A rút szépség

A vidék elbűvölte. Rabul ejtette a tó nyugalma, a part menti ösvények bája s a kicsiny, takaros sétányok fűzfasimogatós rendje. Itt minden derűsnek tűnt, még a borúsabb napokon is. Ő pedig egész életében efféle helyen vágyott élni.

Néhány utcányira, egy erősebb kőhajításnyira húzódott meg az ő hajléka, ahová nem igazán szeretett hazamenni, mert ott nem várta semmi, de legalább békére lelhetett. Szerény is volt az a hajlék, nyomorúságos is, de itt legalább nem rúgták rá az ajtót az éjszaka közepén, és nem verték meg a nyugdíjáért vagy csak úgy szórakozásból. Olyan régóta nem bántotta már, hogy nincsen semmije, hogy nem is volt képes emlékezni az érzésre, amikor valami az ember birtokában van. Azonban ha erre sétált, ezeken a takaros kis sétányokon, úgy érezhette, mindez az övé is. Az örökzöldek mézgaillata, a fűzfák busa üstöke, a házőrzők szorgalmas fürgesége, a madarak bátor kíváncsisága, a zúzott kő napmelege. Persze időbe telt, mire felfedezte; mindig a lába elé bámulva csoszogott, mint akinek a puszta léte is szégyellnivaló. Amikor idekerült, erre a vidékre, berögzült szokásai nem engedték kinyitni a szemét. Elbotorkált a legközelebbi vegyesboltba, havonta egyszer a messzi postához is elzarándokolt, de soha nem tett egyetlen lépést sem a napfény, a séta kedvéért.

Az emberek átnéztek rajta, ahogyan mindenhol, s ezzel ő tökéletesen elégedett is volt. Inkább nézzék levegőnek, mint önmagának. Tudta magáról, hogy ő senki számára nem létezik, s ezt már nagyon régen megszokta. Nehéz volt feldolgoznia, hogy a létezése jóval hamarabb véget ért, mint az élete, s még saját szemével végignézheti, hogyan zajlik tovább az idő folyása nélküle. De végül valahogyan végbement ez a lelki folyamat is. Megtörtént. S már nem érdekelte.

Ha végigsétált a helyi általános iskola hosszú, árnyas járdáján, s épp rázúdult a szünetre kitóduló zsibongó-visongó gyereksereg színes förgetegének látványa, ő felismerni vélte köztük a saját unokáit. Pedig ők valójában nagyon messze voltak tőle. Túlságosan messze. De öreg szemei már nem csillogtak, nem lábadtak könnybe; bágyadt, tompa homályukban vetődtek újra a lába elé, csoszogó cipőjének kopott orrára.

Tudta, hogy valami nemlétező s ugyanakkor mégiscsak nagyon is létező burok vesz körbe minden embert. S ezek a burkok úgy működnek, hogy bizonyos embertársak előtt megnyílnak, mások előtt azonban örökre zárva maradnak, áthatolhatatlan erődítményként rekesztve kívül azokat. Egyszer-kétszer még elkövette azt az ostoba hibát, hogy ostrom alá vett egy-egy ilyen védőburkot, de azóta is átkozta magát érte. A vegyeskereskedés egyik cserfes kis eladója olyan közvetlennek tűnt. Mindenkivel az volt, jó érzés volt ezt látni; néhány kedves szó az ő napját is bearanyozta volna. De hiába várta, hiába ment elébe egy udvarias megszólítással. Neki nem jutott azokból a kedves szavakból; mire ő odaért, az addig őszintének ható mosoly is elhalt. Egyszer pedig az utcán mosolygott rá egy kisleánykára, aki jól nevelten köszönt neki vissza. De az anyukája, aki nem köszönt, menten sietősre fogta lépteit, mintha veszélybe kerültek volna. Ingerülten rángatta maga mellett a gyermeket, szidalmazva fojtottan (de azért jól hallhatón, hogy mindenki értse, mihez tartsa magát): nem köszönünk mindenkinek!

Maradtak hát az állatkák, a növények, a természet szépsége. S a gyors iszkolások a hajléka és a kényszerű úti célok között. Mígnem egy napon elpillantott sietős léptei felett az egyik sétány irányába.

S megállt.

