A rózsaszín köd elillan…

Ahogy belenéztem a tükörbe, megremegett a kezem. Az alak, akit a tükörben látok, pont olyan, amilyennek elképzeltem: tökéletes, mint egy királylány.
A hófehér ruha tökéletesen simul az alakomra, csípőtől finoman bővül. Diszkrét minta van csak rajta, apró kövekkel díszítve, anyaga selyem kis csipkével, így az egyszerűségében szép. De minek is kéne rá mindenféle fodor vagy díszítés? Sosem szerettem a habos-babos esküvői ruhákat.
Végignéztem magamon, s elégedett voltam az összhatással. Még azzal is megbékéltem, hogy alig kapok levegőt a fűzőtől. Kicsit kényelmetlen, de életemben egy napon, a nagy napomon igazán lehetek hiú.
De valami mégsem stimmel. Ahogy néztem az arcomat, rajta a tökéletes sminkkel és hajkoronával, valahogy idegennek láttam magam. A szememben mintha könnyek csillognának. A meghatottságtól? Nem, valami nyugtalanít. Mintha egy vészvillogó lenne a mellkasomban. Igyekeztem legyinteni rá és mély levegőt venni – már amennyire tudtam. Biztosan csak az esküvő előtti pánik.
A legjobb barátnőm lépett a szobába, a belőle kitörő visításból ismertem meg. Az ajtó felé fordultam, s ő máris becsapódott és a nyakamba ugrott.
– Oooooolyan gyönyörű vaaaaagy! – vonyította a nyakamba.
Kibontakoztunk az ölelésből és végignézett rajtam.
– És nagyon szerencsés! Brad nagyon jó parti! – kacsintott rám nevetve.
Jó parti? Ez azért fájt. Sosem volt oda érte, tudom, de hogy parti? Kicsit szíven ütött a jelző. Eddig is ilyen érzékeny voltam, vagy mi van velem? Le kellett ülnöm.
– Mi a baj? – Jen ijedten ült le mellém a kis kanapéra – Jól érzed magad?
Ahogy aggódóan tágra nyílt szemébe belenéztem, valahogy kezdtem máshogy látni a világot. Feltettem az első kérdést, ami ordított a belsőmben.
– Szerinted boldog leszek?
Legnagyobb meglepetésemre Jen felnevetett.
– Jaj drááááágám, persze, hogy az leszel. Most csak be vagy tojva, de ne izgulj, jobbat nem is kívánhatnál.
Teljesen összezavarodtam. Mi van ma velem? Kétségbeesetten kutattam az emlékeim között, hogy vajon eddig is így beszéltünk Bradről?! És korábban hogy nem éreztem ki a mondatok mögött meghúzódó „semmit”?
– Te Jen! Miért gondolod jó választásnak Bradet?
Barátnőm megütközve nézett rám, és elkezdett mászkálni a szobában. Hol a díszeket, hol a sminkkellékeket kezdte pakolászni, közben elkezdett beszélni. Vajon miért nem néz a szemembe?!
– Ugyan Annie… Tudod jól…. Okos, szívdöglesztő, jó állása van, biztos egzisztenciája… Jó pasi. – majd rám nézett és kacsintott – És szép gyerekeitek lesznek!
– És ez elég?
Megpördült és rám meredt. Láttam, nem tud velem mit kezdeni, én meg csak ültem és komor tekintettel néztem fel rá. Elgondolkozva nézett, majd hirtelen felvidult.
– Megvan! – tapsikolt egyet, majd megindult az ajtó felé – Hozok piát! Az kell neked az esküvő előtti betojásra! Martini bianco, ugye?
Választ sem várva már ajtón kívül volt. Az ajtó csukódása mintha ágyúdörrenés lett volna. Döbbenten bámultam magam elé… Mi folyik itt? Máskor is így beszéltünk? Emlékképek villantak be, mintha filmet vetítenének nekem, az agyam magától dobta elém a jeleneteket.

