A repülő kép – mese

Sűrű viharfellegek kezdtek gyülekezni a puszta felett. Az úton nagy porfellegek közepette egy üres társzekér közeledett. A kocsis sűrű ostorcsattogtatások és indulatos szavak kíséretében noszogatta két, a fáradtságtól habzó szájú lovát.
-Jó lesz már egy kicsit jobban sietni! Rögtön nyakunkon a vihar! – nézett föl a tornyosuló fellegektől egyre jobban szürkülő égre. A lovak mellett egy kóbor kutya csaholt. Mintha Ő is a lovakat siettette volna, pedig csak egy kis elemózsiát szeretne, hiszen már talán egy-két napja is van, hogy utoljára evett és azt remélte, hogy talán csurran-cseppen valami a kocsiról, amit megehet. De az is lehet, hogy csak a távolban lévő tanyáról ,,lépett meg egy kis kiruccanásra" és éppen az elmélkedésében zavarta meg a kocsi zörgése, a lovak nyihogása. Minden esetre nagyon bosszantotta, hogy a nyugalmában megzavarták. A kocsis mindezt nem vette figyelembe, a lovak meg a vihartól és az ostorcsapásoktól megriadva és talán a kutyától is ijedezve egyre gyorsabban húzták a kocsit. Maga a szekér könnyebb volt, mint odafelé menet, hiszen a pékségben a sok-sok tömött liszteszsákot már kirakták. Így csak az üres szekeret,rajta a kocsissal kell csak húzni. De itt a vihar, meg ez az acsarkodó kutya! Talán ezek fordultak meg a kocsis agyában, meg a lovak és a kutya fejében is, amikor egy hatalmasat dörrent valami. Egészen más volt ez, mint egy ,,közönséges" villámcsapás! Hogy mi, nem tudom. Ők viszont mindezt nem érzékelték. Kb. két métert zuhant az egész táj viharfellegestől, lovastól, robogó kocsistól, acsarkodó kutyástól, ostorát pattogtató kocsisostól egyenest bele a fotelunkba! Erre a zajra ébredtem fel a délutáni álmomból, mivel a kép súlya alatt eltört a képtartó szög és a lovak, a viharfellegek, az acsarkodó kutya, az egész ábrázolt táj a kerettel együtt mind-mind a fotelben lévő díszpárnákra zuhant. Én viszont rögvest felébredtem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a bekeretezett kép, hiszen arról van szó, puhára esett és nem tört össze! Még csak meg sem sérült!