A rivalda

Talán egy év is eltelt az ominózus találkozásunk óta. Egy válogatás – sznobul, casting – munkatársaként ügyködök mondjuk inkább tolmácsként, amolyan „a szekér ötödik kereke”funkcióban. Pont a fénytechnikát ellenőriztették velem, amikor a mikroporton átjött Nyikita a rendező ingerült, hangos dörgedelme:
– Hát ezt ki hívta ide?
Alig ismertem fel a Művésznőt, amikor könnyedén belibegett és magasságának megfelelően beállította a mikrofont.
Látszott, hogy Nyikita hatalmas teste szinte vergődik a dühtől és a bajszát is rágja.

Fiatal sztárszínésznőként a kamasz fiúk szexuális bálványa volt. Nekem is az egyik. A színpadon csicsergő naiva, a szívet tipró díva, a filmen háborúban eleset vőlegényét sirató szende; mindez ő volt egyben, a néhai sztár: a Művésznő. Akkor, amikor megbízásból fel kellett keresnem, életemben először ott ültem vele szemben, éppen hogy, egy féllépésnyire az intim szféráján kívül.
Egy töpörödött nénike. A haja kontyban, tövében ősz, a végein kopott festés. Az álla nedves. Valószínű mielőtt csengetésemet követően ajtót nyitott, sebtében pohárból betehette – az amúgy tökéletes – protézisét, amelyről rácsöpöghetett egy csepp víz. Csak a szemei! Csak a szemei és a hangja. Igen. Főleg a hangja nem öregedett.
A nappaliban ültetetett le és kedvesen kávéval kínált. Szerény belvárosi lakás. Ő is érezte, hogy jelenlegi élettere méltatlan hozzá. Üzenetet hoztam neki. Figyelmesen néz, mintha ősidők óta ismerne. Szédelgek a feledett múltból átmentett plakátok, szinházi – és filmjelenetek fotóinak forgatagában. Valahogy túlzott a kontraszt. Csillogó múlt és az egérszürke jelen. Megbízásból, jótékonysági felolvasó estre kérem fel. Egy pillanatig hallgat, mintha gondolkodna. Majd kitör. – Nekem lenne segítségre szükségem! – sziszegte ingerülten. – Mit képzelnek? Ingyen semmit! – Itt hibernálok a közömbös feledésben. Olykor régi filmjeimet újra nézem, de egyiket se bírom végigülni, mert közben valamitől mindig rosszul leszek. Ez az utolsó mondata csengett a fülemben akkor is, amikor becsukta mögöttem a bejárati ajtót. A kávém ott maradt kimeredve, érintetlenül a dohányzó, asztalkán.

– Hát ezt ki hívta ide? – dörögte el újra Nyikita.
A Művésznő, a néhai, süllyesztőbe kényszerített sztár, ott állott a frissen magabiztossá szabott mosolyával a szinte perzselő rivaldafényben. Lehetetlen hogy nem hallotta Nyikita dührohamát. Kihívóra vette a figurát. Beállt, mint a hatvanas évek Opel Kadettjának a dizájnja, a kétezres évek tartozékaival spojlerozva. A rutin itt éreztette dominanciáját. Természetesen a rivalda káprázatától nem láthatta a rendezőt. Csak az irányt sejtette jól és belenézett Nyikita elképzelt, acélszürke, pökhendi szemeibe. Magabiztos, néhai szexis, jellegzetes hangszínét leporolva – mindenki megrökönyödésére – belebúgott a mikrofonba:
– Na halljam, mi is a feladat?
.