A lány belépett a szobába. Szánalmas kis szoba volt. Egy kis lyuk. Egy kényelmetlen, keskeny ágy és egy szekrény szorongott csak benne. Gyűlölte ezt a szobát. Alkonyodott, az alacsony falakat és a bútorokat belepte a koraesti szürkeség, mint valami vékony, finom fátyol. Az egyetlen, pici ablak üvegén tompán koppantak az utcák fényei, hogy aztán csalódottan follyanak le róla. Az üveg alsó sarkában megülő zsírfolton egy jelzőlámpa fénye gurult szét, és osztozott egy kirakat rikító rózsaszínjével. A fények néha összemosódtak, máskor az elhaladó autók lámpáinak fényével keveredtek, összekuszálódtak, megnyúltak és összementek, torz képeket rajzolva az üvegre, amik mintha egy őrült festő fejéből pattantak volna ki. A harsogó színek hangtalan sikolyokként tátogtak az ablak külső oldalán.
A lány csak állt a szoba ajtajában, és némán figyelte a fények különös táncát. Érezte, ahogy lassan elszorul a torka. Mintha kiszívták volna a levegőt a szobából. A falak egyszerre csak mozdulni látszottak, még a téglák ropogását is hallani vélte. Szédült. A mennyezet gigászi malomkőként, komótosan csúszott a padló felé. A levegő elnehezült, a mindent beborító, szürke lepel meglebbent, és ködként gomolyogott a szobában. A falak és a mennyezet egyre csak csúsztak egymás felé, a téglák elviselhetetlenül éles recsegése szinte szétszaggatta a levegőt.
A lány az ablakhoz szaladt. Feltépte. A késő őszi hideg üvöltő vadként karmolt az arcába, és a szél vadul csapkodni kezdte az ócska függönyt. A lány mélyet szippantott a levegőből. Borzongott, hátán mégis patakokban folyt a verejték. Gyorsan erőt vett magán és hátrafordult. Várta, mikor záródnak össze a falak, mikor őrli fel a szobát a lecsúszó mennyezet. De semmi. A falak lustán álltak a helyükön, ocsmány, virágmintás tapétaruhájukban, mint valami meg nem tartott esküvő, elfelejtett vendégei. A plafonon továbbra is ott lógott a nagy, régimódi csillár. Egyetlen szemével vakon, közönyösen bámult bele a szoba csendjébe. A függöny vadul kalimpált, mint a rab, aki minden áron szabadulni akar a béklyóiból. A besüvítő szél felkavarta a bútorokról a porszemeket, amik őrült táncot jártak a beszűrődő utcai fények szegényes derengésében. A levegő még mindig ólomként nehezedett a lány testére, nehezen tudott csak lélegezni.
Valahányszor belépett ebbe a szobába, úgy érezte, mintha egy másik dimenzióba nyíló, láthatatlan kapun lépne át. Ez volt a Szoba. Egy színtelen, nyomasztó világ, ahová belépve az ember úgy érezte, minden boldogság és jó érzés elporlad, ahol nem vár más, csak a tehetetlen kétségbeesés és félelem. A lány a kinti világba, az ablakon túli világba vágyott. A kirakatok fényei, az autók lámpái, mind-mind olyan távoli, csodálatos és elérhetetlen volt ebből a börtönből. Szabadulni akart.
Belekapaszkodott az ablak oldalába, feltérdelt a keskeny párkányra, majd guggoló állásba helyezkedett. Körülpillantott, gyönyörködött a páratlan kilátásban, amit az éjszakai város nyújtott. A színes fények szinte felhőkké olvadtak, ingtek-lengtek a szélben, játszottak a felkavart porral, szétgurultak rajta, mint megannyi apró, színes üveggolyó, aztán úja összeálltak. Némelyikük a házak falának dőlve sugdolózott, aztán egy hirtelen jött szélrohamtól szétrebbentek, akár egy bujkáló szerelmes pár. A lány elmosolyodott. Alatta kilencemeletnyi mélység tátotta a száját. Mégsem félt.
