatni kezdő világom! Ott, a teraszon, négy méterrel a föld felett, jobb kezemben egy szalvétán egyensúlyozott mákos-lekvárostáskával, balomban poharammal, mely úgy tűnt, soha ki nem ürül. Újra és újra, kippás-parókás emberek imbolyogtak elő a semmiből, töltöttek hatalmas kancsóikból, és vesztek ismét bele a ködbe; s én nem mozdultam a korlát mellől, csak ittam, és az én nagyon szorult helyzetemre gondoltam, egy számomra oly’ idegen házban – aznap vagy ezredszer. S az, az új világ egyre csak zsugorodott és zsugorodott…
Odabent mulattak, táncoltak, örvendeztek. Végeláthatatlannak, soha véget nem érőnek tűnt a miste; és soha, soha el nem jövőnek tetszett a megváltó hajnal…
A magasban csillagok gyúltak. Égnek emeltem a tekintetem, és csak bámultam bele a sötétbe, míg ajkamra nem cseppent egy csepp eső.
Eszter (hirtelen, a semmiből) átkarolt – hátulról, kezeit a gyomrom felett kulcsolta össze -, és maga felé fordított:

– Gyere be – suttogta.

Nem lelkesedtem különösebben azért az estéért. Elég bor szállt már addigra a fejembe; a levegő még valamelyest jót tett, s egyáltalán nem hiányzott a benti társaság. Eszter családja sem különösebben kedvelt. Kiváltképp a bátyja, Izsák. Túl modern volt számukra minden, amibe csak kezdtem, túlságosan modern; s túlságosan idejétmúlt volt számomra mindaz, amiben hittek, túlságosan meseszerű, ódon, dohos, olyasmi, aminek semmi köze a mai valósághoz.
A Purimot megelőzően csak egyszer találkoztunk, egy kis belvárosi kávéházban, ám hamar rájöttünk, hogy semmi közös nincs bennünk. Mire elfogyott a kávé és a teasütemény, már halálos ellenségekként ültünk egymással szemben. A bátyja világosan közölte, ha meglát a környékükön és felismer, a barátaival nem állnak jót magukért…

– Kálmán – mondta az éj legragyogóbb csillaga, és újra elmosolyodott. – Hogy lehet ezt becézni?
– Azt hiszem sehogy – válaszoltam, és felhajtottam a maradék bort.

Nem szeretem a nevem. Annyit jelent: maradék.

– Apámék már hiányoltak. Szeretnének jobban megismerni. Gyere be egy kicsit. A kedvemért… Nemsokára játszani fogok a…

Lefejtettem ujjait a nyakamról. Nem akartam menni, de határozottan elutasítani sem:

– Ha fej: veled megyek. Ha írás: elszívok még egy cigarettát – mondtam, és megpróbáltam szájon csókolni, ám ez nem hagyta.
– A sorsra bíznád? – kérdezte, mintha kételkedne abban, megfelelő módszer ez a dolgok eldöntésére.
– Miért ne? – kérdeztem, és előhalásztam egy érmét a zakóm zsebéből.
– Nem épp egy cádikhoz illő viselkedés. Az apámtól ne így kérd meg majd a kezem, ha lehet…

Feldobtam az érmét, és elmosolyodtam.
Talán a bor, talán a városra telepedő éjszakai köd miatt, nem tudom, a kezem csak levegőt markolt. Az érme megpattant az erkély korlátján, és lehull a mélybe. Utána kaptam (bár tudtam, feleslegesen), s mire visszafordultam, már Eszter valamelyik sógorával találtam szemközt magam (bohócmaszkban), aki egy kancsóval közeledett felém:

– Felismered-e még a jót, illetve a rosszat? – kérdezte vihogva.
– Hogy? – kérdeztem vissza, s ő már töltött is.
– L’hájjim – mondta a gömbölyű figura, mosolyogva meghajolt, majd távozott.
– Hogy?
– Elég lesz már – mondta Eszter, és elvette kezemből a poharat. – Tedd csak fel a maszkod…

Odalenn javában folyt a mulatság. Körben álltak, és önfeledten járták a horát. Nem egymás kezét fogták, ehelyett egymás vállába kapaszkodtak, mint a régi időkben, ezzel is megerősítve az Örökkévaló erejében rejtező szövetségüket. Tekintetemmel Eszter bátyját és annak barátait kerestem, készen egy kiadós verekedésre, illetve verésre. Nem készültem könnyen adni magam.
Az asztalokon pulyka díszelgett, zöldségágyon, kalácsok és Hámántáskák, mik a gonosz miniszter fülét formázták. Izsák sehol.
Az egyik sarokból előbukkant Eszter apja – meglehetősen jókedvűen, ragadozó madárszerű álarcban -, és széttárt karral fogadott:

– Légy üdvözölve a házamban!
Meghajoltam és fogadtam az ölelést. Egy pillanatra állt a zene, és én az ablakon csorgó esőcsíkokat figyeltem.
– Csatlakozz hozzánk – nyújtotta felém karját az öreg, és a táncosok felé intett.
Szédültem. Legszívesebben leültem volna. Mondtam, hogy én nem tudok, de ez a legkevésbé sem hatotta meg. Nevetett, és az ingujjam ráncigálta. Eszter gyengéden megérintette a könyököm, és ezt mondta:

– Itt, ma este, mindenki egyenlő. A zene és a tánc, közelebb emel az Örökkévalóhoz.

Beálltam két táncos közé, megragadtam a vállukat, és vártam a zenét.
A klezmer tagjai leöblítették a torkukat egy-egy kupa borral, majd a harmonikás előlépett, maga mögé utasítva a két hegedűst, a keretes dobot szorongató fiatal fiút és az ősz aggastyánt (kezében egy fuvolával), aki elsőre vaknak tűnt; majd ujjaival sebesen kezdett el hangszerén játszani.
Felismertem a Hava Naguila-t. Mire a fiatal gyerek nekiállt verni a tofot, egy voltam a tömeggel, örömittasan énekeltem együtt a többiekkel a sorvégi halleluját, ahogy a torkomon kifért, s mikor a tánc véget ért, pörögve táncoltam tovább, ki a teraszra. Egyé váltam az énekkel és a zene ritmusával. Aztán megálltam, megtámaszkodtam a hideg korláton, a földre rogytam (az árván heverő, üres kupa mellé), és nevettem.

Két kippás alak jelent meg, színes jelmezekben. Az egyikük úgy sminkelte arcát, akár egy nő, a másik arcának helyén egy papírmasé lófej virított. A lófejű felemelte a maszkját, rám sandított, majd a társára nézett:

– Hámán ez-é, avagy az áldott Mordeháj?
– Szavamra… – dadogta a másik -, én nem tudom – mondta, és nevettek.

Eleredt az eső, és ők a kabátjukkal takarták be a fejem. Megöleltek, megcsókoltak, töltöttek a mellettem heverő kupába, majd távoztak. Csak mikor az ajtóból visszafordultak, ismertem fel a festék alatt Eszter bátyját (egykori ellenségem). És egy pillanatra mintha ő is felismert volna, és azt súgta volna:

– Bocsáss meg! Úgy elrejtőztél, fel sem ismertelek…

Azzal eltűntek a függöny mögött. Nem maradt utánuk semmi, csak a színültig telt kupa, és az annak színére hulló cseppeken csillanó fény.