A Rongyinyulak és a Hold – mese egy kis 4 hónaposnak

A három Rongyinyulat a nagymama varrta Esztinek. Egy kékkockásat, egy sárgakockásat és egy zöldkockásat. Kis gazdájuk nagyon szerette őket: az egyiket a jobb karjával ölelte, a másikat a bal karjával, a harmadikat pedig a feje alá gyűrte, amikor napközben aludt. A Rongyinyuszik is szerették Esztit, jókat lehetett vele szundítani. Még azt is elnézték neki, hogy néha megrágta őket.
Azonban ez nem tartotta vissza a Rongyinyulakat attól, hogy éjszakánként kiszökjenek a gyerekszobából, és odakinn csatangoljanak. Viháncoltak a szobákban, ugráltak az alvó anyu és apu takaróján, kergetőztek a kertben. Nagyon falánkak voltak: kiürítették az éléskamrát és a hűtőt, felfalták a nagyi konyhakertjéből az összes káposztát, sárgarépát és karalábét, lerágták a fák kérgét. Zöldkockás, aki a legpákosztosabb volt közülük, a krumplikat is kiette a földből, és még a gyomrát sem csapta el velük, olyan feneketlen volt az étvágya. Persze a többiek sem maradtak el tőle.
Egy őszi éjszakán, amikor hiába kutattak a kiskertben valami ehető után, Kékkockás egyszer csak felnézett, és megpillantotta az égen a teliholdat.
– Odanézzetek, egy óriási sajt! – kiáltotta.
– Hol? Hol? – a két másik falánk nyúl is felfelé tekergette a fejét.
– Hát nem látjátok?
– Én látom – felelte Sárgakockás. – Nem szeretem a sajtot, és különben is túl magasan van…
– Dehogyis sajt! – vágta rá Zöldkockás. – Egy nagy, kerek vaníliás torta az, nem látjátok? Olyan, mint amelyiket a múltkor megrágtunk a nagyi kamrájában!
– Az nagyon finom volt! Bármennyit fel tudnék belőle falni! – így Kékkockás. – De szerintem ez nem torta lesz… hanem egy szép, kerek, ropogós káposzta!
Több sem kellett a Rongyinyulaknak: mindhárman boldogan ugrándozni kezdtek.
– Káposzta! Káposzta! Van egy káposztánk!
Hallotta ezt az öreg Hold az égen, és nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon.
„Méghogy káposzta… engem néznek ezek a bugyuták káposztának!”
Még nagyban ugrabugráltak a Rongyinyulak, amikor megszólalt Kékkockás, aki álítólag egy picit okosabb volt, mint a többiek.
– Jó, jó, hogy van egy káposztánk, de hogy szedjük le onnan?
Összedugták a fejüket a nyuszik, tanakodtak. Zöldkockás, aki már nagyon éhes volt, azt mondta:
– Majd én felugrom érte, nem lehet az olyan magasan!
– Hogyisne, a végén még magad falod fel az egészet! – vágta rá a másik kettő.
– Ezt feltételezitek rólam!? – kiáltotta Zöldkockás sértődötten.
– Ezt bizony! Aki még a földes krumplit is megeszi… Pfúj!
– Hát, akkor ugorjatok ti is! Majd meglátjátok, hogy én tudok a legmagasabbra ugrani közületek! Nekem van a legnagyobb lábam!
A buta Rongyinyulak majdnem hajba – azaz szőrbe – kaptak rajta, hogy melyikük tud a legnagyobbat ugrani. Aztán elhatározták, hogy egyszerre szökkennek fel, megragadják a nagy, kerek káposztát, lerántják, és testvériesen megosztoznak rajta.
– Eeegy, kettőőő, hááárom! – vezényelt Kékkockás, aki állítólag a legokosabb volt közülük.
Elrugaszkodtak a földről, és hopp! Akkorát ugrottak, amekkorát csak bírtak, de persze nem tudták elkapni az öreg Holdat. Az csak nézte őket, és majd’ megpukkant a nevetéstől. A Rongyinyulak pedig csak ugráltak-ugráltak sokáig.
– Hát, ez így nem fog menni… – vallotta be végül Sárgakockás kifulladva.
– Akkor most mit csináljunk? – így Zöldkockás, és nagy, kerek pocakját tapogatta. – Nagyon éhes vagyok…
– Én is, én is – nyöszörögte Kékkockás. – Csak nem foghat ki rajtunk egy nyavalyás káposzta…
Amíg így tanakodtak, a Hold lejjebb ereszkedett az égen. Közeledett a hajnal.
– Odanézzetek! – kiáltott Kékkockás, aki állítólag a legokosabb volt közöttük. – Ez lejön magától!
– Csalogassuk még lejjebb! – javasolta Sárgakockás.
– Aztán ugorjunk rá, és faljuk fel a pimaszt! – rikkantotta Zöldkockás, és megnyalta a szája szélét.
– Gyere! Na, gyere… hadd kapjunk be, te káposzta! – bíztatták kórusban az öreg Holdat, aki csak nevetett magában. Olyan unalmas az égen az éjszakai szolgálat, és már rég szórakozott ilyen jól… Leereszkedett hát, amennyire csak tudott.
– Ez az, mindjárt elérjük! – ugrándozott a három Rongyinyúl.
– Tudjátok mit? – szólt a nagyeszű Kékkockás. – Álljunk egymás vállára, úgy már könnyen elkaphatjuk!
– Jó, de én leszek legfelül! – erősködött Zöldkockás, akinek már hangosan korgott a gyomra.
– Na, arról ne is álmodj! – vágta rá a másik kettő.
Ezen megint majdnem összekaptak. Végül hosszas huzavona után abban állapodtak meg, hogy menjen fel Sárgakockás, úgyis ő a legkisebb közülük.
Így történt, hogy Zöldkockás négykézlábra állt, a hátára felállt Kékkockás, az ő vállára pedig felkapaszkodott Sárgakockás. Kis mancsait kinyújtotta az ég felé, és látta, hogy a nagy kerek káposzta épp akkor tűnik el a láthatár mögött.
– Nézzétek, meglép!
Zöldkockás, aki semmiképp nem akart éhen maradni, kiugrott a többiek alól, és futásnak eredt, arrafelé, amerre az öreg Hold kezdett lehúzódni a föld alá. Durr, a másik két Rongyinyúl nagyot puffant a földön! Zöldkockás pedig futott-szaladt, egészen a kerítésig, ahol felakadt, és ott maradt lógva, amíg a nagy kerek káposzta végleg legurult a föld alá, a helyén pedig felemelkedett egy óriási, narancsvörös gömb, a Nap.
– Ejnye, ez az Eszti! – dohogott magában a nagymama, amikor reggel kiballagott a kertbe. – Mindig szanaszét hagyja játékait… ráadásul milyen piszkosak lettek! Na, Rongyinyuszik, irány a mosógép!

2011 októbere