Kellemes belvárosi kávéházban ültünk, Jen csacsogott, én meg csak zavartan mosolyogtam. Vajon tetszeni fog neki? Kellemes izgalom cikázott bennem, mint a kósza áram, ami felkavarja az ember lelkét.
– Szép napot, hölgyek! – szólalt meg felettem a hang, ami az elmúlt egy hónapban még az álmaimban is szólongatott. Felnéztem, s rögtön elolvadtam, mint az első találkozásunkkor. Bradet bemutattam Jennek, s álmaim pasija leült hozzánk. Legnagyobb örömömre azonnal összehangolódtunk, s onnantól már hárman kavartuk fel a kávézó teraszának nyugalmát harsány nevetésünkkel s poénjainkkal. Egy bő órás beszélgetés után néztem csak az órámra és igen, máris késében voltam.
– Ó te jó ég, fél óra múlva nálam van a szerelő! – Jen bólintott, s el is kezdte a szemével keresni a pincért.
– Szívem, én még maradnék, ha nem gond. – Brad vonta magára a figyelmünket – Menj nyugodtan, én meg maradok Jennel és jól kibeszélünk téged, hogy aztán ti elemezhessetek ki engem!
Brad rám kacsintott, mi meg Jennel felnevettünk. Brad felállt, átölelt és odasúgta, hogy este átjön hozzám. Én pedig elégedetten hagytam ott életem jelenlegi két legfontosabb emberét és boldogság töltött el, hogy már elsőre így kijöttek. Ahogy távolodtam, még visszanéztem rájuk és elégedett voltam attól,hogy láttam, boldogan csevegnek és kacarásznak tovább.

Ennek már két éve. A visszaemlékező filmemben még csak egy hónapja voltunk együtt Braddel, mikor bemutattam Jennek. A pamlagon ülve ez a kép is másképp festett így, kívülről látva. Meredten bámultam magam elé, mint akit felpofoztak. Lehet, hogy…?
A gondolatmenetemet anyám szakította meg, aki beszaladt a szobába. Mielőtt szembefordultam vele, magamra erőltettem legszélesebb mosolyom; hiszen mégiscsak ez életem nagy napja – még ha pillanatnyilag ingatagnak érzem még a padlót is.
– Istenem, mint egy angyaaal! – átölelt és én kezdtem megnyugodni tőle. Igen, csak pánikolok, nincs semmi baj.
Anyám felvette a fátyolt és kezdte igazgatni.
– Hát, ezt sem hittem volna, hogy megtörténik! – sóhajtott.
Igen, mondogatta már ezt egy ideje, de valahogy most egész máshogy éreztem magam tőle. Ezen az elmúlt hónapokban mindig csak nevettem, de most…
– Anyu, miért mondod ezt?
Zavarba jött és elkomolyodott.
– Semmi kicsim, nem érdekes…
– Dehogy nem, Anyu! – kivettem a kezéből a fátyolt, hogy ne babráljon és rám nézzen – Ezt tudnom kell.
– Jaj kicsim! – zavartam mosolyodott el – Brad nagyszerű ember! Csak valahogy… nem ilyen pasit képzeltem el melléd.
Lehajtottam a fejem, nem tudtam a szemébe nézni. Igen, valóban más, mint amilyen férfiról álmodoztunk pár éve. Ahogy végiggondoltam, anyám és Brad nem is voltak annyira odáig egymásért, de olyan boldog voltam a lánykérés óta, hogy észre sem vettem. De most visszagondolva, már eléggé egyértelmű a kettejük között levő három lépés távolság.
– Kicsim – anyám az állam alá nyúlt és felemelte a fejem – Egy a fontos: te biztos vagy benne, hogy vele akarod leélni az életed?
Csak álltam és bámultam anyámra. 24 órája még lelkes igennel feleltem volna, de most… Valami nem stimmel. És megint bevillant egy emlék, fél évvel ez előttről.

