A rózsaszín bekecs

Két tacskó fizimiskájú kutya fogócskázott a havas út szélén. Lábnyomaik kirajzolódtak a frissen esett havon. Az egyik kutya gyorsabbnak tűnt, ám amikor már jócskán előrébb haladt bevárta lemaradt társát. Olyanok voltak ők, mint két jó barát. Szerettek együtt lenni, de olykor útjaik másfelé ágaztak. Egyikük a fűben szeretett kotorászni, izgatta a földlakók változatos illata. A másik eb inkább a levegőt kémlelte, mintsem a földben turkált volna. Azt gondolta könnyűszerrel elkaphatja az élelmüket kereső gerléket a parkban, akik a bokrok aljáról csőrükkel próbálták felszedegetni az elhullott magvakat. A madarak azonban a kutya jelenlétét észlelve ügyesen felröppentek biztonságot adó világukba.

Emese rózsaszín bekecsében éppen a „föld felett járt” magasröptű gondolataiban. Nehéz volt megértenie, hogy mit keres ő itt ezen a világon? Tetszett neki a tél varázslatos szépsége, még annak ellenére is, hogy ezt az évszakot volt a legnehezebb átvészelnie a szüleivel és a testvéreivel a faluvégi összetákolt viskóban. Bekecsét egy nagymamakorú jószívű asszonytól kapta, aki megsajnálta őt, hogy ebben a zord időben is csak egy szakadozott, vékony dzseki takarta piciny testét, ráadásul már ki is nőtte azt. A kabátka a kislányáé volt pár évtizeddel ezelőtt. Sajnálta kidobni. Szép emlékeket idézett fel benne valahányszor a keze ügyébe került. Hasonló korú lehetett a lánya, amikor a busz előtt átszaladt az úton és nem látta a busz háta mögül feléje közeledő autót. Nem élte túl az ütközést. Emesét melengette most már a kabát, az adakozó asszony lelkét meg a szeretet bizsergette azért, hogy az emlékként őrzött ruhadarab milyen jó szolgálatot tett.

Decemberben hamar sötétedik. Ilyenkor az emberek bekuckóznak a lakásukba és a jó meleg kandalló mellett töltik az estéjüket. Naplemente után már nem lépnek ki az utcára, ha nem igazán muszáj. Az esti tüzelőt is jó előre bekészítik a tűzhely mellé. A viskóban füstölgött a vizes rőzse, amit hétvégén gyűjtött össze az öt testvér az anyukájukkal együtt. A nehezen égő fa kormosra festette szerény hajlékuk minden zugát. Készülődtek az esti lefekvéshez. Az édesanya vizet merített a vödörből a fazékba, hogy a mosakodáshoz felmelegítse, de a merítő edény már a vödör alját súrolta, talán ha egy liter lehetett benne. Emesét kérte meg, hogy a közeli közkútról vizet hozzon. Ő volt a legnagyobb gyermek a családban, a maga tizenkét évével. Apja szokás szerint a kocsmában múlatta az időt, nem gondoskodott arról, hogy elegendő vizük legyen mindennapi dolgaikhoz.

Erősen szürkült már odakint és a köd is kezdett leszállni. Az úton nem járt senki, sem autó, sem ember, szerencsére még kódorgó kutya sem. Emese, hogy ne féljen útközben, halkan énekelgetett magában. Egyszer csak izgatott kutyaugatásra lett figyelmes. Ismerős volt számára, megismerte a tacskók hangját. Egy takaros parasztház udvarából szűrődött ki a zaj. A kinti lámpa fénye megvilágította a házba vezető lépcsőt, ahol egy fekete ruhában lévő test feküdt és rekedt hangon segítségért kiáltozott. A kislány közelebb merészkedett. A kutyáktól nem félt, hiszen jó néhányszor összetalálkozott már velük a járdán és megengedték neki, hogy megsimogassa őket. A lépcső alján az a néni feküdt összerogyva, aki a kis rózsaszínű bekecset ajándékozta neki. Arca eltorzult a fájdalomtól, beszédét is alig lehetett érteni. A kislány kérdésére nagy nehezen elmondta, hogy a tacskóinak adta volna oda a vacsorájukat, de az utolsó lépcsőfokon megbicsaklott a bokája és elesett. A bal csuklója rendellenesen hajlott a karja alá. Iszonyú fájdalmában sírásra görbült a szája. Emese felsegítette az idős asszonyt a földről és betámogatta a házba, majd telefonon segítséget hívott. A néni nem győzött hálálkodni, hogy milyen nagy szerencséje van, hogy Emese éppen erre járt és észrevette őt, máskülönben reggelre akár meg is fagyhatott volna.

A kislány hirtelen megvilágosodott. Most kapott választ a kérdésére, hogy bizony nem hiába született erre a világra. Nem értelmetlen dolog a létezése, hiszen egymásért élünk, és nem mehetünk el szó és tettek nélkül egymás öröme és nyomorúsága mellett sem.