Amit érzett, az olyan messziről jött, hogy nem is ismert rá. Talán érzett valaha hasonlót, de ha így volt is, olyan régen eshetett meg vele, hogy már nem volt képes emlékezni rá. Ha volnának érzései, így érezhetné magát egy lemerült akkumulátor, amikor új töltést kap. Biztos volt benne, hogy ő nem adott utasítást gyönge lábainak arra, hogy meginduljanak a sétányok felé. Egy perc múlva mégis ott botorkált fölemelt fejjel és csillogó szemekkel, melyeknek sarkában könnycseppek gyöngyöztek. Milyen szép itt minden! Mégiscsak szép dolog embernek lenni, építeni! Együtt a természettel! Istenem! Ezek a sétányok… annyira szépek!

Hagyta elméjének, hogy ne dolgozzon, hogy elszunnyadjon ebben a szépséges megnyugvásban, s hagyta fáradt, szutykos lelkének, hogy belemártózzon ebbe a tisztára fürdető boldogságszerűségbe. Attól fogva erre vitt minden útja, s lelke mindig felfrissült a takaros, békés kis sétányok madárcsicsergős, kutyacsaholós ölén. Még az emberek is visszaköszöntek olykor; már-már hitet ébresztettek benne.

*

Egy napon aztán, amint önfeledten sétált, gépjármű kerekei alatt ropogott mögötte a zúzott mészkő. Félrehúzódott szokása szerint, de az autó nagyon lassan haladt, s utasa az ablakot is levonta. – Aggyisten!

Ő meglepetten mormogott valamit válaszul, de próbált mosolyogni.

– Mi járatban? – kérdezte az erős testalkatú, erős hangú fiatalember.

Az idős férfi óhatatlanul leolvasta az autó oldalán feltüntetett "POLGÁRŐRSÉG" feliratot, és zsebre dugott keze marokra fogta a kopott kis tokot, amely személyes okmányait őrizte. Régi, fájdalmas mozdulata volt ez. – Hogy mi járatban, fiam? Sétálok csak. Csak sétálok.

Azonnal felismerte, hogy a fiatalember nem egy másik emberi lényt lát benne. Jól ismerte ezt a nézést, ezt a levegővé semmisítő tekintetet, amelyben ő nem több egy problémánál.

– Idevalósi? Nem ismerem magát.

– Itt lakom, nem messze – válaszolta az idős ember, s hangja minden szóval egyre halkabb lett. Pillantása a cipője kopott orrára siklott, és ott is ragadt.

– Ide figyeljen! – hallatszott a fiatal, erőteljes hang. – Akik itt laknak, szeretik a békét, a nyugalmat. Érti? Szeretik a tisztaságot. Ha errefelé sétálgat, öltözzön fel rendesen, és borotválkozzon meg! Ne keltsen feltűnést! Remélem, értjük egymást. Na, minden jót!

Pár szó hangzott csak el. De az öreg ember annyi mindent hallott e szavakban, hogy az egy regényt is megtöltene. Az autó elgördült, ropogtatva a zúzalékot, ő pedig mozdulatlanná dermedve állt.

Még nem tudta pontosan, mi történt vele, csak azt érezte, hogy kiutat kell találnia mielőbb. Fölemelte fáradt, homályos tekintetét, és emberi arcokat keresett. Azokat az emberi arcokat, amelyek súlytalanul visszaköszöntek neki, azután pedig elfordulva, ugyanazzal a szájjal, ólomsúllyal szóltak róla a polgárőröknek. Arcok helyett pillantása egy utcácskába botlott, ami kifelé vezetett a szépséges sétányok közül. Kifelé…

*

Napok múltán belefutott a postás, aki mindig mosolygott, de mindig sietett. Most megállította mellette a kerékpárját, s hátracsapta szőke lófarkát. – Bató bácsi! Hát maga? Itt tetszik bandukolni a Fő út mentén? Itt nagyon vigyázni kell, Bató bácsi, itt nagy a forgalom. Eddig mindig a sétányokon láttam. Már nem arra tetszik járni?

Az öregember megtorpant, de föl sem emelte a tekintetét. Motyogása újra a régi volt, alig érthető. – Arra? Nem, kislyányom. Nem megyek én többet arra soha. Mert azok a sétányok… annyira rútak! – S választ nem is várva csoszogott tovább, előre.

***