– Hová megyünk? – kérdeztem mosolyogva az anyósülésről.
– Nem-nem! Meglepetés! – nevetett fel Brad.
Jaj de nem szeretem, ha titkolózik, nem szeretem a meglepetéseket. De valahogy, ahogy ő mondta, mégis nevetésre húzódott a szám. Fogalmam nem volt, hova megyünk és miért. Brad pedig csak magabiztosan száguldott a sportkocsival, csak úgy szeltük a kilométereket. Egyszer csak leparkolt egy gyönyörű ház előtt. Kétszintes, fehér ház, nagy fakeretes ablakokkal. Vajon ki lakik itt? Elgondolkozva néztem az épületet. Nagyon szép, bár… ezekkel a házakkal mindig úgy voltam, hogy biztos valami újgazdag felvágós ügyvéd vagy filmes lakik benne, a tökéletesnek tetsző, mégis semmilyen kis családjával. A ház melletti kis hinta kifejezetten nevetségesen hatott ott. Na mindegy, magamban vállat vontam, és megállapítottam, hogy a környék valóban kellemes – bár egy kicsit talán túl kisvárosi, csendes.
Brad kinyitotta nekem az ajtót és kisegített a kocsiból. Átölelt és izgalom csillogott a szemében, amit nem értettem, de rám is átragadt. Kézen fogott és bevezetett a házhoz. Csöngetésünkre egy fiatal férfi nyitott ajtót. Bemutatott minket egymásnak, bár a névvel nem lettem előrébb – gőzöm nem volt, ki ez a pali. De valahogy olyan izgatottság szállt a levegőben, hogy csak vártam és pislogtam körbe, nem kérdeztem.
Brad kivezetett a nappaliból nyíló tornácra. Elámultam a látványtól: egy kis tóra láttunk rá. Ez aztán a hátsó kert! Kezdett lemenni a nap, a fénye aranyba öltöztette a kilátást. Gyönyörű volt, meg sem tudtam szólalni.
– Drágám…
Brad hangját követve oldalra fordultam, s halványan tudatosult bennem, hogy a pali eltűnt valahová. Kérdően néztem rá a férfira, akinek a látványával még mindig nem tudtam betelni. A mosolygást az izgalomtól nem tudtam abbahagyni, s ettől még inkább zavarban voltam. Ahogy megfogta a kezem és letérdelt elém, akkor kezdtem magamhoz térni.
– Annie, arra kérlek, gyere hozzám feleségül és töltsük meg együtt élettel ezt a házat!

Ahogy néztem anyámra, felidéződött bennem a kitörő öröm, amit éreztem, mikor Brad az igen hallatára felkapott. Végigjátszódott bennem, hogy vett egy házat, nekünk, mielőtt még igent mondtam volna. Egy házat, ami gyönyörű és csodás, de… Vajon tényleg erre vágyok?
– Nélkülem választotta ki a házunkat.
Anyám döbbent arckifejezése ébresztett rá, hogy ezt kimondtam. Igen, ez zavart mindig. Sosem együtt döntöttünk. Csak ő. Mindent eldöntött, mindent elintézett előre. Tényleg ez az, amiben tudnék élni egy életen át?!
Le kellett ülnöm. Leroskadtam a kanapéra és csak bámultam magam elé. Kezdtem egyre inkább érezni, hogy ez nem csak az esküvői pánik. Az eddig oly biztos világom kezdett összeomlani. Anyám leült mellém, s én ránéztem. Szemében láttam, semmit nem kell mondanom. Tudja. Tudja, hogy mit érzek és mit takart az előbb kimondott mondatom. Átölelt és csak annyit suttogott:
– Hallgasd meg a szíved, de ne hagyd elhallgattatni az eszed. Most magadra hagylak.