Végül megtette az utolsó lépést is. Lelépett a párkányról, ki a szabadba, ebbe a csodálatos fényvilágba. Lába puhán süllyedt a vastag levegőpaplanba. A szél belekapott hosszú, fekete hajába és megnyugtatóan végigsimította az arcát. A lány kitárta karjait és a csillagok arcába nevetett, amik drágakövekként csillogtak az ég fekete takaróján. Egyik-másik még huncutan kacsintott is egyet.
Boldog volt. Életében először. Igazán boldog. Nem számított semmi. Szabad volt. Végre szabad. Mosolygott. Úgy érezte, nem is zuhan, hanem könnyű, sovány testét a levegő megannyi, puha keze finoman adogatja egymásnak egyre lejjebb és lejjebb. Ilyen magasról egész messzire el lehetett látni. Belelátott a város lüktető szívébe. A távoli házakban villanyokat kapcsoltak fel- és le, jelzőlámpák villogtak, egy tűzoltó suhant el kéken az egyik utcában. Az út menti lámpák aranyra festették az aszfaltot és a fákat; a kirakatok zöld, rózsaszín és kék fényei egymással versengve pompáztak, igyekezvén túlragyogni a másikat; a távolban pedig gyárak eregették narancssárga füstpamacsaikat.
Egy fa smaragd zöld levele jólesően végigsimította az arcát, ahogy zuhanás közben elszáguldott mellette. Még egyszer felpillantott a csillagokra. Mielőtt földet ért, egy kirakat még rózsaszín csókot dobott a kezére.
Arcán ott ült az időbe fagyott boldogság, szemében ott csillogott az éjszakai város minden fénye. Csak a szoba nézett le rá gúnyos szürkeséggel a magasból. Durcásan kiöltötte függöny nyelvét, majd tehetetlen dühében bevágta az ablakát.
6 hozzászólás
Kedves Phoenix!
Nagyon tetszett a történetedben a környezet bemutatása, a Szoba és a kinti világ ellentétének megfestése. Ahogy haladunk előre az olvasásban, már számunkra is egyértelművé válik a végkifejlet: menekülni egy pillanatnyi boldogságért. Az utolsó sor különösen megragadott. Nagyon tetszett az írásod, gratulálok!
Üdvözlettel: mistletoe
Ez hatásos volt. Talán csak annyi negatívumot tudok mondani, hogy az "egy"-ek számát csökkenteni kellene. Többször írták már nekem különböző oldalakon, hát szólok most neked is: kicsit sok ez a szócska. Legtöbb helyen elhagyható, vagy helyettesíteni kéne valami mással. A leírás egyébként roppant átérezhető, végig feszültségben tartja az olvasót, a vége pedig nagyot szól. Mindent egybevetve, örülök, hogy olvashattam.
Kedves Tibor!
Köszönöm az észrevételt, teljesen igazad van. Zavaró az a sok "egy". A problémát orvosoltam.
Üdv.: Phoenix
Kedves Phoenix!
Szívem szerint valamennyi írásodra adnék öt csillagot. Edgar Allan Poe-t olvasva éreztem ugyanilyen hangulatot. Döbbenetes, ugyanakkor szomorú is egyben. Egy olyan világra nyit kaput, amiben nagyon kevés a fény, s ami van az is árnyékkal vegyül. A novelláid élnek. Olyamisről mesélnek, ami már megtörtént legalább egyszer, vagy számtalanszor, és olyasmiről is, ami még előttünk áll, de bizton meg fog történni.
Kedves Géza!
Nagyon köszönöm az elismerő sorokat. Mindig nagyon izgulok, mikor látom, hogy új bejegyzést írt valaki valamelyik írásomhoz. 🙂 Érdekes, hogy Poe jutott az eszedbe. Valóban ő az egyik kedvencem.
Különben elárulom, hogy az a bizonyos "Szobát" a való életből vettem. Egy ilyen szobában laktam egyszer három hónapot, albérletben.
Köszönöm, hogy nálam jártál!
Üdv.: Phoenix
Kedves Phoenix!
Szerintem nincs okod igazgalomra. Nagyon jók az írásaid.
Barátsággal:
G.