Ahogy benyitottam, Brad a tükörben nézegette magát, pont, ahogy én, úgy fél órája. Mielőtt elkapott a pánik… Beléptemre elmosolyodott, s fordultában kezdett már beszélni:
– Na már azt hittem, nem is jö… – elhallgatott és megütközve bámult rám, ahogy felismert. – Te mit keresel itt?!
Becsörtettem a szobába és megálltam előtte. Egy percig csak némán szemléltem az arcot, aminek rabja voltam az elmúlt két évben. Most, ahogy a szemébe néztem, a megszokott izgalom elmaradt. Brad csak kérdően nézett rám, láthatóan elnémította a döbbenet.
– Miért akarsz elvenni engem? – csendesen kérdeztem, s nyugodtan álltam zavart pillantását. Én már nem éreztem magam zavartnak, sőt. Mintha most ébrednék egy mély álomból. Egy álomból, ami már két éve tart…
Brad váratlanul elmosolyodott, a már jól ismert önbizalommal teli, ragyogó mosolyával.
– Jaj cica, elkapott a pánik, mi?
– Ne hívj így. Nem szeretem, ha állatnak hívnak.
Megütközve bámult rám, s ahogy ezt önkéntelenül kimondtam, rá is döbbentem, hogy igaz. Mindig így hívott, s én valahogy a szívem mélyén mindig is utáltam ezt.
– Kérlek, Brad. Mondd el. Miért szeretsz?
– Jaj, ci…kicsim… – Zavatan nézett mindenfelé. Mindenfelé, csak rám nem. Ma mindenki ezt csinálja?! A belsőm elkezdett fortyogni, háborogni. Az ingerültség kezdett felcsúszni a torkomon. Nézz már a szemembe, bazd meg!
– Brad, ez elég egyszerű kérdés, amire joggal várok választ.
Felnézett, s mikor látta, hogy komolyan gondolom, enyhe mosollyal elkezdett beszélni.
– Okos vagy, gyönyörű, vicces, engedelmes, kedves, olyan kis csöndes. – sármos félmolyosát rám villantotta, mintha valami vicceset mondana – Te vagy a kis asszonykám.
Csak bámultam rá, kikerekedett szemmel. Hogy micsodaaaa?!
Akkor és ott lehullott a rózsaszín függöny. A ködfátyol, ami az első találkozásunkkor kúszott a fejemre, most egyszeriben szétoszlott. S én ott álltam egy pasi előtt. Egy idegen előtt.
Felnevettem. Magamat is megleptem a csilingelő, felszabadult nevetésemmel, ami betöltötte a szobát, s mi vőlegényemet teljesen összezavarta. Csak nézett rám, értetlenül mosolyogva, mint aki egy mindenkit megnevettető vicc értelmét próbálja a körülötte nevetők mellett kihámozni.
– Akkor… minden oké?
Abbahagytam a nevetést és hátrébbléptem.
– Igen. Most már minden oké. Magamhoz tértem és elléptem a vonat elől. – Hirtelen bevillant az Aerosmith klip, ahogy a gitáros ellép a vonat elől, s én ismét elkezdtem nevetni. Eszembe jutott, hogy Brad talán azt sem tudja, melyik ez a szám, sőt, azt sem, hogy ők a kedvenc együttesem. Ezen csak még jobban nevetnem kellett. Hogy lehettem szerelmes egy illúzióba, egy elképzelt világban?!
Ránéztem a majdnem-férjemre és megcsóváltam a fejem.
– Brad, nem vagyok sem csendes, sem engedelmes, és pláne nem egy asszonyka-típus. Nem ismersz, nem is vetted a fáradtságot. Remélem, találsz majd egy nőt, aki elviseli, hogy minden percét megtervezed helyette. Javaslok egy babát, amit kedvedre rángathatsz.
És faképnél hagytam a döbbenetbe dermedt férfit. Vissza kellett fognom magam, hogy ne szaladjak, egyszeriben végtelenül szabadnak éreztem magam.
A ajtó felé nyúltam, de az magától kinyílt. Szembenéztem Jennel az ajtóban, s meglepetten bámultunk egymásra. Ó hát persze!
Hátranéztem Bradre és igen, ez is leesett végre. A váratlan túlórák, a lemondott találkák, sőt… Aznap sem jött át, mikor bemutattam őket egymásnak. Fáradtságra hivatkozva egy gyors telefonnal lemondta. És még most sem rám számított, amikor beléptem…
Hogy lehettem ilyen vak?
Visszanéztem Jenre, és láttam rajta, hogy igaz, s tudja, hogy már tudom. Csak nézett, s láttam, most tudatosul benne, hogy elvesztett egy barátot. Barát? Talán nem is jó szó. Talán sosem voltunk azok…

Ismét a vonat jutott eszembe, s elmosolyodtam. Levettem az eljegyzési gyűrűmet, s a hatalmas gyémántos karikát meglepett ex-barátnőm kezébe nyomtam. Jent kikerültem, s már nem tudtam visszafogni magam, szaladtam a kijárat felé. Közben mosolyogtam, s csak pörgött a fejemben egy másik kedvenc Aerosmith-dalom:
Runaway…runaway from the pain….